A pilisi csata (Nimród, 1979. október)

Csathó Kálmán: A pilisi csata (Tavasztól tavaszig..részlet)

Rózsahegyi Kálmánnal nemcsak jó barátok és nemzeti színházi munkatársak, hanem vadászcimborák is voltunk úgyszólván egy életen át. Jóval azelőtt már, hogy a Nemzeti tagja lettem, az ő rábeszélésére léptem be abba a vadásztársaságba, amely akkor Garammikola, majd Lovasberény, végül 1912-től fogva több mint egy negyed századon át Tököl határát bérelte. Ideális vadásztárs volt, mert aranyos humorával mindig felül tudott kerekedni minden bosszúságon, úgyhogy ha ő jelen volt, mindenki azzal ment haza a legrosszabbul sikerült vadászatról is, hogy kitűnően mulatott. Kifogyhatatlan volt a tréfákból, amelyek céltáblája többnyire Faludi Antal, a Nemzeti Színház inas- és pincérszerepeket játszó segédszínésze volt, aki ugyan nem volt vadász, de szerette a potya szórakozást és kosztot s Rózsahegyi ezen az alapon sokszor meghívta nézőnek, hajtónak, hogy legyen kinek a rovására mulattatni a társaságot.
Azoknak a tréfáknak, amelyeket így elkövetett Faludi ellen, s amelyeknek én is tanúja voltam, nagy részét följegyeztem A régi Nemzeti Színház című könyvem Rózsahegyiről szóló fejezetében. Az itt következőt azonban, amely még azelőtt történt, mielőtt én a vadásztársaság tagja lettem volna, se amelyet csak elbeszélésből tudok, vadászattal összefüggő tárgynál fogva itt örökítem meg.
RÓZSAHEGYIRŐL, MINT VADÁSZRÓL még csak annyit akarok itt elmondani, hogy egyike volt a legnyugodtabb és legmegbízhatóbb puskásoknak, mindazok közt, akiket ismertem. Vele például meg mertem tenni azt, amit senki mással, hogy szeptember végén, október elején, mikor a foglyok már nagyon neszesek voltak és messziről keltek, szembevadásszunk egymással. Felőle bizonyos voltam, hogy sohasem fog magáról megfeledkezni, és csak kifelé lő meg hátrafelé, de a tengeri túlsó felére, ahol engem is érhetnének a serétek soha. De éppen ilyen bizonyos volt felőlem ő is. Ezért is szerettünk többnyire együtt vadászni.
Csak akkor váltak el némileg útjaink, mikor én beleszerettem a nagyvad-vadászatba, és egy pár barátommal kibéreltük a Zebegény-nagymarosi kincstári erdőt. Hívtam tagnak Rózsahegyit is. Ki is jött egynéhányszor szétnézni, de aztán azt mondta:
-Nem való ez nekem, mert tudod, pajtás, nem volt az én őseim között egyetlen zerge sem. Hát járja ezeket a nagy marha hegyeket a fene, nem én!
A legnagyobb szabású ugratásnak, a pilisi csatának a történetét nekem Tóth Imre, a Nemzeti kitűnő igazgatója és Ivánfi Jenő mondták el, hozzátéve, hogy szerzője és rendezője az egésznek Rózsahegyi volt.
AZZAL KEZDŐDÖTT, hogy Ivánfi Jenő őzbakcserkészetre hívta meg a társaságot Pilis hegységi kis tuszkulánuma körül bérelt vadászterületére. Ott volt Tóth Imre, a Nemzeti Színház Alszeghy Kálmán, az Operház főrendezője, Malonyai Dezső, az író, a színészek közül Császár Imre, Rózsahegyi Kálmán, meg a háziúr. Faludi, mikor neszét vette a készülő mulatságnak, azt mondta Ivánfinak:
-De mikennék veletek!… De nincs egy vasam sem! A vasutat sem tudom kifizetni!
