Szabolcs József: A nyugdíjas őzbak

Leakasztok a falról egy őz agancsot, nem is a legerősebbet, nem is a falat díszítő csoport közepéről valót, hanem a sok közül az egyik legkedvesebbet. El-elnézegetem, tenyeremben méregetem a súlyát, amely még ma is többnek látszik, mint amennyinek a bírálatkor mérték. Előveszem a hozzá tartozó „oklevelét”, mert ez bizony a bronzérmes szintet megüti, a trófeabíráló bizottság 109,25 pontra tartotta érdemesnek.
Úgy érzem azonban, hogy az ilyen eszményi értéknek halálos ellensége a számok mindenhatóságába vetett hit. Nekem ez az agancs több, mint bronzérmes trófea és ezt elejtésének körülménye, a hozzá fűződő élmény teszi azzá.
ÚGY KEZDŐDÖTT, hogy nyugdíjba mentem. Búcsúzóul engedélyt kaptam egy golyóra érett bak elejtésére. Nagyon örültem, mert eddig csak a nem kívánatos és fejlődésképtelen bakok sorait tizedeltem, ezeknek is leginkább az apraját, és ideje volt, hogy egyszer valami jobb agancs is kerüljön a falra.
Nem nagyon siettem a kapott engedély kihasználásával. Időmilliomos lettem. Pihenni vágytam és ehhez ritka, talán soha vissza nem térő szórakozásnak ajánlkozott egy feketególya fészek. Hajnalban odalopakodtam, a közelében egy sátor alakúra lombosodott galagonyabokor alatt elrejtőztem teleobjektíves fényképezőgépemmel, ott lapultam reggeltől estig és egy tekercs filmet elcsettegtettem a gólyákról, öregekről, fiatalokról, etetésről, szárnypróbálgatásról.
Aznap éreztem először igazán, hogy nyugdíjas vagyok. Aztán teltek, múltak a napok. A hirtelen beköszöntött húségtől elbágyadt a tavasz. Mit sem törődve a naptár reguláival beköszöntött a nyár, de még visszhangzott az erdő a kakukkszótól, zsongott a gerlebúgás, de zsongott a sok szúnyog is, soha nem észlelt mennyiségben lepve el a környéket. Az őzbakok kivörösödtek és úgy gondoltam, most már itt az ideje, hogy az engedélyezett bakot meglőjem.
A bakot „kinézték” nekem. Sűrű aljnövényzetes akácosból járt ki egy nagy búzatáblába és azon át egy még nagyobb lucernásba. Az akácosban az aljnövényzet miatt nem lehetett 10-20 lépésnél messzebb ellátni, kinn a búzában viszont – mely itt „bálnahátnak” nevezett dombháton volt – a földről szintén nem lehetett elég messze látni, ezért az akácos szélére magaslest építettek. Erről a búzatábla nagy része belátható lett, itt kellett hát a bakot meglesnem.
A magaslest megközelíteni csak a búzán át lehetett a kitaposott vadváltón, amit a szarvasok cserkészútnak is beillő ösvénnyé szélesítettek.
Látták a bakot már nappal a búzában, de legtöbbször csak este jött ki az akácosból és mivel a búza már kalászba szökött, attól tartottam, hogy nem fog kilátszani belőle. Nem volt más választásom, felmásztam a magaslesre.
AZNAP ESTE EZT ÍRTAM A VADÁSZNAPLÓMBA:
Egynedegy hétkor, tehát még világossal kijött a várt bak. Az erdészetvezetőnek igaza van, mert agancsa erős, de rövid, vastag, sötét, kitölti a füle közét. Csak néha látszott ki a feje a búzából, amikor felemelte, hogy szétnézzen, a testéből semmit nem láttam. A távolság közöttünk nagy volt, mindegy 300 lépés és ezért a bak korát megbecsülni nem tudtam. De bíztam az erdészetvezető mondásában és úgy határoztam, hogy ha a bak közelebb jön és nyaka látható lesz, nem fogok a lövéssel késlekedni.
De a bak nem jött közelebb. Egyre ritkábban bukkant ki a feje, míg végül teljesen eltűnt a „bálnahát” túloldalán.
Tudtam, hogy ott lucerna van, legközelebb hát ott kell leselkednem.
Az eredménytelenség csöppet sem keserített el, sőt a bak látása, erős agancsa felvillanyozott feltettem magamban, hogy ezt kiböjtölöm akkor is, ha rámegy a nyár.
Másnap kora hajnalban már ott voltam, de azonkívül, hogy a félhomályban majdnem fellökött egy szembefutó borz, nem láttam érdemleges vadat. A lucernatábla is üres volt. A baknak se híre, se hamva. De ha nem is lát az ember vadat, a cserkésző vadász az ilyen kora nyári hajnal számtalan szimfóniáját éli át. Minden lépés más, és a meglepetés ott lappang minden fa, minden bokor mögött.
CSAK A KÖVETKEZŐ NAP délutánján tudtam újból kijutni a területre. Déli légáramlat volt, nem mehettem a magaslesre, de volt a bak kiváltási helyének közelében egy évek óta rothadó nagy szalmakazal ahol kedvező széllel leshettem. Beástam magam a szalmába, hogy csak a fejem látszott ki. Jól ráláttam innét is a búzára, és ha a bak ott jön, ahol legutóbb kiváltani láttam, akkor most lő távon belül lesz.
Ki is jött, de sokkal későbben és ne is várt helyen, hanem a magasles mellett. Arról meglőhettem volna. Becserkészni nem lehetett, mert a földről úgysem láttam volna és zivatar volt felvonulóban, sietnem kellett az innét kilométerre álló kocsihoz, hogy szárazon kijussunk a földútról.
