Avar Péter: A hosszúfűzi szarvasbika története

István király napjától mozdulatlan fényességben tündökölt a nappali égbolt, és a forróság fakószínű porrá omlasztotta a homokot. Száraz meleg volt, tiszta, nem fullasztó, de éjszakának idején már párák lopakodtak elő az erdőből, szétterültek a rétek felett, és nekidülleszkedtek a megnyúlt kukoricának.
Sok szarvas behúzódott a berekbe hűsölni, kisebb csapatok pedig az irdatlan kukoricatáblákat szegélyező fenyvesekben, akácosokban töltötték a nappalt. A berek mellett az országútnyi széles postaúton három magasles állt, a többiek szerte az erdőben és a mezőgazdasági területek határán.
A nagy hamburgi építővállalat vezérigazgatója nem volt szenvedélyes vadász. Öregségére fogott puskát a kezébe, amikor a túlhajszolt munkában megkopott egészség már egyre követelőbben kívánta a kikapcsolódást. Most hosszabb utazásra, bőgő szarvasbika vadászatára készült. Persze nem azért, mert hitelt adott a szarvasbőgés, a holdvilágnál visszhangot verő, ezüstködös őszi erdők varázserejének, hanem úgy gondolta, hogy egy igazán kapitális trófea az iroda falán méltóan fémjelezné a vállalat erejét és hitelképességét.
A vadászmesterrel ilyenkor, bőgés előtt, alig találkozott a családja. Éjjelente magasleseken halt vagy szalmakazlak hátán, hogy tájékozódni tudjon az éjszaka hangjai közt. Mikor pedig a csillagfénnyel játszó szellő hűvösre fordult, és meghozta a szarvasok ünnepi kedvét, egyszerre úgy megzendült a sötétség, hogy elég volt a sokféle bikahang közül a vastagját kiválogatni.
Mire a vendégjárás megindult, a vadászmester már ismerte a lehetőségeket, de tudta azt is, hogy nehéz lesz a dolguk, mert a szarvasok későn mozdultak, tartották magukat az éjszakához.
Mégis úgy fordult a szerencse, hogy már a bőgés első hetében sikerült három erős bikát terítékre hozni. Azután a negyedikre megérkezett az öreg Hamburgból.
Első alkalommal olyan vetkőztető, koradélutáni melegben indultak, hogy szinte jólesett bebújni mezőről az akácos árnyékba borult útjaira. Itt már szaporábban nekilódultak a lovak, és hamarosan odaröpítették a vadász kocsit a terület déli határára, ahol az egykori postaút homokkal terített, széles szalagja kettőbe vágta az erdőt.
A verőfényben melegedő homok több helyen is szarvas járásról árulkodott, de a csapdák szélei szétfolytak és hagyták találgatni, ki járt ott kora reggel.
A magaslesre felkászálódva még sokáig látták a hazafelé forduló kocsit, de utóbb elporzott az is, és akkor minden olyan mozdulatlan, figyelő csendbe süllyedt, hogy egyszeriben hegedűszóvá erősödött a szúnyogzümmögés. A vezérigazgató meredten ült, mint aki nem tudja, mit várjon, és városi zajoktól eltompult fülébe lassacskán belopta várakozás ajzó feszültségeit a csend.
Az erdő mélyén, a hosszúfűzi tó égerlápjában megmozdultak a szarvasok. A tehenek egyenként felálltak, és hosszasan, ráérő alapossággal szertenéztek, azután elindultak sorban, a vezértehén után.
Az öreg bika magasabb földnyelven pihent, ahonnan szálas erdei fenyők tekintettek le az irtásban korhadozó tuskókra, a friss égeresre és a zölden csillanó víztükörben összegyűlt madarakra. Amikor a tehenek belecsobogtak a lápba, néhány vadréce ijedt sápogással szárnyra kapott, és a bika is felállt. Mély hangja volt, és most megzendítette. Igaz, csak bődülésre tellett, de az teli tüdőből, öblösen szakadt fel, azután sietősen a tehenek nyomába eredt.
