Rakk Tamás: A vaddisznóvadászat

Az ország vaddisznóállománya jelentősen megnövekedett az elmúlt években. Több olyan helyen fölbukkant a vaddisznó, ahol addig sohasem látták, illetőleg azokban az erdőkben, amelyekben csak ritkán előforduló vadnak számított, elszaporodott. Ez gondot és örömöt is jelent a vadászoknak. Gondot, mert károsításával lépten-nyomon találkozhatunk, örömöt, mert mind több vadász részesülhet a vaddisznóvadászat- mással nem helyettesíthető – élményeiben.
E kettősség is indokolja, hogy sokkal többet foglalkozzunk a vaddisznó viselkedésével, tartásával, vadászatával. A téma rendkívül sokrétű, amelyből ezúttal a vadászattal kapcsolatos gondolataimat igyekszem összefoglalni.
Óvakodva minden tudóskodástól, csupán a „szót-értés” könnyebbé tétele érdekében különítettem el egymástól a jellegében alapvetően eltérő vaddisznóhajtásokat:
Alakalomszerű hajtásokat azokon a területeken rendeznek, ahol nincs állandó állomány, néhány kisebb konda tartózkodik váltóvadként vagy huzamosabban a területen. Ezek zömmel apróvadas vadásztársaságok.
Társasági hajtásokról ott beszélhetünk, ahol közepes, de állandó állomány tartózkodik és ahol évente egy-két hajtást érdemes szervezni. A nagyvadas területekkel rendelkező vadásztársaságok többsége tartozik ide.
Az úgynevezett vadgazdasági és disznóskerti hajtások általában speciális igények kielégítésére szolgálnak. Ezekkel most nem foglalkozom, mivel az érintett helyek szakemberei nyilván tisztában vannak azzal, hogy mikor, mit és hogyan kell tenniük.
Minden vaddisznóhajtás legelső feladata, hogy meggyőződjünk a vaddisznók számáról, és arról, hogy legalább átmenetileg állandósult-e a n álunk tartózkodásuk. A hozzánk tévedt egy vagy két sertevadért ugyanis nem érdemes a puskások és hatók türelmét, energiáját pazarolnunk, nem érdemes a hajtásokkal járó kiadásokat és felelősséget a nyakunkba venni. A szórványosan előforduló disznók terítékre hozása biztosabb és nagyobb élményt nyújt egyéni vadászattal.
A területen található csapák, hullatékok, az erdőkben és az erdőfoltok szegélyein látható túrások, a mezőgazdaságnak okozott károk – félreérthetetlenül bizonyítják a vaddisznók jelenlétét. Ekkor elkezdődhet – minél kevesebb zavarással – a disznók mozgásának, rendszeres váltóinak megfigyelése. Ehhez segítséget szolgáltatnak az eső utáni hajnalok vizes dűlőútjai, az erdőszegélyeken letaposott fű és a bokrok bújó-gyűrűi…de eligazítást adhat a mezőgazdasági terményekben okozott kár mértéke, jellege is. A magányos öreg kan például nem csinál a kukoricásban föltűnő kár. Egy-egy megmaradt csővég, néhány nyállal összekeveredett szem egy-két elhajított vagy letört kukoricaszár, az arasznyi csapa és a vastag hullaték jelzi fölbukkanását. Ha viszont két-három koca a malacaival és tavalyi süldőivel járja a kukoricást, akkor igazi tatárdúlást hagynak maguk után.
Az alkonyatban és hajnalokon vonuló disznók útvonalán méltatlankodó őzek riasztása, a szajkók kíváncsiskodó kiabálása a feketerigók háborgó hangja, a fácánok riadt kakatolása is tájékoztathat a területre tévedt és megtelepedést kereső vaddisznók mozgásáról.
Ha az említett néhány példához hasonló jelenség figyelembevételével, a türelmes, rendszeres esti és hajnali lesek segítségével meghatároztuk a disznók fő váltóit, áttérhetünk tartózkodásuk állandósult vagy átmeneti jellegének megállapítására. Abban az esetben, ha a főváltók mentén álló fák oldalán erős dörzsölést látunk, kéregbe vagy gyantába ragadt sörtékkel, akkor első, biztos jelét kaptuk, hogy hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be nálunk a vaddisznók. A „dörzsfák” oldalát szemügyre véve néha fölfedezhetünk a hal gerincéhez csatlakozó szálkákhoz hasonló párhuzamos hasításokat. Ezek a jellegzetes fenések biztosan mutatják, hogy kan is tartózkodik a disznók között. Érdemes szemrevételezni a dörzsölésekbe ragadt sörtéket, a dörzsölések magasságát is.
