Komlósi Sándor: A Gyulavári dám

Békés megyében a Fehér és a Fekete Kőrös mentén – Gyula város és Gyulavári község határában – elterülő erdőkben értékes dámállomány él. A dámot valamikor az 1500-as évek végén telepíthették ide a Kőrösök vidékére. Az 1700-as időkben már vadásztak is rá. Ezt bizonyítják a gyulai levéltárban talált sorok:
„Sohasem voltak a gyulai kastélyban olyan vidám napok, mint 1757 nyarán, amikor Jozefa bárókisasszony tartotta esküvőjét gróf Károlyi Antallal…nagy vadászatokat rendeztek dámvadakra és viziszárnyasokra…”
Több irat arról tanúskodik, hogy a dámot vadaskertekben is tartották. A Fekete Kőrös sokágú szabályozatlan folyása olyan terepalakulatokat épített és olyan erdős-nádas részeket zárt közre, ahol a szarvas, dámvad és az őz jól érezte magát, de ugyanitt a farkas is tanyát ütött és szedte áldozatait. A farkas gyorsabban szaporodott, mint a nagyvad. A birtokosok kénytelenek voltak kisebb-nagyobb vadaskerteket létesíteni a vad védelmére. A vadaskertekben dám is volt, amelyet a következő idézet igazol:
„A hasznos vadak közül a szarvasok a múlt század idején annyira el voltak terjedve, hogy a csabai pap 1724-ben megszelídítette őket, s azokkal húzatta kocsiját. Később a gyulai kertben mesterségesen tenyésztették őket, de 1830-ban helyettük itt is dámvadakat tartottak.”
Ha ismerjük a dámszarvas életviszonyait, akkor megállapíthatjuk, hogy tűrhető számú ragadozó (farkas) mellett is, hosszabb időre – talán száz évre is – szükség volt oly mértékű elszaporodásához, hogy vadásszák. Ha ez igaz, akkor arra következtethetünk, hogy már az 1500-as évek végén és az 1600-as évek elején jelen volt a dám e szép területen.
A Fekete Kőrös mentén húzódó nagy kiterjedésű, mintegy 4000 hektáros erdőkben élnek az egykor idetelepített dámok utódai. A terület nagyragadozója, a farkas már eltűnt erről a vidékről. A hosszú és kitartó hideg telek idején néha lejön az erdélyi hegyekből látogatóba egy-két darab „okozván nagy riadalmat”.
A korabeli vadaskertekről fennmaradt tapasztalatok alapján a birtokosok elhatározták, hogy a nagyvad érdekében bekerítik az egész erdőt, némi mezőgazdasági területtel együtt. Ez a kerítés az 1900-as évek elején készült el.
A dámvadat bekerítették. Természetesen ilyan nagy vadaskert ezen a környéken még nem volt. Élt itt bőven szarvas, dámvad és őz valamint nagyszámú apróvad is. A kerítés mintegy 24 kilométer hosszú volt. A külső részén vadbeugrókat építettek. Volt a kerítésen 6 darab kétszárnyú kapu, 50 létrás belépő a gyalogosok részére. Továbbá 80 nagyvadetető, 30 dróthuzallal védett őzetető, 150 sózó (keretes, fenyőoszlopos, kosaras) 150 fácán etető, 5 gabonás házikó, 5 magasles, 40 macskaláda és több apró létesítmény.
A kerítésoszlopok 3 méterre voltak egymástól és a föld feletti magasságuk megközelítette a 3 métert. A kerítés sima, vastag huzalból készült, egy méter magasságig sűrű, majd feljebb ritkábban rögzítve.
AZ egyes vadbeugrókhoz mintegy negyed hektár nagyságú kerítést építettek belülről, hogy az oda beváltó vad mennyiségét ellenőrizni tudják. Az itt belépő szarvas az erdélyi hegyekből érkezett. Ezeket a kis udvarokat hetenként egyszer „kiürítették” és így számolták a jövevényeket.
