dr. Horváth Béla: A Sásos-laposi nagy bak története

Február végén vadőrünk rendkívül vastag, magas, hosszúágú hullott őzagancsot hozott lakásomra. A Sásos-lap környékén találta. Öreglegény fejdísze volt. Elhatároztam, tavasszal megkeresem a gazdáját.
Elmúlt a szalonkavárás tavaszi öröme. Benépesült az erdő-mező. Nyugtom nem volt. Nap, mint nap jártam a bak után. Kerestem, kutattam. Hol, merre lehet, merre tanyázhat? Nem sok sikerrel! Már-már arra gondoltam, hogy nem is él a „csoda bak”. Végre április 30-án reggel János azzal a hírrel érkezett, hogy látta a bakot. Megbeszéltük a délutáni találkozót a faluvégi kőkeresztnél. Pontos vagyok, együtt indulunk.
Süt a nap, párázik a fölmelegedő föld, vibrál a levegő, déli szélben hullámzik az araszos búza és a náderek között remeg a kosárfűz sarjadó barnapiros levele. Jó széllel, a náderek takarásában keressük a bakot reggeli tanyáján. Nagy odvú, dőlt törzsű öreg fűznél állunk meg. Felmászom sűrű koronájába. Túl a nádon a kosárfűz-tarlón suta legel. Mögötte lélegzetelállító agancsú bak. Megbabonázva figyelem. Megroppan alattam egy ág és az őzek eliramodnak. Átszaladnak a sásos-zsombékos tocsogón, átugranak a csatorna vizén és mesze az akácos-bodzás erdőfoltnál nyugszanak csak meg. Közelebbről akarom csak látni a bakot. Nincs más választásom, mint négykézláb mászni, csúszni a csatornaparton, majd azon túl az araszos búzában a domb pereméig. Jól megizzadtunk, de megérte! Előttünk és alattunk fekszik a bak egy bodzabokor tövénél. Innen már jobban látom valószínűtlenül erős agancsát, amelynek száraiban sok vastag ág alkot bokrétát. Ezt, csak ezt a bakot kívánom zsákmányul. Ha kell, hetekig járok, csúszom-mászom utána, vállalva minden fáradtságot. Mára ennyi elég is. Kigyönyörködtük magunkat. A bak bemutatkozott.
Most rajtam a sor. Nem lesz könnyű dolgom. A katlanban összevissza fúj a szél, teljesen nyílt a terep, takarást csak néhány öreg fűzfa nyújt. Nap mint nap a nyomában kell lennem. Cserkészni, lesni türelmesen és semmit nem kockáztatni. Megfigyeléseimet, észleléseimet vadásznaplómba jegyzem, hogy elkészíthessem tervemet. Ezt a bakot nem lesz könnyű puskavégre kapni!
Május 2. Messziről figyelem a Sásos-lápot. A zsombékok között arasznyi sás. Kilátszik belőle a fácán és a fekvő őz is. Meg is látom a sutát és a bakot az öreg fűzfa árnyékában. Teljesen kilátástalan a helyzetem, meg sem kísérlem, hogy közelükbe jussak. Megriasztani nem akarom őket. Ráérek. Még világosban felkelnek, és lassan vonulnak a csatorna felé. A csatornaparton egy suhángot ver, dörzsöl a bak nagy nekirugaszkodással.
Május 3. Ma este a katlan északnyugati oldalán a mattyi csatorna partján láttam meg. Egyedül volt. Átjött a fűzfatarlón és a takarásban eltűnt. Átjutni a sásos, vizes, árkokkal átszőtt lapon nem lehet. Fel-felegyenesedem görnyedt helyzetemből, de a bakot nem láttam sehol. Csak egész későn emelkedett ki sötét árnyéka egy gazos, csalános foltból. Ma a katlan ellenkező részén tanyázott.