Huzamosabb tartózkodásra utalnak még a rendszeresen használt dagonyák és a rosszul betakarított kukoricások utáni, őszi vetésekben látható mély gödrű túrások.
Megállapítottuk tehát, hogy területünkön legalább 20-40 vaddisznó tartózkodik. Azt is tudjuk nagyjából, hogy melyik sűrűket foglalták el. E tények birtokában határozhatjuk el a disznóhajtást, és megkezdődhet annak legfontosabb fázisa: az előkészítés.
Első lépésként meg kell határozni a vadászat időpontját. Az általánosan elfogadott időszak november elejétől január végéig tart. Véleményem szerint végleg elvetendő az időnként és helyenként előforduló úgynevezett „zöldhajtás”, amely a malacait nevelő kocák, ellő szarvasok, gidáikat vezető őzek, agancsukat békésen növesztő bikák nyugalmát veszi el, fölborítva a természet tavasztól-őszig tartó megújhodását.
Legkedvezőbb időszaknak a december közepétől január 10-ig terjedő napokat tartom. December közepe után többnyire megindul a havazás, amelynek két előnye van: a hórögzítette nyomok egyértelműen mutatják disznóink fekhelyét, mozgását, számát, és mindenki részére felejthetetlen élmény, ahogy a havas erdőfehérségéből az óvatosan vagy robogva előbukkanó fekete foltok disznóvá válnak.
Január 15-e után már ne rendezzünk hajtást, mert akármennyire fogadkozunk, mindig esik egy-két koca, amelyekből a kikerülő élettelen kismalacok látványa nagyon lehűtheti a vadászat hangulatát. De a jóérzésű vadászok részére a lógó hasú, kocák menekülési igyekezete sem nyújt felemelő érzést. Az viszont igaz, hogy az elnehezült, lassan futó állatokat sokkal könnyebb meglőni!
Második lépésként a vaddisznók helyhez kötését és zavartalanságát kell biztosítanunk. Ezt nem lehet elég korán, de legalább 8-10 hónappal a hajtás időpontja előtt el kell kezdeni. Ennek érdekében teremtsünk kapcsolatot a területileg illetékes erdészetekkel, termelőszövetkezetekkel és tájékozódjunk az erdőkben várható munkákról. Egy kis fáradtsággal és közös akarattal több évre szóló tervet lehet készíteni, amely egyformán képviseli az erdészetek erdőgazdálkodási és a vadásztársaságok vadászati érdekeit. Ugyanis az üzemtervek lehetővé teszik az ésszerű határon belül, hogy a disznós sűrűk tisztításának időpontját a közös érdekeknek megfelelően határozzák meg.
Tudjuk, hogy a vaddisznó az év minden szakában, rendszeresen hajlandó fölvenni a kihelyezett táplálékot; a szemes kukoricától kezdve, a cséplési, magtisztítási kombájnolási ocsúkon keresztül a hullott almáig, körtéig, szilváig. Szívesen megeszi a répaszeletet, a szemet tartalmazó silót, a konyhai moslékot és a szeszfőzdék kidobott magját.
Tudjuk azt is, hogy erősen rejtőzködő életmódot folytat. Ha tehát fekvőhelyén nem zavarják, és kedvenc sűrűjéhez közel megkapja a szükséges táplálékát, akkor nem kószál, nem vonzódik a sok óvatossággal megközelíthető kukoricaföldekre, búzamezőkre – így a vadkár is jóval kevesebb lesz. E tulajdonságokra alapozva – a jó hajtások és a vadkár csökkentésének érdekében – minél előbb kezdjük meg az etetést!
Az etetőhelyeket azonban ne tegyük a sűrűkbe, amelyek általában a hajtások centrumában vannak. A táplálék rendszeres kihordásával és az eleségre járó disznók jövés-menésével könnyen fölborul a tartózkodóhely nyugalma. Vadunk midig váltson ki a búvóhelyéről az etetőtérhez és zavartalan biztonságérzettel térjen oda vissza.

