Szalay István: A Csörsz-árok lakója

A Tarnától a Tiszáig húzódik a mondabeli Csörsz-árok, amelyet Csörsz király ásatott, illetve építtetett az Attila előtti időkben. A hajdani, barbárkori erődítményt egyik-másik faluban Ördög-ároknak, Ördög-barázdának hívja a nép, de tény, hogy ma is létezik, és a káli homoksíkságon annyi letűnt évszázad után is jelentős természetes akadálynak számít. A nyársasokkal szegélyezett, többnyire akáccal, csipkével, kökénnyel benőtt ősi erődítmény kedvenc, védelmet nyújtó búvóhelye a fácánoknak, foglyoknak, nyulaknak. Az utóbbi évtizedekben az őzeknek is.
Itt, ebben a múltból itt felejtett sáncárokban tanyázott az én őzbakom, és miatta jöttem ide. Bízva a jó sorsomban, szerencsémben, a Csörsz-árok takarásában.
NYÁR VOLT. A tömött kalászok szendén bólogattak a délutáni napsütésben és halkan susogtak, ha végigsimogatta őket a szél. Messzebbről a dinnyések kutyái vertek éktelen lármát, tépték a láncot, vagy húzták maguk után a behemót koloncot, amíg végre valaki visszaparancsolta őket.
A nyáras sarkánál ültem a vadászszéken, és megvetettem a hátamat az öreg vadkörtefájában, amelyet a legöregebb ember is mindig ilyennek ismert. Előttem a végtelen búzatenger és benne valahol a keresett őzbak.
Korán volt még, mozgásra számítani sem lehetett, de odahaza már nem volt maradásom, így aztán rászántam magam a tízedik randevúra.
Tegnapelőtt a Csörsz-árok partján pillantottam meg az agancsát, egészen közelről, és már az arcomnál is volt a puska, amikor egyszerre – mintha ördög nyelte volna el – eltűnt. Kilépett a távcsőből!
-Hová? Miért?
A kérdésekre választ nem adott senki, és csak azt tudtam, hogy immár kilencedszer jár túl az eszemen az a vad, amelynek agancsát nem sokszor, de egyetlenegyszer is elég volt látni ahhoz, hogy fáradhatatlanná tegye az embert.
A birodalma az árokkal határos, hatalmas búzatábla volt, amely tökéletes védelmet nyújtott számára minden baj ellen, ezért pirkadatkor és napszállta után lehetett csak remény arra, hogy kilép a takarásból.
Távcsővel lestem, figyeltem a messzi alföldi határt. Észrevettem az agronómus bricskáját, amely egész porfelhőt kavart maga után a homokos úton, láttam a messzire legelő gulyát, a karámokat, a gémeskutat, amelyek tetejére valaki nyakánál fogva felakasztott egy varjút. A zsendülő búza szagát csapta orromba a lágy szellő, amely sült kenyér illatához hasonlított.

EGY ZETOR KÖZELEDETT, aztán megállt. Megismertem Birkás Sanyit, a vadásztársamat, aki izzadtan, fáradtan leheveredett mellém a hűvösre.
-Magának aztán megvan a türelme!
-Ma jöttem tízedszer. Tegnapelőtt már a hajszálkereszt is a lapockáján volt…
Árpával érő körtével kínált, aztán nekem szegezte a kérdést:
-Mit ad, ha megmutatom?
Úgy néztem rá, mint akinek elment az esze, de Sanyi nem tágított és fogadást kínált:
-Tíz korsó sör – nevetett. Mondom, tíz korsó, és meglátja az agancsát…
Kézébe csaptam, ő pedig maga mellé ültetett a Zetor kalitkájába.
-Már sokszor meglőhettem volna, de tudtam, hogy maga tette rá a célt. A menyasszonyom után nem jártam annyit, mint maga ez után az agancs után.
Vertük a port cefetül magunk után, egyik dűlőről ki, másikra be. Sanyi mosolygott és újra a fülembe kiabált:
-Ugye nem hiszi el, hogy perceken belül meglátja a bakot?
-Nem! – mondtam rá gondolkodás nélkül, mire ő lekanyarodott a Csörsz-árok felé, és lépésre fogta a gépet.
-Maga innen fentről csak a búzát figyelje, ahol mozog a kalász, ott a bak.
-Ilyenkor fekszenek az őzek, Sanyi!
-Az őzek fekszenek, de ez nem! Ez úgy sétál a búzában, mint a páva az udvaron, Kényesen lépeget, mórikálja magát, meg-megrázza az agancsát. Csak figyeljen!
Néhány perc múlva megállt a gép, és Sanyi a távolba mutatott.
-Ott! Látja ott a búza kellős közepében a fehér agancsvégeket?
A távcső közelre hozta a valóságot. Ott járkált az én szívem vágya a búzában! A testét nem lehetett látni, hanem az agancs meg-megvillant, aztán eltűnt, de csak azért, hogy két perc múlva tíz lépéssel odébb felvillanjon.
Újabb mézesmadzag – gondoltam, de azért erősen fellobbant bennem a remény.
Sanyi visszavitt az erdő szélére és egy ideig még beszélgettünk:
-Ki kell várnia!
-Egyebet sem teszek tízedik napja.
-Ma meglövi! Tizedikre sikerül…
-Honnan tudja?
-Megmutatom, hogy naplemente után hova menjen, csak először beviszek még egy fuvart a tanyára.
Újra egyedül maradtam. A hátam mögött szöszmötölést hallottam, majd egy süldő nyúl jött felém, de később ez is eltűnt, és gyönyörködhettem a szép nyári délutánban. A színeket figyeltem. A sárga búzatenger mellett a haragos zöld kukoricatáblát, mellette a lápos, nyáras darabka erdőt, amely most innen, távcsövön át szürkének tűnt. A réten a sokszínű virágot, a surranó foglyokat. A dinnyés kunyhója a távcsövön át egészen zöldnek látszott.
Az asszony tarka ruhákat teregetett a két fa közé kihúzott piros műanyag drótra, és a gyerekek szaladgáltak a kunyhó körül.
A nézelődéssel gyorsan telt az idő, és a pöfögő kismotorral megérkezett a cimbora.
-Innen gyalog ballagunk egészen a Csörsz-árokig – aztán, mint aki mindezt tettekkel óhajtja bizonyítani, nekitámasztotta a motort a vadkörtefának.

