Gömöri József: Túrós csusza tepertővel

„ A vaddisznóhajtás hó nélkül olyan, mint a túrós csusza tepertő nélkül” – sok vadász ismeri ezt a mondást.
Egy januári reggelen kíváncsian húztam el a függönyt. Kívánságunk teljesült. Friss hótakaró borította a tájat, mint a fehér tejfel azt a bizonyos túrós csuszát. Ideális idő ígérkezett tehát a disznóhajtásra, amelyre a bogácsi vadásztársaság látta vendégül az apróvadas viszneki vadásztársaságot.
Elsőként érkeztem Bogácsra. A megbeszélt helyen lassan gyülekeztek a vadászok. Kilenc órára mindenki megérkezett: nagy reményekkel latolgattuk a várható eseményeket.
A vadászemlékeket felelevenítő beszélgetést és ismerkedést kürtszó szakította félbe. Mindenki elcsendesedett, megilletődéssel hallgattuk a dallamos üdvözlést. Megtörtént a hajtók és a vadászok eligazítása, majd csendesen elindultunk az első hajtás lőállásai felé.
Fázott az erdő! Nemcsak hótakaróba burkolózott, de ködpaplanát is magára húzta. Az utóbbinak nem nagyon örültünk, de mire lőállásainkat elfoglaltuk, a köd is lassan felszállt. Már-már a nap is kíváncsian bepislogott a havas erdő fái közé, hosszúra nyújtva árnyékukat. Mintha a fák is ébredeztek volna, hangos ropogással, nyújtóztatva fagyos ágaikat. Felettem cinkepár kezdte meg a napi élelem télen oly nehéz beszerzését. Elmerülve figyeltem serény forgolódásukat. Nézelődésemből távoli kürtszó riasztott fel: elkezdődött a hajtás.
Nincs az a vérbeli vadász, aki erre a hangra egy csapásra el ne feledné a hideget, no meg kis fekete bóbitás, szárnyas barátainkat is. Felajzott idegekkel figyeltem a hajtás felé, hogy a fiatal fák mozdulatlan, függőleges törzsei között megpillanthassam a várva várt, vízszintesen mozgó fekete tömeget. Nem is kellett sokáig várnom. A csillogó havon négy süldő kocogott a lőállások felé. Jobb oldali szomszédom felé tartott. Nem bántam, mert vadásztársam először van disznóvadászaton.
A köztünk levő sűrű miatt nem tudtam szemmel kísérni a süldők útját. Vártam társam lövését, amely nem is késett. A lövést duplázás nem követte, csak vadászcimborám harsány örömkiáltása: „Megvan az első disznóm!”
Nem bosszankodtam, pedig újabb konda jelent meg, amely a kiáltozásra visszatört. Az első disznónál megérti az ember az örömkitörést.
Visszaáll a rend. Távoli lövések bizonyították a hajtás eredményességét. Miután összeverődött a társaság, egymást érték a gratulációk, átadták a töreteket. Mindenki örült a másik szerencséjének is.
Nemsokára újra felállt a hajtóvonal és a puskássor a második hajtáshoz. Nagyon jó volt a lőállásom, előttem 50-60 méterre szederindával átszőtt sűrű húzódott. Ismét felhangzott a napsütötte havas erdő fái között csapongó kürtszó. Weber: Bűvös vadászának dallamai, amely újabb hangulatot ébresztett bennem, amelyet leírni nem lehet, csak érezni. Vajon mindenki átérzi-e ezt? Mert ez is a vadászathoz tartozik, nemcsak a trófea! Széchenyi Zsigmond szavai jutnak eszembe: …akinek csak trófea kell, aki a kísérőzenének szebbnél szebb dallamait elengedi, mellőzhető felesleges sallangnak minősíti, az nem vadászember.
Gondolataimból erőteljes gallyropogás térített vissza. Disznó! Már látom is Oldalról a sűrűben kocog felém. Puskám célgömbje kíséri. A lövést meggondolom, mert sok a gally és esetleg elüti valamelyik golyómat. A szomszédomnak – ha irányt tart – jobb lövésre fog esni. Így is történik, vadásztársam helyben marasztalja.
A harmadik hajtás következik. Lőállásom a puskásvonal jobb szélén van. Az oldalt kitörő disznókat várom. A hely gyönyörű. Előttem napsütötte ritkás fiatalos, végig látom az egész területet. Már jó ideje folyik a hajtás. Csend mindenfelől, disznónak semmi jele. Puskámat a vállamra akasztva, fának támaszkodva figyelem a terepet, feladva reményemet, hogy Diana a mai napon kegyeibe fogadjon. Nem is sajnálom. Mindent pótol a jól szervezett vasárnap és a téli erdő varászos hangulata.
A hajtók „hop-hop”-jai mind közelebbről hallatszanak, egyre inkább csökkentve amúgy is megfogyatkozott esélyeimet.
De váratlanul a szemben levő ritka fiatalosban két disznót látok közeledni. Sajnálattal látom azonban, hogy elérik az előttem húzódó kis szakadékot, és abban elfordulnak a puskásvonal felé. Na, ezek is jó szórakozást nyújtanak majd a társaimnak! Kis idő múlva meg is szólalnak a puskák. Nem győzöm számolni a lövéseket. Vajon ki lőtte meg az „én” disznómat? Ennyi lövésből nem tud az ember következtetni. A puskák elhallgatnak, és a hajtók már feltűnnek a szemben levő domb élen, amikor hirtelen csörtetést hallok: rövid lábaikon vágtázva rohannak felém a disznók. Kapkodásomat – mert hisz volt miért – észreveszik, és ez pár másodpercre megtorpantja őket. Ez a szerencsém. Kihasználva a rövid időt, megszólal a puskám, és az elsőt – melynek agyara felém villog – fejlövéssel helyben marasztalom. A mögötte levő megperdül, de fordulása közben még megpillanthatom annak is fehér agyarát. Nincs időm sok gondolkozásra; gyorsan ismétlek, és a távozni akaró engedelmeskedve az elmúlás törvényének, társa mellé fekszik, „Diana” mégis kegyes volt hát hozzám.
A kürtszó gyülekezésre szólította a vadászokat, hajtókat. Alkonyodott. A nap utolsó sugarai a lobogó tábortűz fényével keveredve rózsaszínre festették a havat, amelyből sötéten emelkedett ki a fenyőgallyakkal körülrakott hét disznóból álló teríték. A résztvevők félkörbe állva, levett kalappal adják meg nekik az utolsó tiszteletet.
Ezután felavatjuk az „elsődisznós” vadászokat. Három jelképes botütéssel válnak disznóvadásszá. A vadászatot a sortűz záróakkordja fejezi be. Ezzel a nap „hivatalos” részének vége is, de még sokáig elbeszélgetünk a vacsorára tálalt, jóízű vadpörkölt mellett.
„Olyan a vaddisznóhajtás hó nélkül, mint a túrós csusza tepertő nélkül” – villan eszembe és elmosolyodom: olyan remek csuszával leptek meg ezen a napon vendéglátóink, amely méltán elégítette ki legínyencebb vadásztársaim kényes ízlését is, és nekem még külön tepertő is jutott rá – a két vadkan elejtése.