A madarak birodalmában (Nimród, 1980. július)
Gyenge László: A madarak birodalmában
Az északi fény földjén II.
A „világvége” Norvégiában a Varanger-félsziget. A fővárostól, Oslótól két és félezer kilométerre, két mélyen bevágódó fjoddal határoltan nyúlik a Jeges-tengerbe.
Itt a kontinens legészakibb pontján az északon költő madarak szinte háborítatlan költőhelyet találnak. A partok előtt húzódó meleg Gold-áramlat kellemessé teszi az éghajlatot.
A nagy félsziget keleti részén lévő kisebb félsziget, Ekkeröy volt megfigyelőbázisunk néhány napig. Az azonos nevű halászfalucska lakói békésen megfértek ezen a néhány négyzetkilométernyi területen a hatalmas madársereggel. Dehogyis fosztogatták a fészektelepeket, amint azt pedig sok helyütt írják a norvégokról. A madarak ezért annyira nem féltek az embertől, hogy vigyázni kellett minden lépésre, nehogy kárt tegyünk valamelyik, fészkén ülő madárban.
A nyílt tengeren fekete récék, füstös récék ringatták magukat a hullámokkal. Messzelátóval sikerült nagy ritkán felfedezni közöttük Steller pehelyrécéket is. Ezek a tengeri récék szinte soha sem jöttek ki a partra. Benn szunyókáltak a vízen, fejüket szárnyuk alá dugva, majd mintegy varázsütésre, egyszerre emelkedtek föl, s közvetlenül a habok fölött húzva, libasorban odébb szálltak egy öböllel.
Nagy vargabetűt leírva, vagy kétszáz kilométer megtétele után elérkeztünk a Varanger-félszigetnek is a legészakibb öbléhez, a Sylte fjordhoz.
Amint leereszkedtünk a hegyek közül a jeges észak felé nyitott öbölhöz, zúgva, süvítve támadt ránk a szél. „Este” tíz óra volt, s – talán már mondanom sem kell – magasan állt a nap. Ekkor még nem tudtuk, hogy éppen ilyenkor indul meg a tenger felől a légáramlás, hozva a sarki jégmezők fagyos leheletét. Hogy felverhessük sátrunkat, gyorsan visszavonultunk vagy tíz kilométert egy kis szélcsendes folyóvölgybe. Ködgomolyagok hömpölyögtek a tenger felől, pillanatok alatt tíz-tizenöt fokot hűlt a levegő. De csodák csodája, éjfélkor már újra napsütésben fürdött minden, visszaállt a tizennyolc fokos sarki hőség – megfordult a szél. Szerencsére, így hamar megtanultuk, hogy este kilenc és éjfél között nem tanácsos kinn tartózkodnunk, a maradék huszonegy órával viszont szabadon gazdálkodhatunk.
Egy velünk azonos ösvényeket taposó finn természetbúvártól kaptuk az útmutatást, merre találjuk a Syltefjordstauren híres madárhegyét. A tengerből oszlopszerűen felmagasodó, napfényben fürdő sziklaszirt, rajta olyan ritkasággal, amit utunk elején csak titokban reméltünk megpillantani: a hatalmas fehér, sárga nyakú, égszínkék szemű, pelikánszerű madarakkal, a szuiákkal.
Ezek a különös, groteszk mozgású tengeri madarak csak rendkívül kevés helyen, a leghozzáférhetetlenebb sziklákon fészkelnek. Hallal táplálkoznak, magasról zuhanva bele a vízbe, s így akár tíz méterre is lemerülnek a zsákmány után. Sűrűn mutatták be előttünk is halásztudományukat, és hordták szorgalmasan táplálékot kicsinyeiknek.
Nem egyszerre látnak költéshez, voltak most is olyanok, amelyek még csak a szapora hajlongásokkal kísért udvarlásnál tartottak, mások pedig már tollasodó fiókáikat gondozták. A szilaszirt tetejét ők foglalták el. Az alsóbb régiókban és a környező sziklapárkányokon költöttek a pingvinszerű – de velünk nem rokon – tengeri madarak, a lummák és a mindenütt jelenlevő csüllők (sirályfaj). Őket támadta meg a villámszerűen lecsapó, csodálatosan kecses röptű izlandi sólyom. Pillanatok alatt el is tűnt szemünk elől, karmai között a csüllőfiókával.
Fönn a végtelen levegőtengerben szirtisas kőrözött kitartóan – errefelé még talál háborítatlan költőterületet.
