Szilágyi Virgil: Telefonkagyló a fürdőkádban

Sehogy sem illik 1960 újév napjának kora reggeli óráiban vadászruhás, puskás, hátizsákos alakom a Nagykörút szilvesztert ünneplő, éneklő, kurjongató, trombitáló forgatagába. Amikor kombinált vonatozás és autóbuszozás után végre leszállok a kisinóci menedékháznál, még kísértenek a papírtrombiták fülsértő hangjai. Nem sokáig! Kitárul előttem a téli Börzsöny, és a friss erdei levegő varázsütésre kifújja belőlem a nagyváros minden zaját: rohanó, lihegő tempója után csodálatos nyugalom áraszt el.
Így vagyok egyébként minden alkalommal, valahányszor L. Gyula vagy R. Ferenc hivatásos vadászaink egyikével cserkészni indulok. Megfeledkezem minden gondomról, bajomról, és felüdülve, felfrissülve élvezem az „erdő csendjét”. Ami akkor is csendes, ha tavaszi estéken mindenfelől madárdal cseng a fülünkbe. Az erdő hangjai sohasem zajosak, hanem megnyugtatóak. Ma még fokozottabban érzem az erdő megnyugtató hatását. Nyilván a pesti hangzavar és az erdei csönd közötti ellentét hatása alatt.
Gyula várt rám, és kölcsönös „boldog új évet” kívánás után elmondja, idejövet megfigyelt egy csapat szarvast a menedékház fölött kezdődő „Lőhegyi vágásban”.
-Egy kettőre nekiindulunk. Nem az úton, hanem a ritkább tisztásokkal tarkított vágás felső szélén – mondom ki hangosan első gondolatom.
Fagypont fölött áll a hőmérő, hó sincs, vagyis az „évszakhoz képest enyhe idő” van. Így is jó. Már csak azért is jól kezdődik az új év, mert újra itt lehetek a szívemhez nőtt hegyek között!
Óvatosan cserkészünk felfelé, és egészen közelre jutunk egy fekvő tehénhez. Megpillantására volt idő, meglövésére már nem. Egyetlen ugrással eltűnik a cserjék között. Szerencsére nem riasztott. Van még esélyünk. Valóban volt is! Nem kellett messze mennünk, sikerült a szarvas csapatot is megpillantanunk. Egy borjút meg is lőttem, második lövésre nem nyílt alkalom.
Zsigerelés után elbüdösítjük, „kidekoráljuk” a rókák ellen – eredetileg más célra készült szabályos kis papírdarabokkal, minthogy elszállítására aznap már nem kerülhet sor. Teljes egyetértésben megállapítjuk Gyulával, hogy az év jól kezdődik, majd fölpakolva nekiindultunk a Szépvölgy meredekjének. Kapaszkodás közben friss, éjjeli disznótúrás kelti fel figyelmünket a Lóhegy szálasában.
-Lehet, hogy a hegy peremét szegélyező kökényesben fekszenek – mondja Gyula.
Csakhamar kész a haditerv. Ő nagy kerülővel szél felől közelíti meg a kökényest, én a perem szélén vezetett cserkészúton szél alá kerülök. El is indulunk késedelem nélkül. Közel érve a tüskéshez, a cserkészúton lerakom hátizsákomat, és lövésre kész puskával haladok tovább.
Alig megyek néhány lépést, előttem négy süldő…
Hiába vagyok lövésre készen, mire arcomnál a puska, már el is tűntek a hegy meredek letörésénél. Nincs időm a bosszankodásra, mert nyomukban derék kan tűnik fel. Ennek oldalán már ott a célgömb, és mielőtt átér a hegygerincen, durran a lövés. Gyors ismétlés…és mire a lejtőn lenézek…ott fekszik a disznó, de még él. Az eleje fenn van, fiatal tölgy törzsében akadt meg. Amint meglát, nagy nehezen kivonszolja magát, és legurul a következő fáig. Kegyelemlövésemre lenyúlik. Jó is, mert ha még marad élet benne, nagyon messze lebukfencezett volna.
Néhány perc múlva Gyula mellettem terem.
-Mint egy medve – állapítja meg.