Az álmos csendben pedig elindult a hang, végighullámzott a párát lehelő lápon, keresztülbukdácsolt a borókabokrokon, azután a szálerdő tetejébe libbent, és valahol messze, elhalkulva, megnyugodva alámerült a lombok tengerében.
A vezérigazgató megdöbbent, amikor a hosszúfűzi öreg bika ébresztője a semmiből őserővel kelve keresztülzúdult rajtuk. Hirtelen úgy érezte, hogy meginog alattuk a magasles. Aligha változott valamit, és mégis más lett a bőgés után az erdő, ami abból is látszott, hogy a vadrécék egyre magasabbra köröztek, és néha nyugtalan szárnnyal belecsapkodtak a holdba.
A postaúton egyszer csak ott állt egy borjú. Olyan halkan léphetett ki a fenyves szürkeségéből, hogy csak akkor látták meg, amikor kifeketedett a homokból. Visszafelé figyelt, szétálló fülekkel. Bent olykor szárazon törtek az ágak, talán agancs is koppant, a borjú még mindig úgy állt, mint az ígéret szobra, és ketten odafenn lélegzetvisszafojtva várták a szarvasokat.
De nem történt semmi, csak a zörgés csitult el, és a borjú ügetve távolodott a homokban. Azután megijedt, hogy egyedül marad, és visszaszökött a fenyők közé.
Közben a hold sárga arca ezüstté öregedett, és felszökött magasan az égre, hogy jól bevilágítsa az utakat a hazatérők előtt. A hosszúfűzi szarvasok régen az óriásra nőtt kukoricákat törték, amikor a fogat csendesen megfordult a magasles alatt, hogy felvegye a vadászmestert és a vezérigazgatót.
AZ este pedig nyugtalan álmokat kavaró, rövid éjszakába fordult, amelyből könnyű a felébredés, mert az álom bikái a nyitott ablakon belopakodó, igazi bőgéssel feleseltek.
Másnap, a pókhálóba szőtt harmatcseppekkel simogató, hűvös hajnali erdőben megint ugyanazokban a kerékvágásokban zötyögött a kocsi. A lovak az összeborult lombok alatt sötétben tapogatták az utat, lassan haladtak, és néha gyanakvó prüsszögéssel fújták ki magukból a lélegzetet.
Messziről, a nagy mezőgazdasági táblák irányából, elgyengült erővel, de csaknem szakadatlanul szűrődött halk orgonafuvalommá szelídülten a bőgés. Az erdőbe még csak ezután kezdtek visszaszállingózni a szarvasok, így a titkolódzó, fekete lombok csak magukban zúgtak, ha olykor ingerkedve beléjük kapaszkodott a szél.
Elsőnek a hitványgyepű, száraz, ligetek felett ébredt a világosság, ahol fehértörzsű nyírek rezegtek búcsút a sorra kihunyó csillagoknak, és lábuk alatt borókák vetkőzték a szürkületből kölcsönvett szellemruhájukat.
Néhány vörösfenyő is ágaskodott közöttük, és egyikhez szorosan hozzásimulva állott egy magasles. Most oda tartott a kocsi, s miután leszálltak róla, eltűnt sietősen, nehogy ott jártának neszét vehessék a szarvasok.
A hosszúfűzi tó felett is piroslott már a hajnal, de a hazatérő szarvas csapatot teljesen eltűntette a ködöt pipáló láp vastag takarója.
Az öreg bikának most is csak a hangja árulkodott, öblös nyugalommal, meg az a néhány bánatos kölyökbika, akik nyekeregve kísérték a kukoricától egészen a berek széléig. Ezek a ködbe érve elbizonytalanodtak, és bátorságukat vesztve visszafordultak a szálerdőbe, ahol szétszóródva, kóvályogva még sokáig feleseltek egymással. Az öreg bika vetélytárs nélküli úr volt a berekben.
