Szerb Imre: A félagyarú

Egy április végi holdtölte előtti napon már reggel óta járom a határt disznó nyomok után kutatva, de sehol semmi. Dél van, mire Laci barátomhoz érek.
-Mi újság? – faggatom, mert ő a helybeli.
-Semmi az égvilágon.
-A Borjúerdőt nézted-e?
-Nem, de a vadőr azt mondja, hogy nem járnak ki.
-Akkor oda megyek délután!
-Ha te mész, megyek én is – feleli gyorsan.
Kálmáncsától nem messze pár holdnyi kis erdő előtt tavalyi kukoricaföld, szépen elsimítózva. Keletről fasor, délről akácos gyepű, nyugatról az erdő szegélyezi. Disznótúrással teli az egész tábla. Van itt régebbi és egészen friss is, látszik, hogy rendszeresen látogatják a disznók. A legnagyobb nyomot kibogozzuk és elkísérjük az erdőig. A legfrissebb váltás az akác gyepűtől 40-50 méterre van.
Percek alatt kész a haditervünk, én az említett sarokra ülök, Laci a keleti fasorba, s bízzuk, hogy valamelyikünknek majd csak kézre jön.
Alighogy alkonyodik, már kint is ülök. Az erdősaroktól 7 – 8 lépésre teszem le les székemet, az akácos gyepű szélébe húzódva. Takarásom semmi, hátrább ugyan vannak bokrok, de onnan rossz a kilövés. A megkésett tavasz most akarja behozni a lemaradást. Napok alatt kétarasznyit nőtt a csalán, apró leveleit épp hogy bontogatni kezdi az akác, de mögötte a gyepűn túl a búzából már csak a háta látszik ki az őzbaknak. Előttem az asztalsima táblán egy-két szöszmötölő nyulat látok, s az erdő szélén dürgő fácánkakas kedvéért a távcsövet is előveszem. Ahogy sűrűsödik az este, úgy erősödik a zsongás az erdőben. Milliónyi cserebogár rajzik, mint megannyi kis repülőgép, s úgy tele a fülem a hangjukkal, hogy talán a farkas ordítást sem hallanám meg. Ez persze csak akusztikai csalódás, mert egyetlen száraz ág pattanása az erdőben olyan erősen hallatszana, mintha itt tördelném a fát a térdemen. Egyelőre teljes a csend, így cigarettával ellenőrzöm a széljárást – a legjobb ürügy a rágyújtásra. A szél a legjobb – észek-nyugati – az erdő felőli arcomat simogatja, a cigaretta szürke fátyla a szemem előtt lengedez el. Nyolc óra felé kibontakozik a hold, az alig lombosodó gyepű mögül. Az árnyékok feketébbek lesznek, a mező szinte világít.
Az erdőszél rézsút szembe kapja a holdfényt, így a kilépő disznót rögtön megláthatom. Ellenőrzöm a céltávcsövet, s mivel nem türköződik benne a fény, a gumi gégecsövet nem teszem fel.
Egy őzsuta iparkodik az erdő felé, úgy látszik egy másik táblán csemegézett. A céltávcsővel kísérem, fekete szálkereszje jól simul rá, aztán csak várok.
A bock-büchs puska a térdemen keresztben, csöve az erdő felé néz, alul felül golyóra töltve, ahogy illik.
Épp az órámat nézem – öt perc múlva fél kilenc – amikor az első gyanús zörejt meghallom. Kibiztosítom a puskát és hallgatózom. A zaj folyamatosan közeledik, a száraz avaron jól kivehető a léptek nesze. Vékony ág pattan, bokrok súrlódnak. Eláll a lélegzetem. A disznó egyenesen felém tart!
A vállam felett, a szemem sarkából látom, amint eljön egy kis bodzabokor mellett, gerincsörtéjén harmatosan csillog a holdfény. Csak jön, jön neki az erdősaroknak.
Jókora koromfekete disznó, s tőlem alig öt lépésnyire a gyepű és a mező szélén áll meg.
Kerek kis füleit merevítve figyel ki a holdsütötte táblára, s hallom, ahogy beszívja a levegőt. Az árulkodó szagok miatt a farka felcsapva, az egész állat maga a feszült várakozás. Pillanatok alatt kellett a váratlan helyzetet magamban tisztázni, mert ha a disznó csak egyet is továbblép – feltehetően földre tartott orral – és keresztezi másfél órás nyomomat, annyi időm sem lesz, hogy célba vegyem.
A térdemen fekvő puskát a disznó irányába tartva elhúzom a ravaszt. Az elugró disznóra kapásból, az alsó csőből még rálövök, bár ennek szinte semmi értelme.
A disznó két ugrással eléri az erdő szélén lévő térdig érő csalánost és mire felállok és lélegzetet veszek, már semmi zaj nem hallatszik. Visszaülök a les székre, rágyújtok, és azon töröm a fejem, lett volna-e más megoldás? Célzott lövésre semmiképpen se lett volna lehetőségem, mert ilyen közelre a céltávcső használhatatlan, se ráadásul a puskát sem tudtam volna felemelni.
Mire az utolsókat szippantom a cigarettából, megjön Laci.
-Mire lövöldöztél, amikor egyetlen disznó nem volt kint?
-Itt állt mellettem – mutatom a rálövés helyét.
-Nem létezik – hitetlenkedik – és legalább meglőtted?
-Szeretném tudni…
A puskát újra töltöm, céltávcső le, puskalámpa fel és indulunk a nyomán. A csalánosba vágott útját könnyen tudjuk követni, mert már az első méterek után vértől csatakos minden. A rálövéstől húsz méterre dermedten fekszik a disznó.
Laci az agyarakat nézi, én még ki sem józanodtam az örömtől. A felső agyarak öreg kanra utalnak, az egyik alsó letörött, a másiból 6-7 centiméter áll ki.
És a lövés!
A mellüreg megnyitása után látom, hogy a szív szinte leszakadt a nagy erekről, az egész mellkas teli vérrel!
Nem tartom valószínűnek, hogy valaha az életben lövök még így disznót!