Nicolini Sándor: Vizslák

A Kis-Kárpátokban eredő Gidra patak vize Vedrődújfalu előtt egy vizimalom nagy kerekét hajtotta. A malom tulajdonosa Binovszky Lajos, vadászember volt. Az volt ennek a nagy molnár családnak minden tagja. Lajos azzal tűnt ki közülük, hogy híres vizslatenyésztő is volt.
Híresek voltak ezek a kutyák, hiszen gazdájuk úgy vigyázott rájuk, mint a szeme világára. Büszke volt rájuk. Nem kereskedett velük, vizslakölyköt szerezni tőle csak ismerőseinek vagy ezek ajánlásával lehetett. Akinek ez sikerült, nem sok gondja volt az idomítással. A kölykök szülei gyakorlott, fegyelmezett, s ami a fontos, jól bevadászott rövidszőrű német vizslák voltak.
Első vadászjegyem megszerzésével majdnem egy időben, ebből a megbízható alomból hozott apám nekem is egy nyolchetes vizslakölyköt. Treff lett a neve.
Az első hónapokban megrágott néhány papucsot, szétszaggatott jó pár padlón felejtett harisnyát, de mind elhozta hozzám. Játszva tanulta meg az elhozást. A parancs nélküli nyúlűzésről is könnyen leszoktattam, s ez volt a fontos. Akkoriban ugyanis a nyulat űző, engedetlen kutyát agyonlőtték.
A többi már magától ment. Mire tizenhárom hónapos korában megkezdtem vel e vadászatot, kobakja már a hosszú fülű, lógó ajkú ónémet vizsla jellegzetes feje volt, munkájáról nem lehetett megállapítani, hogy kezdő. Kitartóan állta a vadat, pontosan megkereste és elhozta úgy a foglyot, mint a nyulat. Tisztességes munkát végzett, nem kellemetlenkedett.
Sajnos, be kellett vonulnom katonáékhoz, apám meg nem akarta a pályája kezdetén álló Treffet foglalkozás nélkül hagyni, elajándékozta egyik ismerősének. Ez idővel eladta, a háború elhúzódott, s én első kutyámat sohasem láttam viszont. Pedig egy lósorsolás után a nekem juttatott hátaslovamat is Treffnek neveztem el.
Az első, nagy világégés utóhangjai otthon találtak. Tavaszra már egy kis, ingadozva tipegő szőrcsomó képében egy rövidszőrű német vizsla jött a házhoz. Lux lett a neve.
A kutya a családhoz tartozott, annak a körében élt, tejeskosztja után pedig ételmaradék volt az eledele. Németül „beszéltünk” vele, mert akkor az a divat járta, hogy olyan nyelvet kell használni a kutya idomításánál, amelyet a családban nem beszélnek. Így a kutya könnyebben tudta megkülönböztetni a neki szánt szavakat.
Lux idomítása gyerekjáték volt. Veleszületett intelligenciája nagyban segítségére volt az alapismeretek elsajátításánál. Elsőrendű szaglása, temperamentuma, engedelmessége csupa ígéret volt. Azonban mindjárt kitűnt, hogy „nevelésénél” valamit elmulasztottam.
1920. augusztus elsejének reggelén Sztuka mérnökkel találkoztam a vasútállomáson, hogy a báhonyi határban kezdjük a foglyászási szezont. Társam vendéget is hozott magával – valami rokont. Díszhajtónak. Dísznek azonban inkább gyönyörű, mahagóni színű, pompás testalkatú ír szetterre illett volna.
Amint a peronon feléjük közeledtem, már messziről lesújtó tekintetekkel mérték végig kutyámat, s úgy rémlett, mintha súgott „dög” szót is hallottam volna.
Aki már látta az ír szetter valamilyen sikerült példányát, elképzelheti, hogy egy kifogástalan termetű, sötétbarna alapszínű, helyenként kissé pettyezett rövidszőrű vizsla is bizony szerényen fest albioni rokona mellett.
Amikor aztán berobogott a vonat, Lux az engedetlenség mintaképévé vált. Szegény sohasem látott vasútállomást, hát még vonatot ilyen közelről. Megijedt, makacs lett, földhöz vágta magát, így hát karjaimban kellett a személykocsiba cipelnem a rugdalódzó, vonító kutyát. Mérnökék tekintete cinkosan villant össze. A gúnyos vonás csak lassan tűnt el az arcukról.