Egy másik csapatbika erősen bőgve egyenesen a postaúti fenyvesek irányába tartott. Még bent járt az erdőben, és az öles tölgyek alatt úgy zengett a hangja, mint árkádos katedrálisban az orgonaszó, de a vadászmester tudta, hogy ott nem fogja bevárni a reggelt, a fenyveshez menőben pedig előttük, a jól belátható, borókás ligeten is keresztül kell haladnia.
Három tehene máris kint óvatoskodott az ébredő fényben egyre táguló tisztáson, de a bika még mindig nem akart mutatkozni, csak bőgése változott harsogó, kihívó ordítássá, amikor a szálerdőből kilépett.
A vezérigazgatót most nem érte olyan váratlanul a bőgés, mint tegnap, magabiztosnak látszott, akárha Hamburgban ülne, hatalmas faragott íróasztal mögött.
-Ha kijön a bika, lesz alkalom jól megfigyelni. Ott várható, valahol a tehenek mögött, és ha arra érdemes lesz, meglövöm…
A puskát már fel is támasztotta a magasles korlátjára, belenézett a célzó távcsőbe, és a hajszálkereszt rezzenés nélkül állt meg, az egyik tehén lapockájára szögezve.
A tehenek még egy ideig hagyták mustrálni magukat, azután szép komótosan elkocogtak a magasles előtt, és akkor elhallgatott a bőgés, de egy köddel telt, berekfás laposoból – máshonnan, ahonnan várták – feltűnt rohanvást közeledve még egy tehén, nyomában a bikával.
Testre hatalmas volt a bika, súlyos agancsát játszva viselte, csakhogy az alsó ágak, meg az erős szárak fölött nagyon hiányzott a korona. Csupán két vaskos, fehérre csiszolt villát hordott a szárak hegyében, s mikor a vadászmester megpillantotta, már mondta is rá a szentenciát.
-Lőjön! …Schiessen! – azután, hogy megállásra bírja, ráhördült ökörszarv tülkéből a bikára.
Nagyon közel voltak egymáshoz, a bika meg is hőkölt, és feléjük fordult, de olyan szerencsétlenül, hogy csak a feje látszott ki egy borókabokor mögül.
Egyszerre minden megállt. A tehenek szeme mintha mind rajtuk kutatott volna. A vadászmesternek a szemüveg vacogott az orrán. A bika hangtalanul mozdult, akár az árnyék. A vezérigazgató már nem volt magabiztos, elérte valami, erejét vette, egész testében remegni kezdett. A célzó távcsőben pedig megindult az erdő.
Ahogy a bika kilépett a takarásból, még nagyobbnak tűnt, és az oldalát mutatta, de az öregember most már egyáltalán nem tudta rátenni a hajszálkeresztet.
Hirtelen furcsa érzése támadt és ez keserűen belemarkolt a szívébe:
-Mintha a bikákból a fiatalság nézett volna keresztül rajta, semmibe véve őt, a tehetetlenül remegő öregembert, aki talán már vezérigazgatónak sem alkalmas, mert lám annyi ereje sincs, hogy leküzdje magában ezt az átkozott gyengeséget.
-Micsoda őrültség volt, vén fejjel elkezdeni vadászni!
AZ erdő már táncolt a célzó mezőben, a bika torzképpé vált, amikor eldördült a fegyver, mert az öregember kínjában belekapaszkodott a ravaszba.
Azután elfügyült a golyó, és amikor a lövés csengése kiállt a fülükből, üres volt a liget, csak a fenyves ropogott még, mert a szarvasok vak rémülettel, ágakat törve menekültek.