Ilyen kezelés mellett a elő állomány gyorsan szaporodott, és egyre több kárt okozott az erdőállományban. Mintegy 15 év után megszüntették a kerítés 80 százalékát és a nagyvad, köztük a dám ismét természetesebb körülmények közé került. Ezt a megmaradt szakaszt a Fekete kőrös mentén 1946-ban bontottam le. Ebben a hatalmas vadaskertben volt még két külön „kertecske” is. Az egyik Almándon, a másik Mályvádon volt. Az almándi kert 35 hektáros, míg a mályvádi 3 hektáros kiterjedésű volt. Almándon szarvas, dámvad és őz volt bőven. Az urasági konyhára szükséges vadhús szükségletet innen fedezték, hogy ezzel se zavarják a nagy területet.
A mályvádi kis területen viszont vaddisznókat tartottak, mert az a nagy területen nem volt. Egyes alkalmakkor kiengedtek egy-egy példányt azzal a szándékkal, hogy majd vadászaton elejtik. Ez azonban soha sem sikerült, mert a mesterségesen tenyésztett vaddisznók olyan szleídek voltak, hogy nem hagyták el a karámot. Addig járkáltak a kerítés mentén, míg a kanász (mert az is volt) be nem engedte őket.
A kerítés egy nagy részének lebontásával immár szabad mozgása volt a dámvadnak. Ennek ellenére nem váltott át a szomszédos, alig 1 kilométerre levő remetei erdőkbe, amely hasonló adottságokkal rendelkezik. Ebből következik, hogy a dámvad jól tartja a helyét. Eltelt negyven év, amikor Remetén megpillantottuk az első dámszarvasokat. A második világháború alatt erősen megcsappant a dám is, de még időben sor került a védelmére. Az óvás, a hozzáértő vadászat megtette a magáét: jó minőségű dámállomány alakult ki, s ma területünk fő vadja.
1955 táján észleltük az első dámokat Remetén, ahova több száz év óta először váltott át, lépett új területre. Meg is maradt, sőt tovább növekedett a számuk egy bizonyos állományterülés természetes következményei alapján. Ismét egy tanulság: a dám csak akkor változtatja meg élőhelyét, ha korábbi területén már „nem fér meg”.
Mint erdőlakót (bár kezd nyaranta a mezőgazdaságban is tanyázni) érdemes volna a már legalább 1500 hektárt meghaladó nagyságú, főleg lomblevelű erdőkbe telepíteni. Jelenlétével a területet gazdagítaná, feltételezve, hogy a vadeltartó képesség biztosítaná a tenyésztését. A dám az őzzel jól megfér.
A Kőrösök vidékén élő dámlapátosok néhány jellemző adatai: az állomány 20 százaléka fekete, 50 százaléka vörös és 30 százaléka a kettő kereszteződéséből származó rőtes színezetű. Lapátja eltér a Tolna megyei Gyulajban élő dámtól.
A lapát zömök, rövidszárú, sötét és tetszetősen vaskos, amely ha beérett, akkor felső részén erősen befelé hajlik: előfordul, hogy a lapát közepéből „Y” alakú, agancsszára rövid és vastag (kár, hogy a középág után csak 4-5 centiméteres szárrész következik), nincs barcogó teknője.
Trófeája formás és már az 1910-es időkben rendezett országos kiállításokon több első, de annál több második és harmadik helyezést értek el. Napjainkban a terítékre került dámbikák elődeikhez hasonlóan „állják a helyüket”. Az 1977-ben terítékre került 43 lapátból 14 darab volt érmes, holott a bikák jó része (állományszabályozás végett) fiatal volt. A jövőben még több érmes trófeával számolunk, amelyek a 32 százalékos érmes arányt tovább javítják.
A dámtrófea, a dámlapát gyönyörű trófea. Biztos vagyok abban, hogy a hazai vadászok is szívesen látnának egy-egy lapátot a gyűjteményükben. Nekem is van egy