Ivánfi gondolt egyet, és azt felelte:
-Kiviszlek én szívesen! Csak légy ott holnap délután pontosan a pályaudvaron.
Így is történt. Ivánfi megváltotta Faludi Tomi jegyét is, a társaság felszállt a vonatra, ahol egy egész fülkét megtöltött s rögtön elkezdett kártyázni. Császár meg Faludi pikétet játszottak, a többiek alsóztak. A pikét csata már hónapok óta folyt kétfilléres alapon, és Faludi huszonkétezer koronával tartozott Császárnak tehát képzelhető, milyen komolyan játszottak. Kártyaverés közben Császár mégis odaszólt egyszer Malonyainak:
-Igaz, ni! Hát mi lett azzal a Sándorral?
Malonyai vállat vont:
-Mi lett volna?…Eltemették!
Ivánfi savanyú képpel szólt közbe:
-Most majd rajtam fognak a barátai bosszút állni!
Malonyai ingerülten lecsapta a kártyát:
-Hát?…Lövettem volna agyon magam?..Hiszen rám fogta a gazember a puskát!
Faludi megszeppent:
-Hogyhogy? – kérdezte. – Hol? Ki? …Mikor?
-De nem felelt neki senki, Ivánfi Malonyait békítette:
-Persze, hogy nem tehettél egyebet! Ne érts félre!…Csak azt mondom, hogy ezek most bosszúra készülnek, hát résen kell lennünk!
Császár odatartotta a paklit Faludi elé:
-Emelj! – Aztán Ivánfihoz fordult. – Nem baj ez, Jenő! Legalább végleg leszámolunk az egész bandával!…Legfeljebb közülünk is fűbe harap egy-kettő! Egyszer úgyis meg kell halni!
Erre már a foga is összeverődött Faludinak rémületében. Emelni elfelejtett, és sürgetve ismételte a kérdést:
-De hát mi történt? Mondjátok már!
Malonyai legyintett:
-Nem olyan nagy dolog!..Agyonlőttem a múlt héten egy vadorzót, és Jenő azt hiszi, a barátai megtámadhatnak bennünket!…Pedig szó sincs róla! Sokkal gyávábbak! Pláne, mióta látták, hogy nem tréfálunk, hanem odagyújtunk, ha rákerült a sor.
Faludit egy cseppet sem nyugtatta meg ez a beszéd. Méltatlankodva förmedt rá Ivánfira:
_És ilyen helyre csalsz ki engem, családos ember létemre? Gyilkosok közé?…Nektek könnyű, mert puskátok van!..De én? Puszta kézzel?…Rettenetes!…
Tóth Imre közbeszólt:
-Igaza van Tóninak! Legokosabb, ha ott marad az állomáson, és a következő vonattal hazamegy!…Most pedig elég a fecsegésből! Játsszunk!…Kvart, ász, Béla kassza…
FALUDI MÉG MEGPRÓBÁLT kérdezősködni, de hiába: senki sem felelt, csak Ivánfi könyörült meg rajta, és odasúgta neki:
-Ne félj! Egy szó sem igaz! Téged ijesztgetnek, hogy hazaszökj és kinevethessenek!
Tóni erre megnyugodott. Annyira, hogy mikor az esztergomi állomáson kiszálltak, és Tóth Imre azt kérdezte tőle:
-Nahát? Te itt maradsz? – hetykén felelte:
-Majd bolond leszek, hogy vacsora nélkül menjek haza!..Gyerünk csak!Eb, aki fél egypár rongyos vadorzótól!
Vidáman ült fel a kocsira, és egész úton fecsegett, sőt még akkor is, mikor az erdő szélén leszálltak, hogy az út hátralévő részét gyalog tegyék meg. Alig győzték csitítani, hogy ne hangoskodjék az erdőben. Egy völgytorkolatnál Tóth Imre azt mondta:
-Én itt megyek fel. Megnézem azt a bakot, amelyről a múltkor beszéltek.
