Farkas Dénes: A nagyvad só igényéről – sózókról

A sóra, annak összetevőire – nátriumra és klórra – a vadnak minden időben szüksége van, ezek több fiziológiai folyamatban vesznek részt. Közreműködnek a szervezet vízháztartásának és vízelosztásának folyamatában. Sóhiány következtében az állatok megbetegszenek, ennek tünetei közül érdemes megemlíteni a tejelválasztás csökkenését, a lesoványodást, kialakulhat egy káros perverz étvágy, (trágya, vizelet és egymás nyalogatása), mely fokozza a parazitás fertőzés lehetőségét. Vegetációs időszakban a vad könnyebben kielégítheti só igényét, míg télen nehezebben jut hozzá. Különösen tavasszal fontos gondoskodni róla, mert ebben az időben fokozottabban szükséges van rá, könnyebben kiürülhet szervezetéből hasmenéssel vagy szoptatással.
Jelenleg hazánkban vad számára takarmány sót nem készítenek. A kereskedelem préselt és őrölt, valamint fenozinos nyalósót hoz forgalomba. Az utóbbi belső parazitás fertőzés megelőzésére és terápiás kezelésre is alkalmas.
Sózókat mindenütt kell készíteni. Elhelyezésüknél fontos, hogy a vad bármikor felkereshesse. Célunk ne az legyen, hogy velük a vadat rejtekéből kicsalogassuk, inkább az vezéreljen bennünket, hogy oda tegyük, ahol a vad szívesen tartózkodik, sűrűbe, vízfolyás és dagonya mellé, oda, ahova nappal is odamerészkedhet.
Tegyünk minden nagyvadetetőhöz, kedvelt tartózkodási helyéhez közel, mezőgazdasági területeken erdősávokba és erdőfoltokba. Helyét évenként ne változtassuk.
Nagyvadas területen, zárt erdőtömbben 200-300 hektáronként készítsünk egyet. Szarvasból – lehetőleg – 20-30-nál több ne jusson egy sózóra. Apróvadas területen 500-600 hektáronként, 15-20 őznek szánjunk egyet.
A sót magában vagy agyaggal keverve adjuk a vadnak.
Tisztán, magában legjobb a préselt kocka-só. Ha ez nincs, megfelel az őrölt is, de ezt az első nagyon hamar kimossa a sózóból. Előfordul, hogy a préselt sót elviszik, ezért agyaggal kevert őrölt sót tehetünk a vad elé. Az agyagot nemcsak a takarékossági szempont miatt használják, a benne levő ásványi anyagok ugyancsak hasznosak a vad számára.
Keverék készítésénél egy rész sóhoz négy-öt rész agyagot adunk. Ezt felhasználás előtt összekeverhetjük, de rétegenként is tehetjük a sózóba, majd jól megtapossuk, tömörítjük, utána a domborúra kiképzett halmot sós vízzel meglocsoljuk.
A só elhelyezésének többféle módja van, ezek közül ismertetnénk néhány sózó típust.

A TÖNKSÓZÓ
A megfelelő helyen kiválasztunk egy 30-40 centiméter átmérőjű fát, azt 70-80 centiméter magasan lefűrészeljük. A tönkbe felülről egy 25×25-ös alapterületű 15-20 centiméter mély üreget vésünk, vagy motorfűrésszel „kiszúrunk”. A tönk oldala felől az üreg aljába alulról rézsútosan néhány lyukat fúrunk. Ha nem sajnáljuk a golyós lőszert, két-három lövéssel az előbbihez hasonló csatornákat készíthetünk, melyeken az üregben a csapadékvíz, a sólé, a fa oldalára és a talajra szivárog. A sózóba préselt vagy őrölt sót teszünk.
Amennyiben nincs arra lehetőség, hogy a sózónak való fát levágjuk, alkalmas az ágvilla, vagy a rönk is, amelyet 80-100 centiméter mélyen leásunk, úgy hogy 40-50 centiméter kint maradjon belőle és ebbe vájjunk az előbbivel azonos módon üreget.
Tönksózónak – de ez vonatkozik a többire is – megfelel a nyár, a fűz, a bükk, a gyertyán és a cser.
Ennek a sózó típusnak az előnye, hogy higiénikus, a vad nem tud beleállni, vizeletével, trágyájával nem szennyezi, könnyen kezelhető – nem kell hozzá agyag – és a vaddisznók sem teszik tönkre.