dr. Magyar László: Kormos fejű

Ahol a szőke Tisza egy nagy kanyart ír le, és a mocsarak között öreg fák őrzik a csendet, széles tisztás terül el az erdők sűrűjében. Két oldalt a Tisza, s egy holtág határolja, másik két oldalán az erdő. A holtág melletti mocsárban egy gémtelep lapul, az erdőben van két rókavár és ott lakott ő is, a titokzatos kormos fejű. Néha láttam. Látcsővel, messziről. Jól ismertem zömök testét, erős lábait, s hallottam mély hangú riasztását. A feje rövid volt, erőteljes, a szőr rajta szinte fekete. Az orrától indult ki a sötét folt, s a feje tetején már kivörösödött-kiszürkült, az évszaktól függően, de a pofája télen-nyáron sötét volt. Bal oldali agancsa szabályos, szépen gyöngyözött vastag, tömör, három ágú agancsszár volt, a másik jó arasszal hosszabb egyenes, hegyes nyárs. Minden évben megölte két-három vetélytársát, másokat összeszurkált. Négy hosszú éven át. Kerestük, lestük, de mindig csak távolról láthattuk. Nagyon tudott vigyázni a bőrére.
ABBAN AZ ÉVBEN a Tisza kiöntött még decemberben, s csak március elején vonult le. Az őzeket kinyomta az ártérről, a kormos fejű bakot is elűzte lakóhelyéről. Traktorosok, mezei munkások látták a közelben, a nádasoknál, s ahogy a víz elvonult, visszabújt egyből jól ismert, rejtő sűrűségekbe. De a suták nem nagyon igyekeztek az erdőbe. Megszokták a nagy, nyílt térségeket, vizet találtak bőven a morotvákban, holtágakban, takarmány pedig korlátlanul állott rendelkezésükre.
A rossz idők után jobbak jöttek, elkövetkezett az őzek násza.
„Most vagy soha” – gondoltam, s a hajnal már a Marótban talált.
Éppen csak szürkült.
Nyirkos köd úszott a réten és a gémtelep felől álmos kvakogások hangzottak. A magas füvet hideg éjszakai harmat borította, átáztam teljesen, amíg elértem az öreg tölgyfát. Körülfogták a bokrok, azokról is csorgott a harmat, de ha az ember bebújt mögéjük, a tisztás felől eltakarták, ő viszont mindent figyelemmel kísérhetett.
Egyelőre nem látszott semmi.
Az öreg fa mocsári tölgy volt, egyike a kevés számú vénségeknek, amelyek még állták a sarat. Reves kérgére sebhelyeket vésett a jég, az ágait szél tördelte, de azért állt a talpán, keményen, egészségesen. Eredetileg ikertörzsű volt, de testvérét kivágták, térdmagasságban lefűrészelték, csak a tönkje maradt. Szék helyett erre ereszkedtem rá.
A 22-es Remingtont a térdemre fektettem, kibiztosítottam.
Vártam.
A NAP LASSAN BÚJT elő a fák mögül. Gyöngyszemekként csillogtatta a harmatcseppeket, s vérzett, mintha szétvágták volna.
A nedves fű illatát mocsárszag nyomta el, a Tisza felől rablóhalak csobbanásai hangzottak.
Elővettem a sípot.
Sokat gyakoroltam a kezelését, néhány bakot lőttem is a segítségével, most mégis lámpalázas voltam kicsit. Az öreg kormos fejűről volt szó, nem akármilyen őzről!
Az álmos, csendes, nyugodt tájon halkan, érzéssel sírt fel a vágyakozó őzsuta hangja:
-Piepiepiepie!
Nem mozdult semmi.
Vártam kicsit aztán újra kezdtem:
-Pie, pie, piepiepiepie!
Lomha nagy nyúl baktatott ki a rétre. Körülpislogott, nagy kanálfüleit meregette, az orrcimpája szaporán rezgett.
Aztán ugrott egyet, enni kezdett. Lekushadva csemegézett. Hasított ajkai között szaporán tűntek el a fűszálak.