Az ábrán egy egész napos vaddisznóhajtás délelőtti hajtásainak vázrajza látható. A meghajtott területek nagysága körülbelül 100-120 hektár, a puskások közötti távolság 100-120 méter.

Célszerű az etetőhelyet egy közeli (egy kilométernél nem távolabbi) rudas vagy idősebb szálasban kijelölni. Szerencsés az a választás, amelynél dagonya, tisztás is útba esik, így aztán a vaddisznó kisebb mozgáskörzetben táplálkozhat, dagonyázhat, turkálhat, stb. Fontos a nyári hőségben arra is figyelni, hogy a dagonyák sohase száradjanak ki, ha szükséges, pótolni kell a vizet.
A búvóhelyek, etetőhelyek és környékük nyugalmához az általános lőtilalom is hozzátartozik! Tudom, csábító az a tudat, hogy disznók tartózkodnak a területen )főleg azok számára, akik eddig kevés disznót lőhettek), de el kell dönteni: eredményes hajtást akarunk rendezni, vagy nem?! A jó disznóhajtások előkészítése megköveteli, hogy még bőgéskor se zavarjuk túlságosan a hajtásra kijelölt körzetek központját.
Persze a vadászok közt is mindig akadnak okoskodók, mindent, mindig jobban tudók, a közösség érdekeit figyelmen kívül hagyók, az egyéni törvények szerint cselekvők, akikkel nem, vagy csak nehezen lehet megértetni a korlátozó intézkedéseket. Ezért mondják sokan, hogy legnehezebb a hajtások előkészítésének az emberi oldala.
Na, de menjünk tovább! A lőállások helyét a lövési lehetőséget nyújtó szálasokban, nyiladékokon, szélesebb kocsi csapásokon úgy kell kijelölni, hogy figyelembe vesszük a fő váltókat, a vad várható menekülési irányát, a hajtásra kiszemelt terület domborzati viszonyait, növényzetét, az uralkodó szél főirányát, stb. Ha van rá lehetőség, a hajtás előtt legalább legalább négy-öt hónappal lő kosarakat, mellvédeket készítünk, amelyek a disznók számára megszokottá válnak, és a mögöttük mozdulatlanul várakozó vadász nem kelt majd feltűnést. A lőállást azonban soha nem helyezzük közvetlenül a váltóra, mindig 15-30 méter távolságra tőle.
Ha a területünk olyan adottságú, hogy egyes hajtásokban a disznók kitörése keskeny sávban várható, akkor – a biztonsági intézkedések betartása mellett – két, esetleg több puskás sor is fölállítható egymás mögött. Ilyenkor különösen fontos a veszélyes lő irányok kijelölése!!!
A hajtás belsejében is elhelyezhetünk lőállást, ha a terület adottságai ezt lehetővé teszik. Ide csak nagyon higgadt, megbízható puskásokat szabad tenni. Nagy előnye az ilyen állításnak, hogy a benti lövések gyakran megbontják a kondákat, a külső lővonalra már szétszóródva érkeznek, és több vadász juthat lövéshez.
Elkészültek a lőállások, tiszták a nyiladékok, rendszeresen esznek a disznók, nincsenek kóbor kutyák, nem zavarognak az emberek – teljes nyugalomban telnek a hónapok, közeledik a hajtás napja…
Megkezdhetjük most mára közvetlen előkészületeket: a hajtók összeszedésével. A vaddisznóhajtás veszélyes lehet, ide nem szabad gyerekeket, lelkesedő nőket, öregeket hozni, olyan hajtók kellenek, akik fegyelmezettek, vagy fegyelmezhetők. A létszámuk nem mindig döntő, fontos viszont, hogy ne húzódozzanak a sűrű bozótoktól, ne kerülgessék a tüskés foltokat és főleg ne féljenek a vaddisznótól, amely miatt kettesével-hármasával járnak a hajtásban.
Arra mindig gondolunk, hogy a hajtók között legyenek néhányan, akiknek jó kutyáik vannak, sőt azt is jónak tartom, ha az első hajtásokban pihentetünk néhány kutyát (megkötve mehet a gazdája mellett), így az utolsó hajtásban is lesz igazi „fogós” kutyánk. A vaddisznós kutyák kérdése külön téma is lehetne – részletesen ezzel most nem foglalkozom.) Érdemes figyelni arra is, hogy minél több olyan hajtót szerezzünk, aki jól ismeri a vidéket, ezzel elkerülhetjük, hogy a hajtások végén várni, keresgélni kelljen azokat, akik netán eltévedtek.