A következő vadászatom teljesen elázott, majd csapadékos idő következett, néhány napig nem mehettem ki.
Aztán végre megváltozott az idő, kisütött a nyári nap, esti lesre elkísért a feleségem is.
A kocsit leállítottuk a szokott helyen és magaslesünk felé igyekeztünk a búza- és a lucernatábla közötti úton. Örömmel láttam, hogy az esőzések óta sem ember, sem jármú nem közeledett arrafelé. Csöndes vidék volt, a civilizáció lármája legfeljebb harangbúgás formájában ért el idáig. Sok vadnyomot lehetett látni a felázott úton. A búza teljesen kifejlődött, érés előtt volt és attól kellett tartanunk, hogy a bakot egyáltalán nem fogjuk meglátni benne. A lucerna szélén nem lehetett megállni, mert annyi szúnyog volt, hogy a földön ülve 10-20 percnél hosszabb időt kibírni lehetetlennek látszott. Megtaláltam azt a helyet, ahol a bak a búzából az úton át a lucernába szokott váltani. Jól látható ösvényt taposott ki.
Innét vagy hatvan lépésre letépett lucernaszálakkal megjelöltem azt a helyet, ahonnét a bakot lesni kell, ha kivált a búzából. Úgy terveztem ugyanis, hogy felülünk mindketten a magaslesre és megvárjuk, amíg a bak kijön az akácosból. Ha a rendes váltóját tartja, lemászom és eléje sietek a lucernaszálakkal megjelölt helyre.
SZÉP NYÁRI ESTE KÖVETKEZETT. A magasles kosara már árnyékban volt, amikor felmásztunk. Ott fenn szúnyog sem járt. A mögöttünk sötétedő akácos árnyéka lassan terült el a búzatáblán. Még szólt a kakukk, altatóra búgott a gerle és előttünk egy búzaszálon ügyesen ringatózott egy gébics. A távoli szalmakazal tetejére felszállt egy ölyv és tollát felborzolta, mikor egy vércse közel repült hozzá. Vasárnapi csend volt. De csak itt, mert a világ sok helyén a rádió bömbölt, ezekben a percekben zajlott a labdarúgó világbajnokság döntője, jó pár millió ember feszülten várta a gólokat.
Mi is vártunk, de nem a gólokat jelző sípszóra, hanem a bak megjelenésére.
Sokáig nem mutatkozott semmi. A lehűlő levegőben az aratásra érő búza illata lengedezett. A vörösen izzó nap távoli erdők violaszín sávja alá bukott és még mindig semmi a láthatáron.
Már arra gondoltam, hogy inkább otthon kellett volna maradnom a világbajnokság kedvéért, hiszen az csak most van, de bakot lőni máskor is lehet. És ekkor megbökött a feleségem és súgta: „-Add csak oda kicsit a messzelátót.” Belenézett és súgta, hogy látja a bakot. Visszakértem tőle és megvártam, amíg a bak a búzából kidugta a fejét és láttam, hogy ő az, a keresett, a várt.
Láttam vastag, rövid, hátrahajló agancsát, láttam ezüstfehér fejét, mogorva nézését. A várt helyen jött elő és a szokott csapáson tartott a lucernás felé. Gyorsan lemásztam a létrán és a búzában taposott ösvényen igyekeztem a bak útját elvágni. Feleségem a bak útját figyelve a magaslesen maradt. Balszerencsémre pontosan az ösvény végénél a lucernában legelt egy suta.
Ha ez észrevesz – gondoltam – összeriasztja a határt, akkor a bakom biztosan nem jön ki a búzából. Mit tehetek hát? Tanácstalanságomban a szúnyogok jöttek segítségemre. Mert a suta elkezdte a fejét rázni, hát lábával idegesen vakarta a nyakát, majd néhány ugrással bevetette magát a búzába. Mehettem tovább.
Odasiettem, ahol a lucernaszálakkal megjelöltem az utat, ott beültem a búzába, a Drillinget lövésre készen tartottam és vártam, hogy a tőlem 60 lépésre lévő váltón kilépjen a bak.
Jó negyedórát kellett várnom. A szúnyogok majdnem tönkretettek. Egyszer fel kellett állnom, mert görcs ment a lábamba. Aztán újból ültem kezdett sötétedni, egy egész szaladt felém az úton, és amikor újból felnéztem, ott állt a bak hatvan lépésre a lucernatábla szélén.
MEGLŐNI NEM VOLT NAGY MŰVÉSZET. Vörösen villant a torkolattűz, a bakot elnyelte a lucerna, csak néhány szál mozgásából tudtam, hogy az utolsókat rúgja. Kimúlt anélkül, hogy halálos ellenségét látta volna.
Jeleztem a feleségemnek, aki az egész jelenetet távolról végignézte, aztán odamentem a bakhoz. Ezüstfehér feje és márványosra kopott foga nagy kort árult el. Odaültem melléje és egy darabig nem gondoltam semmire. Átadtam magam a percek csendjének, a hangulatnak és megelégedett voltam.
De ennek az elégedettségnek legalsó zugában egy kis bánat is volt. Nem a bakért. Ehhez túl sokat átküldtem már az örök vadászmezőkre. Ésszerűtlen lenne ilyenkor fájdalmas bánatot érezni a vadért és lemondani a további vadászatról. Az elégedettség zugából feltörő homályos bánat csak annyi, hogy ez is elmúlott, erre az élményre sem várhatok többé.
Amikor a bakot a kocsi felé vittük, a sötétedő akácos felől már a lappantyú kurrogott vég nélküli lélegzettel.