Rakk Tamás: Zsigerek…

Amikor érezte Hordós Ede, hogy összecsapnak fölötte a hullámok, két megyével odébb felkereste az egyik barátját:
-Ide figyelj pajtás! Szerezz nekem gyorsan egy helyet valamelyik jól menő vadásztársaságban! Meguntam már a terület nélküli bérvadászatokat. Én is sok mindent elintéztem neked, gondolom, neked sem okoz majd gondot….
A barát bólintott. Az intéző bizottság örömmel fogadta a jelentkezőt, mondván: „nem árt, ha van köztünk, aki bármikor mindent soron kívül el tud intézni!”
Természetesen a felvételt jóváhagyó közgyűlésen még senki nem tudta, hogy Hordósnak pár héten belül megérkezik a fölmondása, amely szűkszavúan közli, hogy a fegyelmitől eltekintenek ugyan, de a munkája többé nem tartanak igényt.
Hordós előtt, ahogy pakolta vadonatúj kocsijába vadászfölszerelését újra és újra megjelent volt iskolatársának falfehér arca, amint hivatalosan közli „ az elhelyezkedésedről neked kell gondoskodnod”.
Kiköpött a frissen nyírt gyepre, és távcsövét nagy puffanással a hátsó ülésre vágta.
-Most már késő mérgelődnöd – szólalt meg hüppögve kezében az ennivalós táskával a felesége. – Eddig kellett volna óvatosabbnak lenned.
A férfi vékonyra harapta szája szélét, kirántotta az asszony kezében lévő csomagot, és a távcső után hajította. Aztán bepréselte magát a kormánykerék mögé.
A kocsi egyhelyben pörgő kerekei égett gumiszagot hagytak maguk után. Az asszonynak tovább potyogtak a könnyei.
A hegycsúcsok hullámzó karéja megtörte a száguldó autógumik haragos sziszegését, és a második erdősarkon túl magába szelídítette az idegen zúgást. A távolabbi vidék békéje pedig oly rezdüléstelen maradt, mintha nem is a bukott Hordós hajszolt Zsigulija hanem egy finom sóhajtás lengte volna át a tájat.
A természet örök bölcsessége mit sem törődött a parányok tragédiáival…a kocsiból kikászálódó Hordósra ugyan úgy ontotta a kellemes meleget és a hegyek csúcsain opálba lágyult fényt, mint a tisztáson legelő pár hetes borjú csillogó szőrére, vagy a patak vizére, amelyből messzire szállt a nyugtató csobogás.
Hordós hallgatta a bugyogó, zubogó, fröccsenő hangokat, a mederben hengergő kavicsok tompa koccanásait, a távoli loccsanásokat, és belsejét egyre inkább átitatta egy eddig ismeretlen érzés. Nagyon szívott a zöldpárájú levegőből, és a fölfedezés, hogy a patak így beszél, elfeledtette az elmúlt hetek kellemetlenségeit, a vizsgálat utáni gúnyos pillantások metsző élét. Elnyújtózott s észrevétlenül megérintette az álom.
Álmában látta önmagát, amint megérkezik az egyik vadászat színhelyére. Tisztelettel fogadják és amikor a hivatásos vadásszal kettesben maradnak ő közli, hogy nem hajlandó ám hegynek menni, mert fáradt, és különben is utálja az izzadást…Hirtelen változik a kép: egy nagy rudli szarvast kergetnek terepjáró autóval a repceföldön, a reflektor fényében igyekszik meglőni a legnagyobbat – ez lenne az idei harmadik érmes -, de amikor a fölbukott állat mellé érnek, észreveszi, hogy tévedett, ez csak négy kilós agancsú. Nem is fogadja a gratulációt, visszaül a kocsiba, mérgesen várja, hogy a vadász befejezze a zsigerelést.

Váratlanul egy dübörgő patak partján találja magát, a dagadó áradás mindent megával sodor…nem bírja tartani magát, elveszti egyensúlyát, és a hullámok közé loccsan; úgy érzi, azonnal megfullad, félelmében iszonyatosat ordít…és az ordításra fölébred.
