Fodor: A keleti sztyeppéken

Lassan már hagyománnyá válik évről évre számot adni a NIMRÓD hasábjain a tavaszi hónapokban a legnagyobb európai madárról. Hazánk túzokállományát jl ismerjük, szintén pontos adatokat tudunk Közép-Európa túzoklakta országainak: Ausztriának, Csehszlovákiának, Jugoszláviának, Lengyelországnak, a Német Demokratikus Köztársaságnak és Romániának madarairól.
Jóleső érzés, hogy szomszédaink és barátaink ránk tekintenek: a magyarországi tapasztalatokból, kutatásokból szerzett eredmények alapján kívánnak előbbre jutni. Ha még csak kezdeti lépések történtek is, de kibontakozóban van egy nemzetközi együttműködés. Sőt felfigyelt a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (C.I.C.) is: szófiai értekezletén 1978. májusában napirendre tűzte a túzok európai problémáját. Megvitatni: hogyan tud a nagyobb tapasztalatokkal rendelkező országok közreműködésével a vadászat a természetvédelemnek, a túzokállomány megmentésének, létszámfejlesztésének segíteni.
A közép-európai helyzetkép tiszta és világos. A problémák többnyire hasonlók és közösek, a mélypontról kivezető út is jórészt azonos. De minden értekezleten, minden megbeszélésen felmerül a kérdés: és mi van a kelet-európai, Szovjetunióban levő és a nyugat-európai – pontosabban az Ibériai félszigeten élő populációkkal? Ezekről a területekről alig ismert a helyzet, a meglevő kevés adat ellentmondó vagy régi.
Hát most ezek egyikére törekszem választ adni, hogyan alakult a Szovjetunió túzok állománya, mi a helyzet az európai területeken élő törzsalakkal a helyzet az európai területeken élő törzsalakkal (Otis t. tarda) és az ázsiai alfajjal (Otis tarda dybowski). A Szovjetunió túzokállományáról Iszakov akadémikus számolt be: ez eddig az egyetlen részletes és összefoglaló tanulmány, amely az 1970-es évek túzokadatait tartalmazza.
A XVIII. században a túzok általánosan elterjedt szárnyas volt Oroszországban. A Balti-tengertől egészen az Ural-hegységig, az erdős-sztyepp és a sztyeppövezetben egyaránt megtalálható volt. Oroszország déli határai mentén mindenütt vadászták, elég gyakori, de nehezen elejthető vad volt. Régi orosz feljegyzések szerint Minszk, Gomel, Csernyigov, Brjanszk, Gorkij környékén nagyszámban fészkelt, de ugyancsak ismert volt a mai Csuvas Autonóm Köztársaság és a Tatár Autonóm Köztársaság, valamint Szverdlovszk vidékén.
A nyugat-szibériai túzokállomány az erdős-szteppi zóna déli részén, illetve ettől még délebbre a szteppi övezetben tartózkodott. A XVIII. században az erdők ritkítása és a folyó menti földek mezőgazdasági művelésbe vonása elősegítette a túzok elterjedését olyan területeken is, ahol azelőtt nem fordult elő. Ez azonban csak átmeneti jellegű volt: a XIX. század végére a mezőgazdasági művelés intenzívebbé válása ezekről a területekről visszaszorította. Oroszországban a túzok számára a legkedvezőbb területek a nagy kiterjedésű legelők, rétek, sztyeppi zónák, kisebb mértékben a szántóföldekkel vegyes rétek voltak. A túzok eltűnését először az egykori Kelet-Poroszországban, a mai Kalinyingrád környékén jegyezték fel. Majd sorra jöttek jelzések a többi területről is – elsősorban a nyugati és északi részekről – megfogyott a túzok. Ez a jelenség összefüggésben van a századforduló mezőgazdasági arculatának változásával. A hegyek közé benyúló völgyek túzokállományának megfogyatkozása (Kaukázus, Altáj, Ural vidéke) a mezőgazdasági parcellák felaprózódásával, az intenzívebb művelés kiterjesztésével párhuzamos.
A századforduló túzokállománya Oroszországnak csak a sztyeppi területein stabil. Másutt fogy, csökken. Vadászati tilalom nem védi, Kazahsztánban sassal is vadásszék. Teríték, létszámadat erről az időszakról nincs, csak annyi: van, még akad belőle, vagy eltűnőben van.
A vadászati hatóságok vadászok és ornitológusok segítségével 1971-ben kezdtek hozzá a Szovjetunióban a túzokállomány felméréséhez.
A kapott számadatok még az óvatos becslések ellenére is figyelmeztetőek: az európai túzok létszáma mindössze 4400-4600 példány. Az ázsiai túzok pedig mindössze 1100-1200 darabra tehető.
A Szovjetunió hatalmas területén ez a túzokszám igen alacsony. Napjainkban az állományok mindegyike felaprózott, és nagy területen kis populációkban él, amelyek közül mindössze kettő haladja meg az ezres létszámot. Tehát az állomány zöme veszélyeztetett, kritikus számú kis populáció.