Hogy rövid legyek, Lux a vadászaton úgy dolgozott, mint egy bevadászott, érett vizsla. A legkisebb hiba nélkül. A szettert figyelembe se vette. Pedig az végigrohanta az egész környéket, ugatva kísérgette a fölvert foglyokat. Gazdája vezényszava, csalogatása, fütyülése süket fülekre talált.
Amikor aztán kifáradva, lógó nyelvvel visszatért, alaposan elnáspángolták, aminek meg az lett az eredménye, hogy estig tisztes távolból követett bennünket. Nem tudtuk hozzánk csalogatni annyira félt a kutyakorbácstól.
Lux sem maradt adósom, fizetett a nevelés elmulasztásáért. Amikor szomjasan befejeztük a vadászatot, betértünk a falusi kocsmába.
Nosza, lábra pattantak a kocsmahelyiség sarkában gubbasztó cigánymuzsikusok, s jó hamisan játszottak. Lux először kiült a szoba közepére, ahonnan farkasüvöltéssel válaszolt a hangos fogadtatásra, majd ugatva s fogvicsorgatással nekitámadt a szegény zenészeknek. Szomjasan, sietve szedtük fel a sátorfánkat. Mert, majd mint meglátjuk, Lux nem olyan legény volt, hogy könnyen ki lehetett volna verni a kocsmából.
Luxból a legjobb vadászkutya lett az egész környéken. A vizslák legjobb tulajdonságait egyesítette, magában. Szenvedélyesen hordta a vadat és minden egyebet a sündisznótól a bagolyig, hörcsögtől a rókáig – holtbiztosan. A társaságbeli viselkedést is megtanulta. Jó állta a téli hóvihart, s a legnagyobb augusztusi kánikulában is víz nélkül dolgozott és nem lankadt el.
Volt azonban egy gyógyíthatatlan hibája, ami a vizsláknál ritkaságszámba megy. Harapós volt. Különösen a fekete ruhás embereket nem szerette. Rajtam kívül nem simogathatta meg senki. Az első kísérletre olyat mordult, hogy az ismétléstől elment mindenkinek a kedve.
Őszi, téli körvadászatokon a sebzett nyulakra pályázó hívatlan vendégekből néha egész raj fejlődött ki a kör nyomában. Nemegyszer esett meg, hogy a sebzett nyúl után küldött Luxtól el akarták venni a nyulat. Botokkal, támadtak rá. Először okosan el akarta őket kerülni, de amikor ebben is gátolták, hirtelen elejtette a nyulat és megrohanta az ipséket, akárhányan voltak is. Nem segített ott a bot, minden ütés, ami érte, csak még jobban feldühösítette. Futás lett a dolog vége, de nem ép nadrágokkal, sem a bennük lévővel. Ilyenkor a kutyám ijesztően vad benyomást keltett. A nyulat azonban tűzön-vízen át elhozta.
Múltak az évek. Lux egyre tökéletesebben végezte a vizsla kötelességeit, közben mind jobban harapott. Végre is a hivatalok megelégelték a sok panaszt, s elrendelték kiirtását. Gyorsan láncra verettem Bikszárdon, ahol két hónapot töltött „vasban”. Közben a kutyapecérrel hivatalosan kiírtattam egy nem létező ebet. Bele volt avatva a turpisságba az állatorvos is, hiszen vadásztársam volt.
De az én kutyámnak nem használt a kurtavas. Vígan harapott tovább. Mikor aztán már elviselhetetlen anyagi gondot okoztak nekem az ügyvédi, orvosi kártérítési költségek, elhatároztam, hogy elválunk. Ilyen kutyát nem lehet eladni, sem elajándékozni. Azt agyon kell lőni. Saját kezűleg. Ezt nem lehet másra bízni – ott a szeretettel párosult irgalomnak kell erősen fognia a fegyvert.
Néhány nappal elhatározásom után, egy augusztus végi reggel a Vág partján talált néhány barátommal. A vasúti menetrend volt az oka, hogy korán jöttünk. A menetrend nem foglyászó vadászok részére készült. A vadászok nagy része halász is, s azok zsebében mindig akad valami halászatra alkalmatos szerszám. Így hát horgászva, kibicelve töltöttük az időt, amíg a nap sugarai felszárítják a harmatot, s hűs, árnyékos fedezékébe tessékelik a foglyokat.
Lux értett a halászathoz, hiszen minden utamon elkísért. Akkor is úgy figyelte a dugók játékát a vízen, akárcsak maguk a halászok. Én meg sötét gondolatokba merültem….
