A paróka képződésről... (Nimród, 1979. június)
dr. Hőnicz Miklós: A paróka képződésről…
Úgy gondolom, abban valamennyi vadásztársammal megegyezünk, hogy a különleges trófeáknak értékük van, elsősorban ritkaságuk miatt. Még fokozottabban vonatkozik ez azokra a trófeákra, amelyek ritkaságuk mellett szépek is. Már pedig a parókás agancsok – főként ha közelről nézzük – ritka szép csontképződmények. Nézzük meg, hogy e csontképződmények kialakulásának mi a magyarázata.
Harmadik éves parókás őzbak, amelynek mindkét heréje hiányzott. A fej teljes súlya: 5,2 kg! Jól láthatók a daganatszerűen növekedő barkaszemölcsök, amelyek egymást nyomják.
A fenti képen látható őzbak trófeája: 845 gramm! A rendezetlen, korallszerű képződményeket áttörik az erősebb növekedésű „ágak”
Előre kell bocsátanom, hogy a parókaképződést még nem tudjuk egyértelműen megmagyarázni. Ez egyrészt összefügg azzal, hogy az agancsképződést – a csontképződéshez hasonlóan – több tényező befolyásolja (anyagcseretípus, táplálék összetétel, élőhely, hormontermelő mirigyek működése, stb.), másrészt nagyon ritkán kerül élve kézbe parókás állat, amely többféleképpen megvizsgálható. Ez utóbbi miatt volt számunkra értékes az a parókás őzbak, amelyet elejtése előtt magunk is megfigyelhettünk a Debreceni Egyetértés Vadásztársaság területén. Az pedig külön megtiszteltetés volt számunkra, hogy elejtője a teljes trófeát a Vadbiológiai Kutató Állomás rendelkezésére bocsátotta, amit ezúton is szeretnénk még egyszer megköszönni. Az állat vizsgálata jó néhány adatot szolgáltatott ahhoz, hogy a parókaképződést közelebbről is megismerhessük.
A parókaképződés leggyakrabban az őznél, sokkal ritkábban a gímszarvasnál, és csak elvétve a dámszarvasnál fordul elő.
Az agancsképződést és az agancsváltást elsősorban a hím nemi hormonok irányítják. Ezt jó néhány kísérlettel igazolták már, és ezt bizonyítja az a tény is, hogy a parókás állatok kivétel nélkül valamilyen fokú heresérülést szenvedtek.
Kísérletesen is igazolható ez, például amikor a hím egyedeket kiherélték, azok 10-20 napon belül lehullajtották az agancsukat. Az új agancs azonban nem mindenlett „igazi” parókás agancs. Ez a tény már arra figyelmeztet, hogy nem minden esetben csak a hím nemi hormonok hiánya felelős a rendellenes agancsképződésért.
Ezt azzal is magyarázhatjuk, hogy a hím nemi hormonhoz hasonló hatású anyagok, más hormontermelő mirigyekben is keletkeznek, és ezeknek az agancsra gyakorolt hatását nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Szembetűnő a parókás agancs szerkezeti felépítésében lévő eltérés a normális agancshoz viszonyítva. Viszont az ilyen abnormális agancsok súlya nem mutat lényegbevágó eltérést. Sőt! Rendszerint jóval meghaladja az átlagos agancssúlyokat, ami elsősorban az őzre vonatkozó adatok alapján került megállapításra.
E helyen azonban különbséget kell tennünk fiatal (2-3 éves) és idősebb állatokon kialakult parókás agancs között. Ugyanis a fiatal állatok torz agancsának súlya (koponyával mérve) 500-800 gramm között (a fej teljes súlya 4-5 kilogramm) míg az idősebb állatoké 300-500 gramm volt. Valamennyi állatnak mindkét heréje hiányzott. Ez a tény fel kell, hogy hívja a figyelmet arra, hogy a parókaképződést több oldalról közelítsük meg. A korral járó súlybéli eltérés magyarázatát abban látjuk, hogy a fiatal korban történt heresérülés következtében a herehormonhoz hasonló hatás sokkal gyengébben érvényesül (a nem teljes ivarérettség miatt), míg az idősebb korban történt károsodásnál más, herehormon hatással is rendelkező anyagok csökkenthetik az elváltozás kialakulását. Ez a parókás agancsok alakján is látszik.
Ez utóbbira utal az, hogy a fő agancsformát többé-kevésbé megtaláljuk ugyan, de amíg a fiatal állatoknál rendkívül erős csonttúlburjánzás lép fel, addig az idősebb állat csak vékony vázat alakít ki.
Az agancsfejlődést befolyásoló vérösszetevő (vérkalcium, magnézium, lúgos és savanyú foszfatáz enzim szint) a normál értéknek megfelelőnek bizonyultak. (Kovács György és dr. Bárdos László szóbeli közlése). Viszont a megvizsgált állatnál hím nemi hormon egyáltalán nem volt mérhető. Ez arra utal, hogy a csontépítés lényegében kémiai vonatkozásban nem szenvedett károsodást, viszont a felépítés összerendezettségéért felelős tényezők hiányoztak.
Tudott dolog, hogy az agancs felépítése során a „barka” a fő felelős a felépítésért, amit mint bőrképletet a hím nemi hormonok irányítanak.
Ezt pontosabban úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a csontanyag beépítéshez szükséges fehérjeváz felépítéséért felelősek. Ha ez a fehérjeváz a hormonhiány miatt nincs kellően irányítva, akkor csak a statikai felépítés alakul ki. Természetesen annak rendezettsége is eltérést szenved. Emiatt rendezetlen barkaképződés indul meg, ami addig tart, amíg a barkaszemölcsök egymást annyira nem nyomják, hogy vérellátásuk is károsodik, mert a bennük lévő vérereket az irányítás nélküli kötőszövet növekedés összenyomja.
Ha hossz- és keresztmetszetet készítünk a normál barkás és a parókás agancsról, akkor a következőket láthatjuk. Amíg a normál agancson már kezdettől jól felismerhető a kéreg- és szivacsos állomány, addig ez a felépítés a parókás agancsnál elmosódik. Hasonló szerkezeti rendellenességet észleltünk a parókás agancs korallszerű külső felületén.
Szabályos növekedésű barkás őzagancs hosszmetszete. A felső negyedben láthatók az elő vázat adó fehérjébe épült csontlemezek.
Parókás agancs hosszmetszete. A fő agancsváz jól látszik, de a belső szerkezet rendezetlen, a kérek- és a szivacsállomány nem különíthető el.
Szabályos növekedésű barkás agancs keresztmetszete. A külső szélén jól kitűnnek a vérerek, amelyek a gyöngysorok árkaiban haladnak. A külső kéreg és a belső szivacsos állomány is jól elkülöníthető.
Teljesen rendezetlen felépítésű parókás agancs keresztmetszete.
Parókás agancs daganatszerű kötőszöveti növedékének hosszmetszete. Az elkeskenyedő „nyélben” összenyomott vérér.
Összefoglalva: a parókaképződés lényegét abban látjuk, hogy a hím nemi hormonok hiánya következtében a barka növekedésénél annak kötőszöveti része daganatszerű – de jóindulatú – túlburjánzása a fő agancsszerkezetet megtartja ugyan, de a finomabb szerkezet komoly sérülést szenved. Itt csipán rendezetlen statikai felépítés alakul ki. Természetesen ezek a megállapítások még több oldalról is alátámasztást kell, hogy nyerjenek, de ehhez még részletesebb vizsgálatok szükségesek elsősorban élő állatokon.