Május 4. Üres a Sásos-lap. Erős délnyugati szél fúj. Az öreg fűzhöz cserkészem. Viharfelhők tornyosulnak az ég peremén. Igyekszem hazafelé. Mire hazaérek, jéggel keverten zuhog az eső. Hat órára kiderül. Vissza a Sásos-láphoz. Frissen, esőmosottan zöldell a bak tanyája. Messzelátóm látóterében közel az öreg fűzhöz sötét, ágas-bogas agancson akad meg a szemem. Fekszik a bak. Közelében a suta feje vörösödik. Nincs takarásom, de a szelem jó. Hason csúszva négykézláb mászva, keserves kínlódással lejutok a zsombékos széléig. Kifújom magam és tovább kúszom, körbe-körbe figyelem őket. Nyugodtak. Zsombéktól zsombékig lopakodom tovább. Golyólövésnyire vagyok már tőlük. Pihenek, várakozom. Innen biztosan meglőhetném a bakot, ha felkel. Most már csak idő kérdése és enyém a csodálatos trófea. Félórai várakozás után feltápászkodik a suta. Néhány perc múlva a bak is. Tükrét mutatja felém. Nyugatatom magam és várom, hogy oldalt forduljon és….akkor, mint a rugó pattan el helyéről és nekiiramodik egy másik sutának, amelyet eddig eltakart előlem az öreg fűz. Űzi-hajtja ki a világból. Mekkorát csalódtam! Mára elég is volt.
Május 5. Hajnali négykor, érkezem a fűztelephez. A bak már vagy még, de kint van a fűztarlón. Visszahúzódom a domb éle mögé és elkúszom egy fűzfáig. Kikukkantok mögüle. Eltűnt a bak. Az eső is elered, hazamegyek. Délután korán indulok. Erős délkeleti szélben lopakodom egy bokorcsoporthoz, hogy innen figyeljem meg a bakot. Otthon felejtettem a kikészített cserkészbotomat. Kétujjnyi suhángok kínálják magukat helyette. Vágok egyet magamnak, számítva ismét kúszásra-mászásra. Jó ilyenkor a biztonságot adó támaszték. Már le is gallyaztam, még az utolsókat simítgatom rajta, amikor megcsúszik az éles vadászkés és csontig hatol a kezembe. Vérzek bőven. Össze kellene varrni a sebet. Haza is mennék, ha nem ezzel a bakkal akarnék találkozni. Így nem marad más hátra, mint a hátizsákból előkotorászni a mindig nálam levő pólyákat. Többszöri átkötés után még zöld zsebkendőmre is szükségem van. Közben megfordult a szél. Helyet kell változtatnom. Egy kettős törzsű fűzfához igyekszem. Nehezebben megy a kúszás, mint máskor. Fel-felemelem a fejemet és egyszer csak meglátom a felkelő bakot. Messze van. Várakozom, pihenek. a bak kiballag a fűztarlóra, csipegeti a sarjadzó hajtásokat és gyakran figyeli messze a domb peremén hagyott autómat. Gyanúsnak találja. Visszaüget a tocsogósba és egyet-egyet csipegetve a hajtásokból, felém veszi irányát. Lapulok a part oldalában és izgatottan várok. Mit is tehetnék mást? Hosszúnak tűnő percek után kikukkantok fedezékemből…Nincs a bak sehol. Újból bekötöm a kezemet és várok tovább. Hátha hozzám pártol a szerencse? Hosszú várakozás után ismét megpillantom. 80-100 méterre tőlem bújik ki a keresztcsatorna partjára. Célozgatom és nyugtatom magam, nagyokat sóhajtok. Fáj a kezem is nagyon. Végre nyugodtan ül a szálkereszt az oldalán. Rászánom magam a lövésre….meghúzom a gyorsítót…a bak belép az árokba! Nagyot sóhajtok és tovább kúszom. Ingem a nyakamban, csíp a csalán, vág a sáslevél, csiklandoznak a fűszálak. Mindenképpen csiklandós a helyzet. Percek múlnak el feszült várakozásban. Hogy tud ilyen lassan múlni az idő? Már-már türelmemet vesztem és visszavonulásra gondolok, amikor nyílt helyen előttem áll a bak két zsombék között. Megcélzom és megérintem a gyorsított ravaszt. Fémes csettenés! Nem, ez nem lehet igaz! Ennyi balszerencse nem érhet! A bak megvárja, amíg újratöltök, aztán eszeveszetten elugrik. Sebzetten, elkeseredetten indulok haza. Otthon a fiam összevarrja sebemet.