-Helyes! – felelte Ivánfi. – De vidd magaddal az egyik vadőrt!
-Nem kell! – felelte Tóth. – Ismerem én a helyet jól!
-Nem is azért – felelte Ivánfi. – Hanem két puska ellen mégiscsak nehezebben mernek valamit próbálni, mint egy ellen!
-Ugyan kérlek! – szólt Tóth bosszúsan. – Hagyjatok engem ilyen szamárságokkal! – Azzal befordult a völgybe, és nekivágott a cserkészútnak egyedül. Ivánfi fejcsóválva szólt oda Malonyainak:
-Mindig ez az oktalan hősködés! ..Hogy számolok be vele a családjának, ha mégis agyonlövik?…
-Te arról sem tehetsz! – mondta Alszeghy. – Mi majd bizonyítjuk, hogy figyelmeztetted.
Faludi riadtan kérdezte:
-Hát mégis igaz?…Akkor…akkor mért hoztatok ide engem?
Rózsahegyi odalépett hozzá:
-Igaz hát, de ne félj azért semmit! Maradj mellettem!…Én majd elvezetlek úgy, hogy semmiféle vadorzó észre nem vehet…
EL IS VEZETTE. A többiek ugyanis egyenként elváltak a társaságtól különböző bankok ürügye alatt, s mikor Faludi végül kettesben maradt Rózsahegyivel, ez odasúgott neki:
-Most itt be a sűrűbe! – A sűrűségben aztán négykézlábra ereszkedett, s rááldozva tenyerét meg a térdét is, bokortól bokorig csúszva tette meg az utat Tónival a tanyáig. Közben lépten-nyomon lélegzetvisszafojtva hallgatózott, és leselkedett, hogy nem fenyegeti-e őket valamerről veszedelem. Tóni se holt, se eleven nem volt a fáradtságtól és izgalomtól, mire megérzetek. Hogy azonban egyenként azzal állítottak be a többiek is, hogy nem vettek észre semmi gyanúsat, kezdett újra megnyugodni. Vacsoránál már egészen jó kedve volt, s még ő csipkedte Rózsahegyit, hogy az mennyire szurkolt útközben.
-Bezzeg, ha nekem puskám volna…
Kinn vacsoráztak a ház előtt, szabad ég alatt. Enyhe, csillagos nyári éjszaka volt, az asztalon egyetlen viharlámpa világított, s még a konyhaajtóból szűrődött ki némi világosság. Csendesen beszélgettek, poharaztak; benn a konyhában a vadőrök vacsoráztak hárman. Kedves, békés hangulat volt, csak éppen, hogy a puskája mindenkinek ott volt a keze ügyében. Egyszer aztán Alszeghy meg Rózsahegyi felálltak, hogy a ház mögött „megnézzék, milyen szél fúj”. Alig tűntek el, gyors egymásutánban két lövés hallatszott. Ivánfi elkiáltotta magát: „Itt vannak!” És leütötte a lámpát az asztalról. Abban a pillanatban eloltották a konyhalámpát is, újabb lövések dördültek el mire puskát fogtak és mind elrohantak. Rettenetes tüzelés kezdődött erre az éjszakában. Ivánfi azonban, mielőtt maga is elrohant volna, odaszólt Tóninak:
-A házba be ne menj, mert rád gyújthatják! Bújj az asztal alá!