A hegyek labdáznak egy darabig a rekedt kiáltással, aztán ismét csönd lesz, és a patak halkan duruzsol tovább.
Hordós hideg verejtékben fürdik, megdörzsöli a szemét. Percek múlnak el, amíg világossá válik előtte, hogy rossz álom volt csupán, ami fölizgatta. Föláll, lesöpri magáról a rátapadt nyirkos leveleket, reszket a keze, ahogy cigarettázva kocsijához lép, hogy magához vegye puskáját. Találomra indul el az egyik gazzal benőtt, vízmosta kocsi csapáson.
A környéket nem ismeri, először jár itt egyedül. Hogy bizonytalanságát legyőzze, próbálja fölidézni magában azokat a vadászatokat, amikor kísérővel járt a vad után. De hiába erőlteti emlékezetét, csak a szórón összeeső vaddisznó vonaglása, a hivatásos vadásszal megközelített szarvasbika halálfutása, a kocsiból lőtt őzbakok…és a kísérők gratulációi jutnak eszébe.
Fújtatva kapaszkodik egyre magasabbra a hegyoldalon. Fölös kilói térdét, vádliját feszítik, mint nehezebben lép, és az izzadtság már patakokban folydogál a hátán. Torkát kiszárítja a hangos zihálás, alig várja, hogy a közelben egy korhadt tuskóra rogyhasson. Fiatal bükkfa friss hajtásai hajlanak fölé. Fölnyúl, leszakít néhány levelet, és szájába gyömöszöli. Az enyhén savanykás ízek csillapítják szomjúságát. Még egy marékkal letép, elégedetten néz körül.
Mögötte szép rudas bükkös, előtte – a nyiladék túlsó oldalán – kefesűrű fiatalos áll. Végig tekint a nyiladék zöld gyepén, amely épp a nyugodni készülő napba fut, és az jut eszébe, ha ő szarvas lenne, biztos ide járna legelni….
Alig ér végére ennek a gondolatnak, amikor a fiatalosból halk zörgés indul el, és lassan a nyiladék felé tart. A zörgés kis idő után szarvastehénné változik, amely tőle jobbra, háromszáz méter távolságban lép ki óvatosan a sűrűből. A nyiladék szélén megáll, körülnéz, aztán visszafordítja fejét és hívogató hangokat küld az erdő felé. Pár pillanat, kis zörgés, és máris az anyja mellett áll, a pöttyös kisborjú.
A tehén legelni kezd. Hordós pedig óvatosan a távcsőért nyúl. A látvány természetes szépsége magával ragadja, nem képes letenni messzelátóját, hisz ilyen fiatal borjút, ilyen békés családi jelenetet még sohasem látott életében.
Gyönyörködését váratlan robogás zavarja meg, a bal oldali sűrűből…Mintha valamilyen orrfolyáshoz hasonló szuszogást is hallana…
-Csak nem disznó? – rezzen benne a gondolat, és távcsövét maga mellé helyezte óvatosan fölemeli fegyverét. Az ágzörgés, neszezés időnként ismétlődik, és erősödéséből pontosan lemérhető, hogy közeledik. Hordós lövésre készen tartja fegyverét, a fekete tömeg kilép a tisztásra….Valóban disznó! A dörrenésre a tehén bevágja magát a sűrűbe, a borjú még pár pillanatig megmerevedett lábakkal értetlenül bámul, aztán tétova lépésekkel indul anyja után. A disznó nyögve rángatózik a nyiladék közepén.
Hordós föláll, egész teste remeg a hirtelen jött vaddisznó-lövés izgalmától, óvatosan megközelíti a fekvő testet, amelynek lába utolsó rúgásra indul…
Nézi az üvegesedő szemeket, a mozdulatlan fekete tömeget, és keze önkéntelenül a kalapjáért nyúl. Fedetlen fejjel áll a vad mellett, és amikor magára eszmél, rádöbben, hogy ő nem vette le még a kalapját egyetlen elejtett vad tiszteletére sem, most fogta föl a rituális tiszteletadás jelentőségét.