A falu felől gólya érkezett. A gémtelep lakói mérges kvakkogásokkal szidalmazták, a gólya azonban nem törődött velük, a nádas mellé szállt le. s megfontolt, lassú léptekkel gázolni kezdte a sekély vizet.
A nyúl ugrásra készen, gyanakodva figyelte a jövevényt. De aztán látta, hogy számára veszélytelen madárról van szó, enni kezdett megint.
-Piepiepiepie!
A nyúl felkapta a fejét, megriadt újból. Kicsit még tétovázott, végül úgy döntött, helyesebb lesz, ha elhagyja a terepet. Egyetlen ugrással bevetette magát az erdőbe.
– Piepiepiepie!
KEZDTEM ARRA GONDOLNI, hogy korán jöttem. Az őzhívásra meleg, nyugodt, csendes időt javasolnak egyesek, mások éppen fordítva. A melegre éppen nem panaszkodhattam: vacogott a fogam a vizes ruhában. A szél is mozgott kicsit. Igaz, ettől eltekintve nyugalom volt. És még hajnalban el kellett foglalnom leshelyemet, mert később a Tisza túloldalára kiültek a horgászok, s nem tudhattam, az őzbak hogyan fog reagálni az ólom cuppanó loccsanásaira, az orsók berregésére, és e többnyire csendes emberek hangjára.
– Piepiepiepie!
Nem mozdult semmi. Csak a gólya emelgette hosszú, piros lábait, a tavalyi nádtorzsok között. Az új nád csak foltokban nőtt még, lassan terjedt kifelé. Minden évben levágják, de újra és újra kinő.
Mén Marót jutott eszembe, akiről a tisztást elnevezték.
Állítólag harminckét asszonya volt. Minden napra egy, és még egy, tartaléknak. Sok baja lehetett annyi nővel.
— Piepiepiepie!
Ez volt az utolsó. Éreztem, hogy tovább nem szabad feszegetnem a húrt. Ha a vén kormos fejű ennyi csábító hangra nem volt hajlandó megmozdulni, nem szabad erőltetni a dolgot. Majd holnap reggel.
De azért vártam még.
A GÓLYA LACSAPOTT. Egy törpeharcsa ficánkolt a csőrében. Fejét hátrahajtva beejtette a torkába. Nagy küszködéssel nyelte el. A hal szabadulni próbált, kétségbeesetten ficánkolt, a kemény csőr azonban határozottan, erőteljesen tuszkolta lefelé. Előbb a hal feje tűnt el, aztán a törzse, végül csapkodó farka is. Utána a gólya megrázta magát, szigorúan pislogott, s lábalni kezdte ismét a sekély vizet.
Elzártam a biztosítót, felálltam.
Szerencsére nem csaptam túl nagy zajt.
Mert velem szemközt, a mocsaras, zsombékos sűrűből, amely inkább disznónak való hely volt, mint őznek, egy zömök rövid fej tolult ki. Egyik agancsa szabályos, rendes három ágú agancs, a másik hosszú, hegyes nyárs. Az ágvégek fehéren villogtak, de az agancs egyébként sötét volt, és sötét az őz feje is. Az orra táján teljesen fekete, feljebb kicsit halványabb, s a feje tetején, a füle körül szabályosan vörös.
A kormos fejű volt.
Meghűlt bennem a vér.
Moccanni se mertem. Ha egyet lépek, vigyázatlanul motoszkálok az előbb, azonnal eltűni.
Már nem láttam a gólyát, az erdőt, csak őt. Figyelve, füleit hegyezve állt. Csak a feje látszott.

MIT TEGYEK?
Ha felemelem a puskát, elugrik. Mintha pontosan engem figyelne…
De különben is: fejre nem lövök.
Az őz gyanakvón, ugrásra készen szimatolt.
A szél felém fújt, ezzel nem volt baj.
Néztük egymást.
Én jól láttam őt, ő viszont nem vett észre egyelőre. Különben elugrott volna…Csak a bokrokat fürkészte előttem. Nyilván jól betájolta magát, bemérte, honnan jönnek a csábító hangok.
