Slavko Dondur: A legendás forrásnál

-Hallod? – kérdi Dzemó, mintha csak magával beszélne, és tovább figyeli a számomra nem létező hangokat.
-Jól van, gyerünk – folytatja nem is várva választ és megrántja a karomat.
-Hova? – kérdem botladozva a sötétben, ő pedig az éjszakába mutat, ami a legsötétebb ilyenkor, a hajnal előtti pillanatokban. Dzemó hallgatagon megy a számára jól ismert úton én még a csizmám orrát sem látom a sötétben.
Mégis követem a széles tisztás szegélyéig, ahol újból megállunk és fülelünk. Sötét van és csönd.
A múló percekben nem lesen többé a csak Dzemónak hallható neszeket, inkább az arcát fürkészem, hangot, mozdulatot várok. Egyik pillanatban félrehajtja a fejét, feszülten figyel, megmerevedik, mint az íj.
-Most hallod?
-Nem – súgom letörten. Mindkét kezét a sapkájához emeli, mintha földhöz akarná vágni, de uralkodik indulatain. Figyelem, és a gondolatait szeretném kitalálni, amelyek bizonyára nem hízelgőek rám nézve. Lehet, hogy arra gondol: „Mit csináljak ezzel a városi emberrel, akinek puskája van, itt ügyetlenkedik mellettem a Zelengorában, amint a fajdot hallgatom, mert az nekem dürrög, hiszen tudja, hogy csak én hallom”. Igen ez az. Bizonyára ezt gondolja!
Továbbmegy, hívás nélkül a nyomában vagyok, aztán megáll, és valahogyan furcsán nyújtogatja a nyakát. „Hű, hát a pasas szórakozik velem. Nincs itt semmi. Tudom. Tíz boszniai hegyet másztam meg már e madár miatt, hogy halljam a dürgését, és sosem találok semmit. Régi nyomokat mutogatnak, madárpiszkot, és azt mondják: nincs szerencsénk.”
A gondolatból felriaszt valami: nem is, meg nem is. Valami halk, messzi „klo-klo-klo”, aztán megint semmi. Már azt vetem saját magam szemére, hogy hatalmába kerített ez a vadőr, ez a fanatikus ember, amikor ismét felhangzik, most már érthetőbben: „klo-klo, klo-klo, klo-klo”. Látom Dezmó arcán a győzedelmes kifejezést, és nyomában lépegetek. Amikor a siketfajd abbahagyja énekét, Dzemó hirtelen megáll, és az ismert nesz folytatásakor továbbmegy. Én is ezt teszem, de mindig egy lépéssel több sikerül. Nem tehetek róla. Olyan hirtelen áll meg, mintha foggal kapaszkodna a levegőbe. Így megyünk végig a hajlaton, és már ötven méternyire vagyunk a erdő szélétől, ahonnan a sokat óhajtott dürgés hallatszik.
-Biztosíts ki. Megtöltötted? – súgta.
-Még nem, mindjárt – mondom, és előveszem a töltényeket. A felső cső patronját hiába dugdosom a hornyolt csőbe.
Végre sikerül a puskatöltés, zárom a fegyvert, a zaj pedig úgy hat Dzemóra, mintha pofon ütöttem volna. Tovább hallgatózunk, de a dürgés többé nem hallatszik. Nem mozdulunk helyünkről, lázasan fülelünk. Egyszerre egy fenyőről súlyos szárnysuhogás hallik, és sötét árnyék rebben a völgykatlan fölött.
-Mehetünk haza – mondja Dzemó és leül a fűbe.
Olyan hangosan mondja és olyan nyugodtan, hogy felriadok, mint egy álomból, és ráébredek, hogy mára vége a vadászatnak…
Már majdnem fél óra múlt el azóta. Csöndben ülünk és cigarettázunk. Már kivirradt. És amikor a legkevésbé várjuk, ugyanabból a völgykatlanból kiválik a sötétből egy madáralak és nagy ívben átrepül a fejünk fölött.
Hát ez mi? Még nem ért véget a mai vadászat? Aki vadászott már siketfajdot, tudja, hogy két lehetőség egy napon csak egyszer adatik meg az életben. Kísérőm azonban nyugodtan ül és cigarettázik. Még tíz perc múlik így el.
Akkor felriad, elfordítja a fejét és úgy marad. Már megint át akar rázni, gondolom, de fölocsúdok, mert eszembe jut az előbbi tapasztalat. Feláll, int és újból kezdődik a lopakodás szertartása. Ezúttal gyorsan felfedezem, honnan jön a kotyogás. Itt vagyunk. Talán csak ötven méterre, mint az előbb. Kibiztosítom a puskát. Mindjárt lövök. Most, vagy soha!
-Hééééé! – visszhangzik a hegyen a nyújtott hívás.
-Hééééé! – hangzik újra és elvegyül Dzemó káromkodásával a szárnycsattogás, amelytől elszorul a vadász szíve.
Pedig a földön volt, alig harminc méterre!
Mirkó, a másik vadőr kiabált nekünk, akaratlanul, de befejezte vadászatunkat.