A vadászmesteren csak most ütközött ki igazán az elfojtott feszültség. Cifrán káromkodott, és mindkét kezével hadonászott. A gondolatok meg bosszúsan forogtak a fejében, mert ezt a határszéli váltóbikát nagyon szerette volna a kocsin látni a két csupasz villa miatt.
-Ilyet elhibázni…lehetetlen, hogy szarvas még egyszer ennyire közel beálljon. Ha nem látta volna, mint remegett az öreg, biz isten azt mondaná, szándékos volt a hibázás.
-Százféle vadász is megfordult, már ebben az erdőben szarvas után, és mind különbek voltak, mint ez a sánta, akinek a pénzén kívül talán semmilyen érdeme nincs, hogy egy ilyen bikára rádurrantsa a fegyvert…
Pedig délután megint csak makacsul keringette az öregembert a szerencse. AZ Erzsébet-lénia végén kocsiztak, ahol az út feneketlen kátyúkba romlik. Már éppen elfordultak volna, amikor valamivel előttük szarvasok váltottak át, és a kolompérosi dagonyák irányába húztak.
A kocsi félreállt, nem kellett messzire menni. Sorjában kerülték a pocsolyákat. A vadászmester lépésekkel előbb járt, és néha intőn felemelte a kezét, mert az út partja csúszós volt, néhol pedig a sár teljesen elfoglalta az ösvényt. Rengeteg volt a nyom, disznók és szarvasok is szívesen használták a dagonyákat. Erősen érződött a szeptemberi szarvasbika eltéveszthetetlenül jellegzetes szaga.
A vadászmester, mint a vizsla úgy húzott előre – talán e rövid időre a vendéget is feledte -, majd megpillantotta a szarvas csapatot. Égerfák alatt érte be őket, ahol sűrű szederbozót terpeszkedett és a csalán magasra nőtt, szívós, nadrágszaggató indáik között. A bikát is látta, de a behajtó ágak mögött az agancsát egyelőre nem tudta szemügyre venni.
Egy tehén elindult. Ha mögéjük fordul, szagot kaphat, és akkor vége! Szerencsére az öreg már ott sántikált mögötte. A pocsolyák felett felhőkben rajzott a szúnyog. A részút világító, délutáni napsugarak bebújva a lombok alá, zöld és barna árnyékok közé keverték arany fényüket, és a szarvasokat a hullatott levelek színébe takarták.
Mintha egy berekfa karvastag ágai kelnének életre, úgy mozdult a bika a fejével a barnára dörzsölt, kapitális agancs, erős volt, érett, amilyenre öreg vadászok is csodálattal néznek.
A puska már az öregember arcához volt szorítva. Hosszasan célzott. A cső most is remegett, de a bika alig volt messzebb a reggelinél. Már lőni kellett volna, mert a tehén szél alá került. Az öreg még mindig csak célozgatott. A vadászmester legszívesebben kikapta volna kezéből a puskát. A tehén elrohant. A többiek pillanatokig értetlenül figyelték. A bika még kitartott, de megnyúlt, izmai ugrásra feszültek. Utolsó alkalom lett volna a lövésre, de a fegyver ezúttal is néma maradt.
A menekülő szarvasok rendetlen összevisszaságban ugráltak át az úton, azután mégis sorba rendeződtek, és sietve távolodtak. A bika felett, mint húsz viaszfényű gyertya, csontból remekelt, óriás koronában, – úgy díszlett az agancs és búcsúzóul az ágvégek mind megcsillantak a hanyatló napsugárban.
Az öregember leült, és arcát a kezébe temette. Meg volt babonázva, nem lőhetett, egyszerűen nem látta a bikát. Amikor a fegyvert felemelte, elvesztette a célt, csak az őszi erdő játszott vele csúfondárosan, zöld és arany foltokat lebegtetve telehintette lombbal a távcső üvegszemét.
A vadászmester idegesen toporgott. Azt sem tudta, hogy sírjon-e, vagy nevessen, de mindenesetre elhatározta, hogy a tehetetlen öregembert aznap már nem kíséri másik bika nyomába.