Valóban ez igazi, téli, torzonborz, sörtés, nagy kan! Milyen más, félév múltán a teljes gabonát ropogtató vékony nyári csuhájában. Rá se lehetne ismerni ugyanarra az állatra. A tökéletes elégedettség érzésével ülök le melléje. Csak egy hiányzik, a hó. Abban még szebb lenne.
Kizsigereljük a kant, magunkat pedig megerősítjük a hátizsákból előkerült szalonnával, téli vadászatra készült teával. Teljesen másként érzem magam, mint néhány órával ezelőtt Pesten. Mégiscsak legszebb élet a vadászélet! Ismét megállapítjuk: ez az év nemcsak jól kezdődött jól is folytatódik.
De még nincs vége a napnak. Az agyarak kivágása után indulunk tovább, irány a Homokbérc.
A Börzsöny jelentékeny részét akkoriban még összefüggő, nagy kiterjedésű, több hegyet is beborító, öregebb-fiatalabb szálerdő borította. Ezekben az egyedüli sűrűségeket a háború óta tisztítatlan nyiladékok alkották. Érthető, hogy az éjjelenként a szálasokban makkoló vad jóllakottan gyakran nem a távoli sűrűségeket kereste fel, hanem a bokros cserjéssé felnőtt nyiladékokban feküdt el. Erre számított Gyula, és nem is hiába. A Homokbércet átszelő keresztnyiladéknál összejöttünk két tehénnel. Tekintettel a késő délutánba hajló időre, már talpon voltak, és a bokrok rügyeit csipegették. Lövésemre az egyik tűzben összeesett. A töretáldás, zsigerelés, papírdarabkákkal történő dekorálás után Gyula föltette a kérdést:
-Vadászunk még tovább?
-Köszönöm Gyula, nem! Nem akarok telhetetlen lenni. Nagyon szép volt mostanáig, de ha tovább erőltetnénk, csak rontaná a sikerek ízét. Három nagyvad egy cserkészeten éppen elég. Különösen akkor, ha ilyen derék kan is akadt köztük. Ennél szebben nem kezdődhetett volna az újév! Nem is szólva arról, hogy hogy vannak még többen is a társaságban, akik vadászni akarnak.
A „Lajos kunyhóba” érve, a vadászház jóleső melegében következett az elmaradhatatlan „lelki kérődzés”, az események visszapergetése. Kétségtelen, hogy a legnagyobb szerencsém abban rejlett, hogy a süldőkre nem tudtam lőni. Mert ha elérem őket, nem jut időm ismétlésre, és a kan lövés nélkül megy el. Sohasem tudhatjuk előre, mi hozza meg a szerencsénket…
Több ízben elmeséltem ennek a számomra duplán piros betűs vadásznapnak a történetét. Nem vadász barátaimtól kivétel nélkül a következő választ kaptam:
-És még azt akarod elhitetni velünk, hogy nehéz dolog a nagyvad vadászata?!
Ezeknek az elhamarkodottan véleményt nyilvánítóknak, hirtelen Tamásoknak a következő, most elmondandó történettel folytattam:
–Kedves barátommal kettesben indultunk a Börzsönybe gépkocsival késő őszi, hó mentes napon. Közvetlenül Királyrét előtt az út baloldalán enyhén emelkedő réten két rókát pillantottunk meg. A szokásos kapkodás! Ahelyett, hogy visszatolattunk volna néhány métert az erdő fedezékébe, és ott nyugodtan szedtük volna elő a felszerelést, a rókák szeme láttára igyekeztünk puskát, céltávcsövet, a hátizsákból a töltényeket. Természetesen minden más helyen volt! A rókapár végül is túlzásnak tartotta hosszú ácsorgásunkat, kapkodásunkat és megindult az erdő felé. Néhány lépés hiányzik, hogy eltűnjelek. Barátom végre készen van, de a rókák nagyon rossz célt mutatnak. Mindegy, nem lehet tovább várni. Fölöttük porzik a golyó, és a következő pillanatban üres a rét.
-Ugye megmondtam, hogy ma nem lesz szerencsénk – jegyzi meg barátom. – A kávém kidőlt, a telefonkagyló beesett a fürdőkádba-, ha így kezdődik a nap, semmi sem sikerül.
-Ugyan – feleltem – egy róka hibázásából még nem lehet ilyen következtetéseket levonni.
