Vejko Varicak: A kőszáli kecske Szlovéniában

A kőszáli kecske (Capra ibex) csak magas hegyvidéken él. Legnagyobb számban Svájcban és Olaszországban él, de van belőle Franciaországban, Ausztriában és Jugoszlávia területén a szlovéniai Alpokban, a Karavankákban, a Kamniki- és Julia-Alpokban is.
Az alpesi kőszáli kecske magassága körülbelül 100 centiméter, teste zömök, 150 centiméter hosszú, lába erős és aránylag rövid. A kifejlett bak 80-100 kilogrammos, a nőstény kisebb és könnyebb. A kőszáli kecske szőre nyáron vöröses-szürke, télen sötétszürke, sűrűbb és hosszabb. Hátán sötétebb a szőr, a lába belső részén és a hasán világos, szinte fehér. A baknak is, kecskének is van szarva. A kecskéé 30 centiméteresre nő meg, a baké 100 centiméteresre is. Ennek a súlya elérheti a 15 kilogrammot.
A kőszáli kecske csapatokban él, csak az idős bakok magányosak, és a párzási idő kivételével a megközelíthetetlen havasi szirteket lakják. EZ a vad igen szerényen táplálkozik, levelet és bokrokat rág, füvet és mohát legel. Nyáron árnyékos lankákat keres, télen a naposakra húzódik. Igen jól bírja a hideget és a havat.
A kőszáli kecske minden valószínűség szerint néhány évszázaddal ezelőtt a jugoszláviai Alpokban is élt. A túlzott vadászat okozta, hogy teljesen kiveszett e tájról. Az újbóli betelepítésnek köszönhető, hogy ma négy helyen él Szlovéniában.
Az első és egyben legidősebb állomány a Ljubelj melletti Begunjscica hegység lejtőjén él, ahova 1908-ban Julius Born, a vadászterület akkori tulajdonosa telepítette be. Svájcból hozatott 20 kőszáli kecskét, és viszonylag nagy bekerített területen tartotta őket. Évente átlagosan négy gidával szaporodott az állomány. Born halála után fia szabadon engedte a kecskéket a Begunjscicán levő vadászterületére: 1918-ig 50-60-ra szaporodtak. Az első világháborút és a Karintiáért folytatott harcok (1918 és 1919) idejét mindössze 6 vagy 8 kőszáli kecske élte túl, azok is felhúzódtak a megközelíthetetlen sziklavilágba, ahol ismét gyorsan elszaporodtak, és 1925-26-ban már 17 példány élt belőlük. 1941 elejéig az állomány 70-80-ra növekedett. A második világháború is nagy károkat okozott. 1945-ben csak tízet találtak belőlük életben. Ekkor szigorú védelem alá kerültek. Ez csakhamar elérte célját, a vad szépen szaporodott. Svájcból 1953-ban, 1956-ban és 1970-ben hoztak még 14 példányt, és így ma már körülbelül 80-at tartanak számon.
Ebben az állományban minimális a lelövés. Évente egyet vagy kettőt lőnek csak, főleg öreget vagy beteget. Kiváló bakok teremnek itt, a legértékesebb szarvat az olaszországi Udinében rendezett nemzetközi kiállításon 200.10 pontra értékelték, ezzel Jugoszlávia legjobbja lett.
A kőszáli kecskék másik csoportja a Kamniki-Alpok egy csúcsán, a Branán él. 1953-ban a svájci kormánytól három példányt kaptunk ajándékba. 1961-ben újabb négy érkezett, szintén Svájcból, és azóta az állomány szépen fejlődik, 1978 tavaszán ötven darabot számláltak meg. Máig csak két idős bakot lőttek közülük, mindkettő aranyérmes. A tervek szerint ennek az állománynak a fejlesztésére a következő években Olaszországból és Svájcból hozunk be tizenegynéhány példányt.
A kőszáli kecskék harmadik, és egyben a legfontosabb állománya a Julia-Alpokban él, a híres Triglavi Nemzeti Parkban. Ez a csoport a legfiatalabb. A szakemberek először az élőhely alapos áttanulmányozásának láttak neki. Néhai REnco Videsot professzor, az olaszországi Gran Paradiso Nemzeti Park igazgatója, aki a világon a legjobban ismerte a kőszáli kecskék életmódját, munkatársai kíséretében bejárta a Julia-Alpok nagy részét, hogy kijelölje, mely területek jöhetnek számításba e vad betelepítésére. A Pihavec (2414 méter) és a Krizkipodi (2410 méter) hegyekre esett a választás, mert meredek lejtőiken legtöbb a napsütés és a legkevesebb a hő az egész hegységben. 1965 tavaszán Gran Paradisóból megkaptuk az első hat kőszáli kecskét. Cserébe őzeket és szarvasokat küldtünk. Az állatokat a Pihavec alján, a terntai Zadnijica völgyében engedtük szabadon. A következő években többet szereztünk még Olaszországból és Svájcból is, így 1975-ig a Julia-Alpokban összesen 54 kőszáli kecskét, 28 bakot és 26 kecskét bocsátottunk szabadon. A számítások szerint ma 190 és 200 között van az állomány.
A Julia-Alpokban 1972-ben kezdődött a kecskék vadászata, de csak túl öreg és sérült példányokat lőttek.
E vad negyedik állománya most van kialakulóban a Bovec melletti Bavsica völgyben, és részben összefügg a Julia- Alpokban levő állománnyal. Trentából átjött néhány kőszáli kecske, amelyekhez 1975-ben csatlakozott két Olaszországból, majd 1978-ban még hat, Svájcból behozott példány. Most tavasszal még hat állat beszerzését terveztük.
Az alpesi kőszáli kecske betelepítésével kapcsolatos tapasztalataink a következők: mindenekelőtt az élőhely helyes kijelölése a fontos. Ezért szakemberek véleményére és együttműködésére van szükség, akik értenek ehhez a vadhoz és vannak tapasztalataik a telepítésről.
Fontos, hogy azonnal szabadon bocsássák őket! Nem tanácsos a zárt karanténban vagy szoktató kertben tartás. A kőszáli kecske eredményes betelepítése érdekében legalább 6 vagy 10, kizárólag fiatal állatra van szükség, amelyek 3-6 évesek lehetnek. Jó, ha a szabadon bocsátott állatokhoz évenként újabbakat engednek. A gyors számbeli növekedés akkor kezdődik, amikor a csapat eléri a 40-50 példányt.
A kőszáli kecske kiválóan tűri a zerge és az őz társaságát, de nem szereti a házi birkák legelőit. Tapasztalataink szerint az ilyen területekről elköltözik.
Szlovéniában a kőszáli kecskék között nem észleltünk betegséget vagy elhullást. Jól bírják a telet és havat, csak a hó lavina jelent számukra veszélyt.