Múlnak a napok, egyik a másik után és én minden nap a bak után járok. Rendszeresen följegyzem mikor, hol találkoztunk. Sok száz méter görnyedés, kúszás a tagjaimban. Többször elhatároztam, hogy néhány napot kihagyok az utánajárásban, de a következő este vagy hajnal ismét a Sápos-lapon talált. Megbabonázott a bak. Megszállottja lettem! Elkeserített óvatossága, ravaszsága. Két nap egymás után nem jelent meg ugyan azon a helyen. A Sásos-lap két kilométer hosszú, fél kilométer széles kiflijének mindig más-más helyén járatta velem a bolondját. Megfigyeléseimet összegezve arra a megállapításra jutottam, ha rapszodikusan is, de az öreg fűzfa környékén fordul meg legtöbbször. Így határoztam el, hogy széles, nagy koronájába magaslest készítek, végszükségben innen fogom meglőni. Néha-néha sikerült is a közelébe férkőznöm, már-már azt hittem, hogy végre enyém lesz az egyre kívánatosabb trófea. Többnyire jól indult, de az árulkodó szél mindent elrontott.
Május 11. Ma is a szél volt az árulóm. Még magasan járt a nap, amikor az öreg fűzhöz lopakodtam. Vaskos, rücskös kérgű törzse mögött akár hárman is elférnénk. Ki-kikukkantok a fa mögül, átvizsgálom a katlant. Semmit sem látok a nádvilág madarain kívül. Hat órakor végre észreveszem egy sűrűbb nádfolt mögött az álló bakot. Nyúlok a puskámért…a bak nincs sehol; majd kinézem a szememet, de nem látom. Mestere az eltűnésnek. Néhány perc múlva kiugrik az árokból riaszt, peckesen lépeget, tükrét borzolja. Nem áll meg egy pillanatra sem. Elüget tegnapi tanyája felé. Hát igen, mennyi türelem, kitartás és szerencse is kell a vadászathoz…
Május 12. Hajnalban szakad az eső, így csak délután ötre érek a fűztelepre. Messze a katlanban őzek legelnek. A bak nincs köztük. Az öreg fűz mögül figyelem őket. A suták megugranak, csak a kis villás bak marad és figyel a csatorna felé. Megpillantom a „bakomat”! Fejét mélyen tartva, bólogatva húz a fiatal bak felé. Az áll és figyel. Összedugják az orrukat, mintha megcsókolnák egymást. Ilyet még nem láttam! Furcsa, hóbortos, rigolyás öregúr. Egyszer egy, máskor két suta társaságában van, majd dühösen elkergeti őket, most meg a bakocskával legel békésen. Keserves kúszással-csúszással igyekszem feléjük. Az öreg fel-felkapja fejét, megáll, majd lassan bebandukol a zsenge kosárfüzesbe. Nyílt helyen áll. Nem is időzik itt sokat. Visszavált a sásosba és lassan, tempósan közelít felém. Közben ijesztően sötétedik, ebben a tornyosuló fekete felhők is közreműködnek. Alattam és előttem vonul a bak, de pillanatra sem áll meg, majd kijön az árok partjára. Görnyedt helyzetemből térdepelésbe váltok. Észrevette mocorgásomat és mély basszusú riasztással eliramodik. Bent a zsombékosban megáll. Keresem a céltávcsőben, meg is találom, de biztosan lőni már nem lehet. Ma ismét kifogott rajtam!
Május 13. A fiatal bak már kint legel a réten. Vajon az öreg hol lehet? Kavarog a szél, hol nyugatról, hol délről simogatja tarkómat. Letelepedem egy magasabb fűzbokor takarásába. Latolgatom az eddigi eseményeket, a sok sikertelenséget. Gondolataimból nagy robajjal a bak riaszt fel. Álmából kelthette fel a hozzá csapódó árulkodó szél. nem volt messzebb 30-40 lépésnyire tőlem a zsombékosban. Ha nem fúj a szél összevissza, ha nyugodtan kel fel a szunyókálásból, ha? ha?…sok kérdés, feltételezés. A bak meg hatalmas ívelő ugrásokkal vész el a mattyi csatorna irányában. Ha csak egy kis szerencsém lenne!