Így hát hazafelé térült a kocsi, és egyszer csak útjukba került az aranyosi halászház. A halász még a télen ráakadt egy hullott bikára és a barnára aszalódott csontvázról a koponyát baltával levágta. Egyszer a vadászmester meglátta nála a gyönyörű trófeát és kérdőre vonta. Először ráijesztett majd csalafintasággal és szép szóval próbálkozott, de a halász olyan rezzenés nélkül nézett szembe vele, mint egy csuka, és megesküdött az összes szentekre, hogy Szigetváron vette a vásárban egy cigánytól.
A trófea persze jó pénzért eladó lett volna, és most kapóra jött a vendég, talán megveszi, hogy nem utazzék dicstelenül haza.
-Hiszen hiúság is van a világon, sokan csak a rekordot döngető agancsért remegnek, s nem a vadűzésben találják szenvedélyüket.
De az öreget nem ilyen fából faragták! Ha testben gyönge volt is, vadásznak kezdő és ügyetlen, mégis elég volt két nap, hogy a szenvedély kigyúljon benne és már többet akart, mint egy kapitális agancsot az iroda falán.
-Az én szarvasom még ott bőg! – Fordult visszafelé, ahol az erdő mélyén, a hosszúfűzi óban, a vadászmester szemefénye, a „magbika” szokott ilyenkor, alkonyattájt megszólalni.
-Bolond vénember! – nevetett össze a vadászmester a halásszal. – Nem neked született ez a bika. Meg szerencsére tud is magára vigyázni, ahhoz más ember kell, aki ezt elejtse….
A faluba érve gyorsan búcsúzkodtak. A vadászmester reggelre kimentette magát, de ígérte, hogy a Feri bácsit küldi, azzal elsietett. A vezérigazgató megvacsorázott, de rossz alvó lévén, lefekvés előtt rövid sétára indult.
Szikinger Szepi kint vakaródzott a kocsmaajtóban, és arra gondolt, hogy a vendégei fáradtak ma, nincs hangulat és nagyon jó lenne, ha történne valami, különben mind hazaszélednek, még ezt a fél hordó sört sem tudja elmérni záróráig.
Szerencsére észrevette a bőrnadrágos, harisnyás embert, és már invitálta i, ellentmondást nem tűrő szívélyességgel befelé.
-Grüss Gott! Ich freume Gesundheit, kumm! – azzal már húzta is magával, de mert az öreg nem sok hajlandóságot mutatott, magyarul is megbíztatta.
-Ne félj, ma a Szikinger vendége vagy. Én fizetek neked, érted?!
Bent a kocsmában fekete kalapos, bársonynadrágos svábok itták a sört, és szívesen helyet szorítottak a hamburgi emberek.
-Minek lő céltávcsővel? Biztosan azért hibázott! – vigasztalták és előhozták a nagyapákat, akik régi katonapuskákkal lőtték szekérderékszám a vadat, sose hibáztak és a csendőrök is hiába szaglásztak utánuk.
-Haza ne menjen szarvas nélkül, van itt elég, még a hostélokba is bejárnak, borzasztó kárt tudnak csinálni! – És a sváb gazdák, akik sohasem jelentettek a tanácsnál vadkárt, itt kipakolták sérelmeiket, mert haragban voltak a szarvasokkal, és örültek, ha a vadászok kalapja mellett piros vérbe mártva díszelgett a töret.
Másnap valóban megérkezett Feri bácsi, bár kicsit később, mint a vadászmester ígérte. Ennek ellenére nem voltak megkésve, mert a szarvasok násza a tetőpontjára hágott, virradat után is kint felejtkeztek a kukoricában, és a bikák úgy bőgtek, mint soha eddig.