CSENDBEN, SZÓTLANUL LÉPGETTÜNK egymás mellett, bámészkodtunk, nézelődtünk az estét vár határban, és a szívünk mélyén gyökeret vert a remény, amely bennem már annyiszor szertefoszlott. A mélyen fekvő sásos tocsogóban exelenciás urak módjára gólyák sétáltak, majd két tőkés kacsa röppent fel a vízicsíborok, a békák, a giliszták világából. Tollruhájukon még megcsillant a jó éjszakát köszönő nap sugara, de őket csak vitte, hajtotta parányi motorszívük az ismerős magasságok felé.
A Csörsz-árokhoz közeledtünk, amikor Sándor szája elé tette az ujját.
Még óvatosabbak lettek a léptek, mélyebbek a lélegzetek, és ez a gépóriáshoz szokott behemót ember gyík módjára, zajtalanul csúszott át az árok kabátot szaggató akác meg csipke tüskéi között.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk, amikor túlkapaszkodtunk a hajdani gyepűn és a túloldal takarásában nyugat felé vettük az irányt.
-Hova megyünk? – kíváncsiskodtam gyerek módjára.
-Egy tavalyi kazal tetején verünk tanyát. Onnan – ha a puskájában meg önmagában bízik – nagyobb a kilátás, meg aztán a szél sem vágja úgy a szagot.
Mire elhelyezkedtünk, már ott bujkált az este, de a sárga búzatábla meg a Csörsz-árok széle, mint a nyitott könyv tárulkozott elénk.
-Ha kijön, innen meglőheti – közölte Sándor, és távcsövével módszeresen pásztázva, kutatni kezdte a búzatengert.
-Tűt keresünk a szénakazalban – jegyeztem meg fanyar mosollyal, mert a messzi hegyek felől érkező szellő simogatásából már közelnek éreztem az estét, amelynek ikertestvére a sötétség. Később magam is távcsövet vettem elő.
-Mi az ott a távolban?
Sanyi legyintett.
-Az olajvezeték piros fejű jelzőoszlopa! De ne ott keresse a bakot! A nyáras széleit pásztázza, nézzen meg jól minden fát, minden bokrot, mert az ilyen kitanult vad, minden huncutságra képes.
Nem telt el öt perc, amikor Sanyi megszorította a karomat, és szerelmes pár módjára a fülembe lehelte:
-Alattunk van a bak. Ne mozduljon!
Ha Dárius kincsét kellett volna őriznem, akkor sem lehettem volna nagyobb vigyázattal, mint erre a suttogásra. Egyelőre azonban nem láttam, nem hallottam, nem értettem semmit.

EGY EGÉR SZALADT VALAHOL a szalma között, de futása most dübörgésnek tűnt, és ezért a pokolba kívántam. A karjelzésre óvatosan visszafelé pillantottam, és túl az árkon – ott, ahonnan jövetelét senki sem várta -, megpillantottam. Öt lépésre állt a Csörsz-ároktól és kettőre a kukoricatáblától, vagyis jelenése és eltűnése akár pillanatok műve lehetett. Ám ezúttal kedvezett a szerencse, mert a bak csak szimatolta a levegőt, és körbe-körbe forgatta a fejét, mint a kíváncsi gyerek. Miután megnyugodott – még kettőt-hármat harapott is a zsenge, sarjadó fűből -, a búcsúzó estével együtt szemére borult az örök éjszaka…
Örömünkben egymás nyakába borultunk a kazal tetején, mert a Csörsz-árok híres lakójának – igaz, hogy tizedszerre és segítséggel – mégis csak sikerült túljárni az eszén.
Amikor emlékeim között keresgélek, és őrá gondolok, csodálatosan gyöngyözött agancsán már ott látom az aranyérmet, amelyet a bukaresti vadászati világkiállításon kapott.