Május 14. Északi szél borzolja a sás leveleit. Csúszom a katlan pereméig. Messze a közepén legel az én bakom egy sutával. Szokásomhoz híven hason csúszom feléjük. A szél egyre erősebben fúj. Végre nekem kedvez. Az őzek is felém tartanak. További kúszás, aztán eltűnnek egy hajlatban. Kihasználom a kedvező alkalmat, felpattanok és rohanok az öreg fűzhöz. Mögötte kiszuszogom magam, majd kikukkantok a fa mögül. Az őzek lassan közelednek felém. A szél egyre erősödik, tépi a sás zöld, hullámzó tengerét, cibálja a fűz ágait és megrázza öreg törzsét is. Alig tudok megállni a lábamon, úgy érzem, együtt mozgok a vaskos fával. Megcélzom a bakot, a fához támasztott puska csöve ide-oda mozog oldalán, nem lőhetek. Duhaj kedvében egyre vadabb táncát járja a szél. Viharfelhők sötétítik az eget, nagy morajlással megdördül az ég, villám hasítja ketté sötét kárpitját….Kitört a zivatar! Oda a bak megint.
Május 17. A vihar óta nem láttam az öreget, pedig hűséges voltam hozzá az áprilisi idő ellenére is. Hova tűnt, merre lett? Megsokallta a sok zaklatást? Tanyát változtatott? Nem tudom!
Délutánra kiderül. Korán érkezem a Sásos-laphoz. Végigkutatom a katlant. Sehol semmi. Óvatosan haladok az öreg fűzhöz. Koronájában két nap óta kényelmes leshely vár. Minden irányba messze ellátok. Élvezem a rét, a nád eső mosta harsogó színeit. Távcsövezek, keresem a nagy bakot. Csend van. Nincs egy moccanás sem, csak az idő méri lassan lépteit…Felhőbárányok aranylón, pirosan csillognak az ég peremén a mélyen járó nap tüzében. Alkonyodik, hűvösödik, köd párázik a zsombékok között, az elhalványuló színek tompaságában vörös folt villan…Őz. Felkapom a messzelátót. Suta. Rohan felém és mögötte meglátom a vágtázó bakot is. Űzi, kergeti a sutát most is. Közelítenek, majd eltűnnek egy magasabb nádfolt mögött. Szinte kinézem a szemem, úgy keresem őket. Kihalt a sásos-nádas világ. Már-már nagyította ezt a látomást, amikor alattam jobbra megakad a tekintetem egy visszafelé figyelő sután. Liheg, kapkodja a levegőt. Nagyot futhatott. A csatornaparti magasabb nádcsík felé figyel. Minden nádszálat megvizsgálok. Nem látok semmit, újból kezdem a kutatást és akkor nagyot dobban a szívem. Megmozdul a nád, és lassan óvatosan előtűnik a sokszor látott, megcsodált agancs! Másodpercek múltak el, amíg lép egyet-egyet. Látom a fejét, majd a nyakát is. Fogy a világosság. Lőnék is, ha kicsit többet mutatna magából. Megvárjam, míg kilép takarásából vagy kockáztassam a kis célpontra a lövést? És ha ki ugrik a vad vágtában a suta után? Kétségek közt dübörög halántékomban felgyorsult szívem lüktetése. Amíg önmagammal tanakodom, előre lép a bak, már látom a nyaka tövét a céltüske hegyén.
Most már nyugodtabban várom a kellő pillanatot. Még egy lépés és elődomborodik a szügye, majd a lapockája is. Csattan a lövés, eltűnik a bak. Feloldódott a feszültség is. Rohan a suta ijedt vágtában és utána rohan egy őz. Úristen! Az én bakom? Átugorja a csatornát és eltűnik a sötétedő alkonyatban. Mi történt? Még a becsapódást is jól hallottam. Elhibáztam volna? Lekászálódom a magaslesről és elindulok árkon-bokron, vízen át az eliramodás irányába, abban a hitben, hogy a sásosban megtalálom felzaklatott idegeim megnyugtató bizonyítékát: a vércsapát. Mekkorát dobban a szívem, amikor 40-50 lépés után tenyérnyi szélességű vörös pásztában vezet a csapa a vizesárokig. Az árok tele vízzel. Visszakanyarodom az átereszhez és most már a túlsó oldalon keresem a bakot. Előre kémlelek és csak az utolsó pillanatban veszem észre a csatorna vizében a szokatlanul sötét foltot. Most már vizesebb nem lehetek. Leereszkedem hozzá és kihúzom a nefelejcstől kék partra. Sokszor láttam és csodáltam agancsbokrétáját. Tudtam, hogy rendkívüli bak, de hogy ilyen hatalmas tömegű, sokágú legyen agancskoronája, azt nem reméltem.