dr. Zalay József: A sörétes puska és a sörétlövés
(A sörétes puska fejlődéstörténete)

Az első tűzfegyverek megjelenésétől – a XIV. század elejétől – a mai sörétes puskák kialakulásáig a fegyvergyártás jelentős fejlődésen ment át. Ezt a fejlődést a sörétes puska szempontjából a puska fő részeinek változásain keresztül figyelhetjük meg legjobban.
A puskákat a megtöltési lehetőség alapján két csoportra oszthatjuk, az elöltöltők és a hátultöltők csoportjára.

Az elöltöltő puskák

A puskacsövet a kezdeti időkben vaslemezből vagy speciálisan e célra előkészített fémszalagból kovácsolással hegesztették egy, a cső öblénél kisebb tüskén. Ezután kéziszerszámmal dolgozták ki. A vaslapból készült csövek voltak a vascsövek, a szalagból készültek pedig a damasztcsövek. Az ipar fejlődésével ezeket a csöveket később az acélhengerből fúrt csövek teljesen kiszorították. A csövek furata előrefelé rendszerint szűkült, hogy a fojtás kellően megszorulva, biztosítsa a lövés hatékonyságát.
A fejlődés kezdetén a puskacső hátulsó végét beforrasztott vashengerrel kinyithatatlanul elzárták. Később az elzárást még az úgynevezett facsavarral is megerősítették. A puskát csak a cső elülső vége felől lehetett megtölteni, ezért nevezték ezeket a puskákat elöltöltőknek.
A lőpor meggyújtási lehetőségét úgy biztosították, hogy a csövön a facsavar vége előtt fúrtak egy csatornát, mely a csőnek a lőpor befogadására szolgáló részébe vezetett, külső vége pedig egy serpenyőre nézett. A csatornát gyújtócsatornának nevezték. A serpenyőbe tett lőport gyújtották meg és a tűz a gyújtócsatornán terjedt át a csőben levő lőporra és felrobbantotta azt. Kezdetben égő fadarabbal, izzó dróttal, majd körülbelül 1440-től a fegyver agyán alkalmazott kakas segítségével a serpenyőbe tolható égő kanóccal gyújtották meg a puskaport. A XVI. század elejétől (1515-től) kerékszerszámmal (rugó által forgatott acélkorong és pirít), majd a XVII. században Franciaországban feltalált kovakőszerszámmal, acél és lecsapódó kovakő vagy pirít segítségével csiholt szikrával lobbantották lángra a puskaport. Ez utóbbi lakatszerkezetek, amelyek kis mechanikai remekművek voltak, a puskát már némileg vadászatra is alkalmassá tették és a XIX. századig voltak használatban. Ezek az oldallemezre szerelt lakatszerkezetek még meglehetősen körülményesek és bizonytalanok voltak. Ez vezetett a gyutacsos fegyverek bevezetésére. A gyutacsos puskát 1809-ben találták fel Angliában, a fémgyutacsot pedig 1818-ban Londonban, ez utóbbit később Párizsban tökéletesítették. A gyutacsos puskánál a gyújtócsatorna külső végébe középen átfúrt gyújtóhengert (dobot) csavartak, amelynek külső vége gyutacshegyet képzett. Erre tették a gyutacsot, amely rendszerint robbanó higannyal töltött rézkupak volt. A kakas kívülről ütött a gyutacsra és a felrobbanó durranóhigany gyújtotta meg a gyújtócsatornán keresztül a puskában lévő lőport. (1. ábra).
A puskák agyazása a kezdeti időben főleg a fémrészek befogadására szolgált és a meglehetősen nehéz szerkezetnek a vállhoz támasztását tette lehetővé, elsősorban abból a célból, hogy a visszarúgást fel lehessen fogni, tehát a puskát egyáltalán el lehetne sütni. Az irányzás megkönnyítésére a puskát gyakran függőlegesen is alátámasztották. Csak a fejlődés későbbi szakaszában alakultak ki a mozgó vadra való gyors célzást lehetővé tevő agyformát. Az agyazáshoz a keményebb fafajtákat használták fel, így elsősorban a diót, eperfát, kőrist stb. Az elöltöltő puskához fekete, füstös lőport használtak. A lőporadag megválasztása tetszőleges volt és annak tulajdonképpen csak a cső teherbírása szabott határt.
A kalibernek így a teljesítmény szempontjából viszonylag kisebb volt a jelentősége, elsősorban az alkalmazott lőpor mennyisége és minősége, másodsorban a cső belső kiképzése határozza meg azt.
Az elöltöltőkhöz kezdetben csak ólomból készült gömb alakú golyókat használtak. A kalibert is annak megfelelően határozták meg, hogy egy font ólomból hány darab, a csőöbnek megfelelő nagyságú golyót lehetett önteni. Így a 8astól az 50-esig 22 féle kaliber volt ismeretes. Ezeket a számozásokat használják ma is a sörétes puskák kaliberének megjelölésére.
Kezdetben a vadászaton is csak golyóval lőttek, de hogy fokozzák a találati biztonságot, a csövet 2-3 golyóval töltötték meg. Később még több golyót használtak, ehhez azonban arányosan csökkenteni kellett a golyók nagyságát. Így keletkezett a göbecs, vagy ahogy ma nevezzük, a sörét, amelyet a XVI. század első felében kezdtek használni. A sörét 1-től 5 milliméter átmérőig, hozzávetőlegesen negyed milliméterenként növekvően, 20 féle nagyságban készült és már abban az időben is számozással jelölték a nagyságát 1-től 20-ig, az 1-es számozású az 5 milliméteres és a 20-as az 1 milliméteres átmérőjű sörét volt. Az 5-6 milliméter közöttiek voltak a posták és a nullások. A gömb alakú golyók 6-16 milliméter átmérőjűek voltak.
A találati pontosság növelése érdekében a XV. század végén látták el először a puskacsövet a csővel párhuzamosan, később pedig spirituálisan haladó rovátkákkal, vagyis huzagokkal. A párhuzamos huzagolást csillaghuzagolásnak nevezték és kezdetben mind golyólövéshez, mind sörétlövéshez alkalmazták.
Később azonban megállapították, hogy a sörétes puskának legcélszerűbb a sima, a golyóspuskának pedig a spirálisan huzagolt csőfurat.
Ezzel ketté is vált a golyós – és a sörétes puskák fejlődésének útja.