Az idő hűvösre fordult, a szél megélénkült, didergős reggel ígérkezett és a hosszúfűzi tóról felszakadtak a párák. A fenyves és tölgyerdőktől kerített nagyirtáson kilométer hosszan végig lehetett látni. Kivágott berekfák csonkjai, sorban összehúzatva, mint óriás akadályok feküdtek, gazzal, szederrel benőve. Az új erdő alacsony volt, az őzek is kilátszottak belőle. A hosszúvíz vékonyan csillant a tölgyek lábánál és szürkén tükrözte az eget. Túloldalán számtalan pocsolya, árkok, vadvizek – kákával, sással, mocsári teknősökkel és vadrécékkel, füzekkel, tüskés bozóttal és korhadó tuskókkal, rendetlen összevisszaságban – ezt nevezték hosszúfűzi tónak.
A hosszú víz felső végéhez, a fenyvesen keresztül megveszekedett bőgéssel közeledtek a szarvasok. Úgy ordítoztak egymással, mint falusi búcsúban az ittas legények, semmibe vették az óvatosságot.
Feri bácsi a vendéggel elébük akart kerülni, gyalog, a lápon keresztül. Keserves útjuk volt! Sokszor úgy kellett kitépni magukat a szederinda közül, a kezük tele lett tüskével, a sárban megmerültek. Mikorra a láp közepébe értek, az öreg úgy elfáradt, azt hitte, nem bírja tovább. Leült egy tuskóra. A rossz lába kegyetlenül sajgott. A bőrnadrág megszívta magát, undorítóan iszapos volt és hideg. Néhány tüske belekerült a csizmába, de nem volt rá idő, hogy kiszedjék. A csalánt és a szúnyogokat már nem is érezték.
Gödörben voltak, a szarvasokat nem láthatták, de hang után menve az irányt tartani tudták, és tovább hajszolták magukat, keresztül a mocsáron. Végül is elérték az összehúzatott berekfatuskókat és felkapaszkodva kitárult előttük az irtás.
A perpatvar egy sűrűségben zajlott. Onnan igyekezett most az egyik bika kereket oldani. Erős bika volt, de még éretlen, Feri bácsi mást várt, erre csak legyintett.
-Hadd menjen!
Azután előroppant egy valószínűtlenül nagy bika és dühösen utána bömbölt a távozónak.
-Ezt nem lehet meglőni! Nicht schiessen! – Arányos, alul-felül erős és testéhez mérten is hatalmas agancsa volt, páros huszonkettes, kifogást keresve sem lehetetett hibát találni rajta. Bizonyára a hosszúfűzi nagybika állott előttük, akiről a vadászmester olyan elragadtatással beszélt.
-Jó lenne „magbikának”, ha mind ilyen volna, könnyen kifizetnénk a vadkárt. De ha elmegy, és a szomszédok meglövik, …akkor se bika, se pénz. Mégis meg kéne lövetni. Ha öreg, lőhető!

A bika kimérten mozdult, mintha fáradt volna. A nyakát előre nyújtva hordta, most oldalról mutatkozott, a marja erős, az agancs innen nézve is egészen fejedelmi.
-Öregnek látszik, mégis csak meg kéne lövetni.
A vendég a célzó távcsővel bíbelődött. Levette, feltette. Amikor véletlenül oda is nézett és meglátta, milyen sáros, akkor végleg levette. Feri bácsi szeme nem akart leszakadni a bikáról. Mintha egy eladó leányt nézegetne… Végül addig spekulált, hogy meggondolta magát és intett a vendégnek.
-A bika lőhető! – ezt gondolta, de csak intett és a szót magába nyelte.
-Azt se bánnám, ha az öregúr elhibázná!
De a vendég harmadszor nem hibázott. A hosszúfűzi öreg bika tűzben rogyott, és az agancsát nagyon messzire vitte egy boldog ember, akit azon az őszön legjobban kedvelt a szeszélyes vadászszerencse.