A hajtóvonalat irányító és az irányítást segítő három-négy vadásznak tökéletesen ismernie kell a terepet, a napi program teljes tervét, és azokat a hang- vagy kürtjeleket, amelyeket a hajtóvonal mozgatásánál, a hajtás indításánál és befejezésénél alkalmazunk. Nem mellőzhető feladat a hajtók oktatása, de nemcsak az alapvető balesethárító rendszabályokra, hanem arra is, hogy nem üvöltöző indiáncsapatot utánozzanak. Ugyanis bőven elegendő, ha fütyköseikkel időnként fákra vágnak, vagy leverik maguk előtt a földiszeder indáit, s közben a vonal egyenesben tartása érdekében erőteljes „hopp-hopp”-ot kiáltanak. Az is fontos, hogy a disznók megindulását észlelve hangosan érthetően jelezzék a puskásoknak, hogy „jobbra-előre” vagy „balra-keresztbe” futnak a disznók.
Amikor a hajtóvonal elé nagyobb konda kerül, a hajtók ne rohanjanak ordítva, fokost, botot ilyenkor visszatörnek. Az ésszerűség diktálja, hogy ilyenkor megáll a hajtóvonal és beszélgetve, a botokkal kopogtatva helyben marad mindaddig, amíg a konda el nem indul előre.
A jó hajtó a puskásvonalhoz közeledve figyeli és megjelöli a vércsapákat. Szó sem lehet azonban arról, hogy valamelyik hajtó a „saját-szakállára” elinduljon megkeresni a sebzett vadat. Rendkívül balesetveszélyes! Az után kereséshez előre kijelölt vadászokat kell tartalékolni, akik anélkül, hogy fölborulna hajtások rendje – fegyverrel, kutyával megkísérlik a sebzett vad fölkutatását.
A puskások szervezése sem könnyű feladat. A legtöbb vadászatszervező tudja, hogy 15-20 puskásnál nem ajánlatos több vendéget meghívni, mert az fölboríthatja a vadászat kidolgozott rendjét, és könnyen okozhat általános kudarcot.
Befejezésül néhány szót még a hajtások összeállításáról: amikor egymáshoz közeli területeket hajtunk (a vadásztársaságok lehetőségei általában ilyenek), akkor a hajtások sorrendjét úgy állítsuk össze, ahogy a vaddisznók menekülési irányát feltételezzük. Az első hajtásból kicsúszott disznók így várhatóan a második fel veszik útjukat…és így tovább. Ez nem utópisztikus elképzelés, ha a területet tökéletesen ismerjük, és egy éven belül csak egyszer hajtjuk meg! Ha egy idényben többször is háborgatjuk a területet, akkor végleg kiszámíthatatlanná válik viselkedésük, és nem lesz olyan hajtógárda, amely megbízhatóan a puskásvonalra tudja majd terelni őket.
A hajtások sorrendjének megállapítása után határozzuk meg az átállások útvonalait úgy, hogy ne zavarjuk meg a hajtásra még nem került területeket. Ne felejtsük el kijelölni az ebéd helyét és körülbelüli idejét, a puskásokat felvezető és tájékoztató vadászokat és egy minden feladattal tisztában levő vadászt, aki – szükség esetén – még a vadászat vezetőjét is helyettesítheti.
Végül javaslom, hogy a napi hajtásokról készítsünk egy áttekinthető vázrajzot, kis térképet, amelyen föltüntetjük a lőállásokat, a hajtások sorrendjét és irányát, továbbá a közlekedésre használt utakat, valamint minden olyan jelzést, amely megkönnyíti az eligazodást és zökkenő mentesebbé teszi a szervezést. Ez nem csupán formalitás, hanem emlékfelidéző is lehet amennyiben lehetőség nyílik sokszorosításra és a vadászok, vendégek közötti szétosztására. Ebben az esetben a „vakrepülés” bizonytalankodását felváltja a térbe-tájba illeszkedés gyönyörűsége.
Minden kész, a puskára kell vetni még egy pillantást, esetleg kihúzni belőle az olajat, és aztán következhet az izgalmakban, élményekben gazdag vaddisznóvadászat.