Hüvelykujjammal óvatosan, lassan kibiztosítottam a Remingtont. Kézhez álló, remek kis fegyver, egyenesen őzlövésre konstruálták. Csak éppen azt nem tudtam, hogy vegyem használatba úgy, hogy eredménye is legyen.
Előbb fáztam, most meg elöntött a melegség. Ott állt előttem a régóta keresett vad, őzállományunk legkívánatosabb tagja, a notórius verekedő.
Lassan megmozdult.
Feje után a nyaka is kibukkant a sűrűből, aztán derékig a törzse.
De még mindig szemben állt velem.
Talán egy szügylövés…
A puskát zajtalanul nem tudom felemelni. Súrolni fogja a bokrokat. Talán, ha hátralépnék…Lepillantottam. Tele volt az egész környék száraz, tavalyi avarral. Ha megmozdulok, recsegni fog a talpam alatt. Mielőtt elfoglaltam a leshelyemet, meg kellett volna tisztítanom a közvetlen környezetemet. De akkor még arra gondoltam, kényelmesen, ülve fogok lőni, feltámasztott fegyverrel.
AZ ŐZ OLDALT KAPTA A FEJÉT. Egész teste megfeszült, minden szál szőrével figyelt.
Valami szöszmögött, halkan motoszkált a Tisza felé eső bozótban.
Óvatosan, lassan emeltem a fegyvert, függőlegesen tartva. Amikor már az arcom előtt volt a csőtorkolat, kifelé fordítottam, kidugtam a bokrok között a csövet.
Az őz figyelt. Láthatóan lüktetett a torka. Mintha a riasztás mély böffenéseit próbálgatta volna. De még állt a helyén.
A fegyver agya a vállamhoz simult.
Az irányzék, a célgömb és az őz nyaka egy vonalba került. Így ha meglövöm, azonnal kimúlik, vagy üres lövést kap, amit különösebb károsodás nélkül vihet el. Kockázatos lövés, de mást nem tehetek. Előrébb biztosan nem jön, annál sokkal óvatosabb, s ha most elmegy, talán soha nem találkozunk, újabb bakokat fog megölni, nála ígéretesebb, értékesebb bakokat.
Kattant a gyorsító.
A bak összerándult. Ugrott volna, de már megérintettem a ravaszt. A lövés csattanása végigvágott az erdőn.
A bak meredeken a magasba szökkent, mind a négy lábával a levegőbe pattant, aztán visszahullott, eltűnt a bokrok között.
Kirántottam az üres hüvelyt, újabb töltényt löktem a csőbe, s lehajtottam a reteszt.
Szívlövéses őz szokott így jelezni, ennek pedig a nyakát lőttem el…legalábbis reméltem, hogy azt lőttem el…
Vártam.
Csörtetést, zajt nem hallottam. A bak teljesen hangtalanul tűnt el. Ha nem találtam, ha a csigolyák helyett csak a húst lőttem keresztül…
De hát rajta voltam, és a távolság nem volt több negyven méternél!

VÁRNI KELLETT VOLNA inkább, hogy szögben mutatkozzék, biztosabb helyre lőhessek…
Nem dohányzom, így még ezzel sem nyugtathattam magamat.
A gólya eltűnt. Észre sem vettem, mikor repült el.
A puskát lövésre készen tartva kibújtam a bokrok közül. Ha meglőttem, fekszik, ha rosszul lőttem, már elment, s akkor várni fogok még, mielőtt a nyomába erednék.
Átvágtam a réten, közben majdnem hasra estem, mert a szemem a bozótoson volt végig, ahol az őzet eltűnni láttam.
Mozdulatlan volt minden.
Terebélyes, nagy mogyoróbokrok álltak az erdőszélen, csalánnal átszőve. Bedugtam a puska csövét, s a résen magam is bebújtam.
Az öreg kormos fejű ott hevert előttem. Szemére ködöt vont az elmúlás. Hegyes, gyilkos agancsán csillogtak a harmatcseppek.