A lövöldözés percekig vagy órákig tartott. Tóni nem tudta volna megmondani. Egyszerre csak megint ott teremtek a barátai:
-Tóni! Hol vagy? – kérdezgették izgatottan. – Gyere! Menekülnünk kell! Egy vadőrünket már agyonlőtték…
KIHÚZTÁK TÓNIT AZ ASZTAL ALÓL, ketten közrefogták és elkezdtek vele a sötétben, a sűrűségen át leereszkedni a hegyoldalon. A tövis megtépte arcukat, kezüket, ruhájukat: vérzett mindegyik, de azért csak rohantak, és ragadták Tónit magukkal. Közben folyton lövöldöztek, távolabb a többiek szintén, s a Tóni két testőre mindig mondogatta: „Ezek a mieink!” Vagy: „Ezek a vadorzók!” Aztán újra megragadták Tónit és felfelé vonszolták a hegyen. Szederindás, kökénybokros, galagonyás sűrűségeken át, kímélet nélkül. Majd hirtelen ott termett mellettük a társaság másik két tagja, azok vették át Tónit, és most ők hurcolták meg a hegyoldalon fel meg le. Közben állandóan lövöldöztek, izgultak és káromkodtak. Egészen addig, míg a hajnal világossága fel nem derengett. Hajnalban végre nagy hallózás hallatszott a hegyről, a vadászház felől, majd a Hunyadi-induló: „Meghalt a cselszövő!…”
A Tóni két pártfogója megindult vele együtt a győzelmi hangok irányába, s ott találkozva a többiekkel, elmondták egymásnak, hogy három vadorzót agyonlőttek, a többiek elmenekültek, de egy vadőr is meghalt. Malonyai pedig stráflövést kapott a karján. Össze voltak karmolászva és tépve mind, véresek és fáradtak voltak, de annál nagyobb kedvvel ültek neki a vacsora maradékának meg az italnak. Csak Tóni vágyott ágyba, s őt aztán le is fektették, miután biztosították, hogy a vadorzók végleges vereséget szenvedtek, és nem támadhatnak többé semmi szín alatt.
Másnap estefelé indultak haza. Vadászeredmény nélkül, mert a nagy lövöldözéssel természetesen minden vadat elriasztottak a környékről. Ez azonban nem rontott a kedvükön semmit. Megváltották a jegyüket, és Császár megkérdezte Tónit:
-Hát te nem váltasz jegyet?
-Nekem Jenő vált! – felelte Tóni.
-Dehogy váltok! – mondta Ivánfi. Miért váltanék?
-Hát nem azt ígérted, hogy kihozol?
-Ki is hoztalak. De nem ígértem, hogy vissza is viszlek!
A VONAT MÁR JELZETT, Tóni megszeppent és könyörögni kezdett, de hiába. Végül már csak kölcsönt kért. De tekintettel arra, hogy máris huszonkétezer koronával tartozott Császárnak, Ivánfi csak ennek a jótállása mellett volt hajlandó neki három koronát folyósítani. Ezt persze Tóni nem adta meg soha. És holta napjáig nem hitte el, hogy a vadorzókkal való éjszakai csatában egyetlenegy vadorzó sem szerepelt. Mert azt, hogy a tréfa kedvéért az egész társaság képes volt a ruháját összetépetni, magát összekarmoltatni, egész éjszaka a hegyoldalon fel s le szaladgálni, s ráadásul még vadászati esélyeit is feláldozni, azt még erről a vidám társaságról sem bírta elhinni.
Ami a huszonkétezer koronás kártyaadósságot illeti, az idővel felnövekedett harmincezerre. Jelen voltam a Pannónia kávéház sarokasztalánál, mikor ez a pillanat bekövetkezett. Császár Imre letette a kártyát, s ezt mondta:
-Harmincezerrel tartozol! Több hiteled nincs nálam! Nem játszom!
Tóni szokása szerint könyörgésre fogta a dolgot, de Császár nem akart engedni. Végül Szacsvay Imre meg Tóth Imre közbenjárására kiegyeztek tíz koronában, amivel aztán Tóni végképpen adós maradt. Ezen azonban nem akadt fenn senki, hiszen akkor jöttek volna zavarba, ha egyszer megadta volna az ilyen tartozását.

Scroll to Top
HUF
  • HUF
  • EUR