Dzemó elrohan a hegyről lefelé, bizonyára veszekedni fog, de nekem nem akaródzik elmenni innen. Ülök a Kapes magaslatán, és átkozom a sorsom, mert sejtem, hogy megint nem lesz szerencsém. Jobbra nézek, a Lelija felé, amelyről az első napsugarak mintha mosolyognának rajtam. Előttem a messzeségben pedig a Stog, Orlovac, Ljeljen, a Zelengora minden koronája dölyfösen üzeni: „Gyenge vagy te ahhoz, hogy kikezdj velünk idegen! Menj haza a félcipődben.”
Tehetetlenül szorítom össze fogaimat, és elhagyom a küzdőteret. Pillantásom megakad a Treskavicán és a Jahorina távoli csúcsain, valahogy nem sajnálom olyan nagyon, hogy idegen vagyok itt, amikor látom milyen állhatatosak, erősek és magasak. Legalábbis most…
Barátaim már befejezték a reggeli veszekedést. Nem sietünk, a meleg tűz feloldja a hangulatot.
-Te hol voltál ma reggel? – kérdem Mirkó Djoremtől, akit a mai vadászat után talán egészéletemben nem fogok elfelejteni.
-A Nagyasszony forrásnál. – válaszolt röviden.
-Honnan ez a név, amely nem illik ide a zord hegyekbe? – kérdem.
-Ehhez fűződik egy legenda, amelyet nagyapámtól hallottam, ő pedig az ő nagyapjától, és így is fogom neked elmesélni – kezdi Mirko, mintha alig várta volna, hogy megkérdezzem.
-Egyszer régen, Borijában, a falumban, itt lent alattunk, élt egy gazdag család, a Cengicek. Valami miatt megharagudott rájuk a szultán, és elküldte embereit, hogy irtsák ki a Cengiceket. Csak egy fiatal terhes nőnek sikerült elmenekülnie a szultán haragja elől, akit szépsége és előkelő tartása miatt Nagyasszonynak nevezett a környék. A fiatal nő elmenekült Masceba, a falu feletti erdőben, és a forrás mellett kunyhót épített, ahol eléldegélt, amíg fiúgyermeket nem szült. Erről kapta nevét a forrás. A legenda szerint ő később elszökött Crna Gorába, és egy pravoszláv úr szolgálójává szegődött. Tizenhat év múlt el, amikor egy arab garázdálkodott, Sztambul városában, és követelte, hogy valaki álljon ki vele párbajra. Terjedt a hír a császárságban, eljutott Crna Gorába is, ahol tudomást szerzett róla a fiatal Cengic is, és elhatározta, hogy jelentkezik. Az öreg crnagorác le akarta beszélni, de amikor nem sikerült, azt mondta neki: „Jól van, menj, menj, de figyelj rám: menj a császárhoz és kérj tőle engedélyt a párviadalra: Ha megkérdezi ki vagy, így válaszolj: „Megtudod, ha elhozom az arab fejét.” Jutalmul csak az életedet kérd, ha megkapod, akkor mondd meg, ki vagy. A párbajra vidd magaddal ezt a tarisznya hamut, dobd az arab szemébe, akkor húzd ki a tarisznyából ezt a golyót, és ezzel le fogod győzni. Azt mondják, így is történt, és így nem halt ki a Cengicek híres nemzetsége…
Másnap lelőttem a siketfajdot. Méghozzá a Nagyasszony forrásnál!
Miden úgy történt, mintha álom lett volna. Éjfélkor keltünk, aztán jött a kapaszkodás, előttem ismét Dzemó Dzolota ment, lámpással a kezében (most már tudom, hogy neki nem is volt rá szüksége), egy-két óra mászás és akkor az utolsó pihenő, azután tovább mentünk a sötétben, a csillagok szerint.
-Itt vagyunk, nincs messze – súgja, én pedig ebben a csendben nem is sejtem, hogy rajtunk kívül vannak élőlények, hát még fajd. De kezdek tájékozódni az ő érzékszervei szerint. Micsoda civilizációs szimbiózis!
Most sem tudom biztosan, hallottam-e a hangot vagy Dzemó reagálásból éreztem, egyszer csak megjelent a tudatom mélyén, erősödött és mi könyörtelenül közeledtünk.
-Ott van! Látod? – és én megint nem láttam, de nem akartam bevallani, hanem nyújtottam a nyakam, és a következő fenyő mögül lestem a sötétbe, a bezárult erdő mélyébe, ahonnan a hang jött.
Semmi, csak a szürkés félhomály és a tekintet visszatér a legközelebbi fákig, ahol egy bükkágon nagy madarat látok. Olyan, mint valami újabb ízetlen tréfa, de a madár kiterjeszti farkát, szárnyát, nyújtja a nyakát és dürög. Hallom a dürgését, amelytől éjszakákon, hiábavaló leseken álmodtam….
Valóban nem tudom, hogyan emelkedik a cső. A golyó talál, vége az éneknek, a madár pedig esik, esik, mint a lelassított filmen.
Eltakartam a szeme – nem tudom elhinni. Azután felnézek – se madár, se Dzemó! De csak egy pillanatra, mert jön a vadőröm, és fenyőág van a kezében. Gratulálnak, öröm, de valami üresség is a gyomor táján. Talán a vágytól…
Tegnap vadásztam a siketfajdra, ma lelőttem. Akkor reggel avattak fel a Nagyassszony forrásnál levő vadászlakban, 1977. április 29-én.