Amikor azonban el-elfogtam kutyám hűséges, odaadó pillantását, nagyon elszégyelltem magam. Nem olyan könnyű dolog halálra ítélni hűséges, négylábú segítőtársunkat, sikereink és kudarcaink tanúját, amellyel számtalan izgalmas vadászat emléke fűz össze. Hiszen csak a vadászkutyánk osztozik őszintén, irigység nélkül vadászati sikereinkben, örömünkben, amely közös és oszthatatlan.
A víztől elszakadtak a tekintetek. Magányos vadkacsa húzott a folyó felett. Egyik társam rálőtt, mire a réce szárnyazva esett bele a víz közepébe. Amint vizet ért, ülő helyzetben vitette magát a lomhán folydogáló árral. Mikor Lux hozzáúszott, lebukott a víz alá. Ez többször ismétlődött.
A kutya közben szintén búvárkísérleteket végzett. Az izgalmas jelenet úgy végződött, hogy egyszer a kacsa Lux közelében bukkant fel, s mielőtt tájékozódhatott volna ez elkapta a nyakát. Élve hozta el.
Lux megmenekült, hogy a sok élvezet mellett, amelyet nekem munkájával szerzett, harapásai révén mind gondterheltebbé tegye életemet. A kutya mintha érezte volna, hogy milyen kard lebeg a feje fölött, tudásának legjavát mutatta be. Erdei cserkészeteken a lábam nyomában haladt. Fegyveremmel a vállamon szoktam járni az erdőt, amint a fegyveremhez nyúltam, kutyám már hasalt. Ott maradt, amíg magamhoz nem intettem. Kúszva jött. Az is megtörtént, hogy egy távolban észlelt vaddisznó elé akartam kerülni, s aránylag nagy utat tettem meg. Közben teljesen megfeledkeztem hűséges kísérőmről. Vissza kellett érte mennem. Ott feküdt, ahol a fegyvert levettem a vállamról. Minderre pedig nem tanította senki.
Nem és nem tudtam megválni tőle. Az okok egyikét megírom.
Fárasztó cserkészés után ledűltem egy erdőktől körülvett zabföld szélére amelyet a hegy tetején munkált meg egy irtványos. Nem szerettem az éjjeli lesnek ezt a módját, de rászoktak a földre a vaddisznók, s én eleget akartam tenni a kárvallott kérésének. Kötelességemnek éreztem.
Lux mellém feküdt s testével melegített. Malaclopóm egy részét neki szántam. Ráterítettem. Vártam a hold felkeltét, a vaddisznók megjelenését, s az esti túrától elfáradva – elaludtam.
Arra ébredtem, hogy vlami a bal kezemet bökdösi. Tekintetem Lux pillantásával találkozott. Orrával bökdöste a karomat. Amint észrevette, hogy ébren vagyok, jelentős fejmozdulattal jelezte az irányt, ahonnan itt-ott gyenge ágroppanás hallatszott. Nemsokára zizegő hang árulta el, hogy a konda benne van a zabban. Lux továbbra is fekve maradt és meg se mozdult.
Magasra nőtt a zab, így hát válogatás nélkül rálőttem arra a darabra amelyet sorsa a zab szélére vetett.
Amikor rálövés után elhalt a menekülők zaja, a rálövés helyére sietve, kerestem az esetleges vérnyomot. Éjjel volt, holdfénynél nehéz az ilyen munka, azért levetettem ingemet s azt húzogattam a zab szálain ide- oda, hogy valamilyen felszívódott vércsepp élessze fel reményeimet. Ebben az éjjeli nyomkeresésben Lux hangja állított meg.
A völgyből hallatszott az ugatással vegyes vonítás. Nyaktörő úton, toronyiránt rohanva, megtépázva értem az én páratlan kutyámhoz, nyakába borultam és megcsókoltam. Ismét brillírozott. Dermedtre ugatta a nyomon követett süldőt. Erre se tanította senki.
Azért nem javult meg. Hiába volt mestere a vadászatnak, példaképe a tökéletes vizslának, harapott tovább, míg el nem érte sorsa, amely már évekkel korábban elhatároztatott.
Mindenkinek melegen ajánlom hogy nem tartson harapós kutyát, mert sokkal nehezebb lesz tőle megválni, ha majd ezernyi közös vadászélmény fűzi hozzá.

(Nimród 1979. február)