Sokáig elidőztünk madárhegyeken, de indulnunk kellett vissza a táborunkhoz, ha nem akartuk, hogy az északi áramlás kinn érjen bennünket. Ékfarkú halfarkasok húztak el fölöttünk, majd egy kis tó mellett elhaladva, különös hangokra lettünk figyelmesek. Mintha autódudát vagy dallamkürtöt szólaltattak volna meg. Ugyan miféle tréfa ez? Végül a tavacskában a zsombékok között észrevettük a „tetteseket”: jegesrécék adták ezt a szokatlan, tülkölő hangot.
A csupasz sziklák közül két barnán mintázott fehér madár repült fel, és surrogva odébb szállt vagy ötven métert. Hófajdok voltak, a skandináv vadászok kedvelt apróvadja. A norvég hegyek között mindenütt előfordul, de sehol sem gyakori.
Az út vége felé még egy kis meglepetés is akadt. Egy cölöpökön álló, elhagyott halászkunyhó alól két havasi nyúl ugrott ki. Szürke bundájuk, mozgásuk inkább az üregi nyúlra, mint a mezeire emlékeztetett. Érdekes módon, sem azelőtt, sem utána többé nem láttunk nyulat Skandináviában. A madarak bőségéhez képest egyébként is rendkívül kevés emlőssel találkoztunk. Természetesen nem is igen várhattunk mást. A madarak a hosszú és zord sarki tél felől melegebb tájakra vándorolnak, de hát mit tehetnek az emlősök? Alkalmazkodniuk kell a nagy hideghez, s erre nem sok faj képes. Jóformán csak rénszarvast láttunk sokat, jávort csupán egyetlenegyet, azt is már délebbre, a sarkkör közelében. Vörös róka kétszer került a szemünk elé, amint éppen a madártelepeket fosztogatta. Sarki rókát – sajnos – nem láttunk. Bizonyosan túl óvatosan próbáltuk keresni, és mint később Brehmnél olvastam, ez éppenséggel a legkevésbé célravezető módszer. Bármily megdöbbentő, az is fontos, hogy a róka észrevegye az embert, mert akkor kíváncsiságból odamegy hozzá.
A vadászoknak nem könnyű arrafelé – meg kell szenvedniük egy-egy vadért. Gímszarvas, dám, őz, vaddisznó, mezei nyúl, fácán csak a délibb tájakon él. Északon a már említett fajokon kívül a különböző récék, ludak, szalonkák jelentik a vadászati lehetőséget. Ha pedig egy vadásznak annyi pénze van, hogy nem tud vele mit kezdeni, vadászexpedícióval elmehet jegesmedvét lőni a Spitzbergákra.
Két hét már eltelt az egy hónapra tervezett expedíciónkból, ideje volt elindulni hazafelé.
S ha még nem volt elég a madárhegyekből, a leglátványosabb csak ezután következett: Andoy szigetén, Bleik nevű falucska közelében cukorsüveg formájú hegy emelkedik ki a tengerből vagy háromszáz méter magasra.
Mi várt ott ránk!…Aki járt már vad után fotópuskával a kezében, és átélte a sikeres felvétel boldog pillanatát az tudja csak igazán átérezni, mit jelentett nekünk a milliónyi színes, zsibongó madár! Körülzsongták, szinte körültáncolták az embert a félelem legcsekélyebb jelét sem mutató alkák, lummák, fekete lummák, lundák, üstökös kárókatonák és a többiek.
Tulajdonképpen még megbecsülni is nehéz, hány lunda költött a szigeten, mert belőlük volt a legtöbb. Több ezer vagy több tízezer? – ki tudja. Ez a papagájszerű, csíkos csőrű nehéz röptű madár üreget váj a földbe, abba rakja rendszerint egyetlen tojását. Biztonságos költőhely egy ilyen hatalmas kolónia, ezért az évi egy-két fióka tökéletesen elég a faj létszámának fenntartásához.
A nagy tömeg ellenére szigorúan megosztották egymás között a fajok a költőhelyeket. A lundáké volt a füves, laza, hogy úgy mondjam szoknyaterület. Ennek a déli fekvésű részeit viszont kisajátították maguknak a nagy testű, erős ezüst és dolmányos sirályok. A parthoz közel eső sziklák között fészkeltek az üstökös kárókatonák, följebb az alkák és a lummák, míg a magasan fekvő sziklapárkányokat a csüllők foglalták el fészkeikkel. A pehelyrécék és a csigaforgatók természetesen közvetlenül a tengerparton költöttek.
Az ember pedig szabadon járt-kelt közöttük, alig méltatták figyelemre…
Azt hiszem, ez a kép marad meg legtovább mindnyájunkban, hogy találtunk olyan helyet, ahol a természettel együtt élni ilyen magától értetődő, ennyire zavartalan.