Beértünk Királyrétre, felvettük R. Ferit és kitűnő mindenes, de elsősorban disznós kutyáját: Móricot – irány az Érsektisztás, ahol Gyula vár ránk.
Alig érkezünk meg, máris közli, hogy nagy csapat tehén áll a Kis Sashegyen, alacsony vágásban, nem lehet őket vadászias távolságra becserkészni. Mivel felső, észek-nyugait szél fúj, úgy döntünk, hogy mi elállunk a Sashegy oldalgerincének fedezete alatt jó széllel, míg Feri rossz széllel, nagy kerülővel megmozdítja őket. Vakarom a fejemet, de nem lehet meghátrálni. Neki kell vágni toronyiránt a meredeknek. Minthogy a legjobban szuszogok, én állok el elsőnek. Barátom Gyulával egészen a gerincig megy, hogy a túloldalt is lássák. Ígéretesnek látszott a helyzet, de csak ígéretes maradt, eredmény nélkül.
Hiába ment a csapatra Feri rossz széllel, a szarvasok nem felénk menekültek.
-Nincs még semmi baj, még nincs vége a napnak – bíztatom barátom őszinte meggyőződéssel.
Valóban még egy csapat tehenet fedeztünk fel. A szélárnyékos oldalon feküdtek. Barátom itt végre lövéshez jutott. Magamról tudom, hogy a rossz kezdet milyen idegesítő hatással van a lövőre, aláássa az önbizalmat. Most is így történt. A lövés után az egész társaság egészségesen távozott. De még mindig volt remény!
Gyula és Feri a kutyával hatalmas kerülőt tettek, és reánk hajtották a kefesűrű fiatal tölgyest. Ketten elálltunk. Az utolsó esély. Reménykedve vártam a terelőket. Csakhamar hallom Móric hangját. Disznót csahol! Jó száz méterre ritkásabb helyen megjelenik egy fiatal kan: Észreveszi a puskát emelő mozdulatomat, felém fordul. Nem várhatok tovább, ha megugrik, azonnal bent van a sűrűben. Lövésem alatta vágja a földet.
Még igaza lesz barátomnak, hogy ma nem lesz szerencsénk. De halljuk csak! Ismét disznót csahol a Móric, ismét fölcsillan a remény, de mindössze néhány másodpercre.
Feri lövése csattan…csend.
Gondolom és remélem, legalább ő megmentette a becsületet. De mi ez? A sűrűben felém vezető útra kiballag Feri és – mögötte Móric. Nagyon lassan közelednek. Móric mozgása teljesen szokatlan. Nehezen meg-megállva halad, látszólag betegen.
Jaj, jaj itt nagy baj van, itt valami nincs rendjén!
Hozzám érve Feri elkeseredve beszámol a történtekről. Egy másik fiatal kan, amelyik visszatört, neki támadt a kutyának. Móric idejében elugrott, egy sűrűn nőtt tölgycserje azonban felfogta egy másodpercre, és ez az idő elég volt a disznónak arra, hogy három helyen megvágja a kutyát. Felhasította a jobb leső lábát bakarasznyi hosszúságban, azonkívül még két kisebb seb az oldalán, illetve a lágy részen. Reméljük, hogy a két utóbbi nem mély, nem sérültek a nemesebb részek.
Végérvényesen lefújjuk a vadászatot, irány Királyrét. Nem is tehetünk mást. Otthon elsősegélyben részesítjük Móricot. Feri kezelését némán tűri. A fertőtlenítést, a bekötözést. Letörten indulunk haza. Egyetlen reményünk: ebcsont beforr. Remélem, ez a mondás Móricnál is beválik. Nyitva áll a gyógyulásán kívül még egy kérdés. Milyen hatással lesz további munkájára a súlyos sebesülés.
Az idő kedvező választ adott. Szerencsére a lehető legjobb következménye lett a közelharcnak. Változatlanul kitartóan és szenvedélyesen támadta a disznót, fokozott óvatosság mellett.
Ezután a gyászkeretes nap után valahányszor együtt vadászunk a barátommal, előre rendszerint megkérdem: kidőlt-e a kávé, beesett-e a telefonkagyló a fürdőkádba? Ha nemmel felel, nyugodtan indulunk neki a vadásznapnak.