Gondolataival eltelve nem is akar megmozdulni, hagyja, hogy a különleges hangulat magával ragadja, esze ágában sincs megtörni ezt a visszahozhatatlannak tűnő pillanatot, amelyben az erdő estére készülődő hangjai, a madarak napot búcsúztató éneke, a nyiladékra észrevétlenül nyúló árnyak és a tiszta párás sóhajtások, amelyeket a völgy küld a távozók felé, körülfogják, és eggyé olvasztják a természettel. Így kalaplevéve, zárnyaló örömmel áll az első, egyedül elejtett kis vadkanja mellett.
Sok idő telik el, míg újra fölteszi kalapját. Elmosolyodik. Az utóbbi hetek kudarcai, megalázó beszélgetései, a barátilag közölt pletykák után, ismét érzi a siker kellemes zsibbadását. Hangulatát csak az rontja el, amikor eszébe jut: hogyan viszi le a vadászházhoz az elejtett vadat…Ráadásul a szállítás előtt még zsigerelni is kellene. De hogyan? Nadrágzsebéből előhalássza bicskáját, kezében a zsebkéssel tanácstalanul topog az oldalán fekvő vaddisznó körül.
Valahol el kellene kezdeni…Próbálja fölidézni a sokszor látott, de alaposan soha meg nem figyelt mozdulatokat. Igen, föl kell vágni a hasát. A kés életlen, de azért beleszalad az állat testébe.
Hordós izzadva, erőlködve metéli a béldarabokat. A vérrel keveredő bélsár bugyogva ömlik a kezére, de nem törődik vele. A kés cikcakkban fut tovább a bőrön, végigrepeszti a haskérget… A belek összekeveredve ömlenek kifelé. Most jut eszébe, hogy a medencecsontot is ketté kellene vágni. Nekifog, teljes súlyával a késre nehezedik. A telt hólyag a nyomástól megfeszül, és végigfröccsenti vizelettel. Hordós káromkodik.

A disznó belseje cafatokban ásít a közeledő sötétség felé. Hordós felegyenesedik, keze szárával végigtörli izzadt homlokát és elégedetten szemléli a füvön szétszórtan heverő zsigereket. Nagyot fúj, körülnéz….Ijedten veszi észre, hogy ráesteledett. Fogalma sincs arról, milyen irányban távolodott el a kocsitól, mert csak úgy találomra indult neki az erdőnek. Képtelen végiggondolni a visszavezető utat. Idegessége a sötétedéssel együtt nő…
Ekkor hátulról ráköszön a vadásztársaság hivatásos vadásza:
-Jó estét Hordós elvtárs! Már azt hittem, valaki idegen lövöldöz itt a területen, mert senki sem volt a naplóba beiratkozva. Gratulálok a disznóhoz! De hát miért nem tetszett szólni, hogy ki akar jönni vadászni? Szívesen kihoztam volna kocsival…
Hordós hallgat, a vadász pedig tovább beszél:
-Az lenökünk is figyelmeztetett, hogy mindenben álljak az Ön rendelkezésére, ha vadászni óhajt.
Közben előveszi a kését, hármat-négyet hőz a fenőkövön, és nekilát az összeszabdalt disznó rendbetételéhez.
Hordós szeretne közbeszólni, de érzi, hogy a gombóc egyre nagyobb a torkában. Amikor a vadász elkészült ismét megszólal:
-Tetszik tudni, örülünk ám, hogy közénk jött, hisz nem olyan nagy a mi vadászterületünk. Most meg még ebből is el akarnak venni. Gondolom, biztosan tud segíteni nekünk…
MI pedig megkíméljük ám az ilyen piszkos munkától, csak tessék ezután előre üzenni.
A vadőr lassan végez a helyreigazító munkával. Hordós magába roskadva áll, szólni sem tud. A lámpa meg-megrezdül kezében…és körülöttük a föltartóztathatatlanul gomolyog, egyre jobban vastagodik a nyugtalan sötét