Ballagó László: A (bal) szerencse pillanata

Ne áltassuk magunkat felebarátaim: nincs az a szépasszony, ki utána hajlandók lennénk annyit járni, mint némely vaddisznó után. Mert amíg az előbbinél a kudarc hervasztja a vállalkozó kedvet, az utóbbinál csak fokozza. Aztán valószínű az is, hogy a szép agyarasok utáni vágyakozás kevésbé van korhoz kötve.
Túl életem delelőjén, nem is oly régen, engem is nagyon megbolondított egy titokzatos, fekete jövevény. Meglátni és megszeretni pillanat műve volt. Mármint a csapását a február eleji könnyű hóban. Először azt hittem, rosszul látok, esetleg valamely nagyobb őz lábnyomát transzformálja képzeletem disznóévá. A tüzetes vizsgálat azonban kizárta a tévedést.
Többé-kevésbé pontosan ismertem a területünkön megforduló kondák és magányos disznók nyomait, de amit ott a fenyves szélén láttam, az idegen volt. Vendég ez – állapítottam meg, de mint később kiderült, a fantom minősítés helyénvalóbb lett volna. mert a felfedezés után rögtön nyoma is veszett. Hajnalban és este, esőben és száraz időben próbáltam ismét ráakadni, de eredménytelenül.
Már kezdtem végképp lemondani róla, amikor egyszer csak azt hallom váratlanul a vadászmestertől, hogy a területhatáron a nyárfasor mellett egy nagy disznó nyomait látta. Rohantam a helyszínre, és valóban ott volt az én nagy disznóm nyoma. Nem is egy. Takaros kis gyalogutat taposott magának, annyiszor elmasírozott a fasor takarásában. Attól a perctől kezdve szinte ámokfutás volt számomra a következő két hónap.
A feltételezett váltó közelébe cipeltem egy hordozható magaslest. Számtalan éjszakát, hajnalt átdideregtem rajta, de csak annyi történt, hogy a vén ravasz túljárt az eszemen. Az egyik holdtalan sötét este jött a megszokott útján, de előbb kapott szagot, mint én neszt, és nagyot mordulva elszelelt. Nem is mutatkozott többet azon a tájon. Én azonban tovább erőltettem a légyottot.
Az erdő mélyén, feltételezett mozgáskörzetében két helyen is szórót csináltam. Hordtam a takarmányt szorgalmasan, és reménykedtem. Süldő, hasas koca be is jött több alkalommal, de még gyönyörködni sem volt bennük kedvem. Lövéssel meg pláne nem akartam a vacsorázó helyek rossz hírét kelteni gyanakvó agyaras körökben.
Egy-egy napfényes délelőtt átvizsgáltam a legsűrűbb galagonyás és kökényes domboldalakat is, hogy ágyában lepjem meg szerelmemet. Az eredmény azonban mindannyiszor csupán számtalan karcolás, horzsolás volt a fedetlen testrészeimen.
Hamarosan nevetség tárgya lettem családom meg barátaim előtt, s hiába volt minden áldozat, a vén disznónak csak itt-ott láttam nyomát. Ott volt a területen, berendezkedett, otthon érezte magát, csak éppen több esze volt, mint nekem. Vagy több szerencsére? Ki tudja!
Közben már beköszöntött április, jóra fordult az idő, és reményeim végképp kezdtek szertefoszlani. Ekkor az erdő mélyén, a disznók kedvenc tartózkodási helye közelében felfedeztem egy gödröt, amelyet valaha vándorméhészek készítettek, hogy méheik számára vizet nyerjenek. Némi sár volt az alján, a sárban pedig disznónyomok. Köztük az én nagy agyarasomé is. „Fürdő kell öreg barátom – morfondíroztam magamban. – Ha kell, hát megkapod.”
A család elől titokban csentem el az ásót, lapátot. Ráment két hétvégi szabadnapom, de végül is elkészült a gödör, s víz is gyűlt bele szépen. A következő vasárnap a közeli nyárfára kényelmes ülőkét barkácsoltam, aztán két hétig tájára se mentem az itatónak. De a disznó se. Se kicsi, se nagy. Madarak jártak oda inni, meg néhány őz.
Egy április végi délelőtt csüggedten üldögéltem a dagonya mellett. Jobb híján gyönyörködtem a vízre járó sok színes madárban, és azzal vigasztaltam magam, hogy munkám azért nem volt felesleges. Lám, ezek a kis teremtmények isznak, fürödnek, és valószínű, itt is fészkelnek majd a közelben. Aztán eszembe jutott, hogy az erdő melletti csicsókaföldet az utóbbi időben nem ellenőriztem. Holott a vadőr jelezte a frissen vetett háztáji krumplikat már dézsmálják éjszakánként az agyarasok. Feltehető tehát, hogy gusztusuk támadt a csicsókára is.
A vadföldhöz vezető utamat azonban keresztezte egy kökénnyel sűrűn benőtt völgy. Sütött a nap, nem volt kedvem a tűző napon a dombgerincre felkapaszkodni, úgy döntöttem, átvágok az árnyékos völgyön. Kiválasztottam a legkevésbé sűrű részt, és óvatosan elindultam a bokrok között. Alig tettem azonban néhány lépést, furcsa látvány tárult a szemem elé. Egy sűrűvel övezett parányi tisztáson csontok fehérlettek. A csonthalmaz tetején pedig egy avarral félig betemetett, megsárgult koponyából két gyönyörű dámlapát meredt elő.
Azonnal felfogtam, hogy soha ki nem deríthető tragédia késői maradványai kerültek elém. Valamilyen ok miatt a természet védő rejtekébe húzódva pusztult el egy gyönyörű dámbika. Életének ékességén azonban lám, nem győzött az enyészet. Óvatosan kiürítettem a puskámat, azután térdre ereszkedtem, hogy a sűrű bokor alatt átkúszva birtokba vegyem a véletlen szerencse által felkínált gyönyörű trófeát.
Félúton járhattam, amikor a szemben lévő domboldalon enyhe neszt hallottam. Felpillantottam, és a lélegzetem is elállt a meglepetéstől. Az én sokat keresett vén agyarasom állt a domboldalban, kissé sértődötten, párolgó vacka mellett. Mintha csak tudta volna, hogy tehetetlen vagyok, tisztán mutatta lapockáját, s élesre kopott, sárga agyarait.
Mindez persze nem tartott soká, hiszen a vadászélet nagy pillanatait többnyire nagyon kurtára méri a vadászszerencse kacér istenasszonya. Velem is mit tett? Egyik szemével rám mosolygott, a másik szemével pedig csúfondárosan kacsintott.
Minden meggyőződés nélkül kísérletet tettem a puskám újratöltésére, de még a felemeléséig se jutottam el. Az én öreg disznóm ráérősen elkocogott, én pedig azt se tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ma sem tudom, mi lett volna a helyénvaló.
A talált dámtrófeát azóta is őrzöm.