A Tootsee hegyek birkái (Nimród, 1979. december)
Zborovszky András: A tootsee hegyek birkái
Elgondolkozva indultam lefelé, a meredek hegyoldalban. Hat óra felé járhatott az idő, a nap elvörösödő korongja már közel járt a látóhatárhoz. Iparkodnom kellett, hogy még a sötétség beállta előtt elérjem táboromat, a völgyben a Tootsee folyó mellett. Mielőtt beértem volna a bokrok közé, a mező aljából, még egyszer visszatekintettem.
A hegy tetején még ott állt Jack, a Rancheria társaság bányamérnöke – a helikopterre várva, ami majd visszaviszi a bányához. A messzeségben már hallani is lehetett a gép zúgását. Jack ajánlatát, hogy levisz a táboromhoz. Pár percen belül már ott is lehettem volna! De még egyszer akartam látni ezt a vidéket, mielőtt az emberi kezek természeti szépségében megbolygatnák.
Alig két hete, hogy ólmot találtam a hegy tetején, s már szét akarják túrni az egész hegyet. Városokban, a börzéken epekedve várják a híreket, hogy a részvények értéke magasabbra szökjön.
Beismerem, hogy lelkiismeret-furdalásokkal a lelkemben haladtam, mert hiszen nekem is részem van benne. A fahatár előtt egy tisztásra értem, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a vidékre. Lent, mélyen a völgyben, mint egy hosszú, vékony pántlika kígyózott az út, a Rancheria bánya felé. Amott meg a Tootsee tó ezüstje villog vagy 10 kilométernyire délnyugatnak. Oda repültünk be először 1954-ben.
Ott lőttem azt a kolosszális vadbirka kost, amelyiknek a szarva kandallóm felett függ. Olyan kos ma már itt nem található! Sőt bevallom, hogy június óta járom a hegyeket, idén még egy kossal sem találkoztam. Úgy látszik, a helikopter és a bányagépek búgása elkergette őket erről a vidékről. De az az érzésem, ha az ember igazán akarná, mégis sikerülne egy birkát puskavégre kapni.
Most, hogy a munkámat befejeztem, most lenne időm rá, elvégre mindegy, hogy egy-két nappal később indulnánk hazafelé. Hiszen a vadászjegyemet is kiváltottam egy kosra. Jobb trófeáról, mint amilyent a múltban lőttem, kár ábrándozni. Így szőttem gondolataimat, már a fenyvesben haladva, a folyó felé. Odaát az út mellett a motorom várt, egy fához támasztva. A táborunkban már Fred kiakasztotta a meggyújtott benzinlámpát sátorunk elé.
-Mit szólsz Jack az új lelethez? – kíváncsiskodott barátom, aki segítőtársam volt az egész szezon alatt.
-Nagyon tetszett neki, mától fogva az ő vállán van a felelősség. Nemsokára csomagolhatunk és indulhatunk hazafelé. De még mielőtt itt hagynánk ezt a tábort, szeretnék egy-két napot a Tottsee hegyei között eltölteni.
-Mit akarsz csinálni? Ólmot keresni?
-Dehogy, azt a vidéket már átkutattam évekkel ezelőtt, eredménytelenül. A birkáknak tartozom egy látogatással. A zsebemben egy kitöltetlen engedélyt hordok, szeretném meggyőzni magam arról, hogy ott még akad egy rossz birka, annak ellenére, hogy Jack gépei összelármázták a vidéket.
Fredet, aki egész életében vadászott, de soha nem volt alkalma birkát lőni, nagyon érdekelték a birkák. Én meg beszédes kedvemben voltam, nem fukarkodtam a szóval. Tapasztalataimat szívesen közöltem vele.
-Tudod, ez itt a Stonei Sheep birodalma. Szebb állatot el sem képzelhetnél, magyarul a kövi birkának nevezhetném. Alberta nyugati és déli, valamint British Columbia hegyei, a Bighorn birka birodalma, a nagy szarú birkáé, habár szarva masszív, de a trófea hosszúsága nem éri el a kövi birkáét. Innen északra Yukon és Alaszka hegyein pedig a Dall Sheep, a fehér birka él. A fehér birka hasonlít a kövi birkához, csupán a szőre hófehér, míg a kövi bikáé sötét gránit, a hasa felé fehéredik, csak az ülepe hófehér. Itt Kanadában még egy negyedik birkafaj is ismeretes, amit Fannin sheepnek neveznek. Ez a birkafaj a kövi és a fehér birka keresztezése. Itt a határvidéken gyakran látni pár világosabb színű példányt egy-egy szürke nyájban. Délre Kalifornia és Mexikó vidékén a Desert sheep, a sivatagi birka található. Az én véleményem szerint egész Észak-Amerikában a legkívánatosabb vadászzsákmány, a fehér vagy a kövi birka.
Jó kost bizony nagyon nehéz puskavégre kapni. Erősen meg kell dolgozni érte A kos látása éles, mint a sasé, a hallása is felülmúlhatatlan és orra a leggyöngébben libbenő szellőből is kiszűri az emberszagot. Egy-két ugrás és már el is tűnt a szikla mögött, azután csupán itt-ott egy két kő gurulása hallatszik és már lőtávolon kívül van, mire a vadász újból megpillanthatja. Persze a vezető dolgát nagyon megnehezíti az a tény is, hogy mindenki csak erős kost akar lőni, bizony nagyon sok birkát kell távcsővel megnéznie mielőtt talál egyet, ami után érdemes menni, persze még akkor is kétes a siker. Tudod Fred, ha belegondolok, ez a birkavadászat is olyan, mint egy fiatalkori szerelmi kaland, a legkívánatosabb mindig az, amit az ember a legnagyobb nehézségek árán tudott csak elérni.
-Mondd Andy, mire használja a kos azt a masszív nehéz szarvát? Önvédelemre?
-Nem, a kos fegyvere az első lába, a szarva csupán „ütköző”.
Az első évben, amit a Tootsee hegyekben töltöttünk, szemtanúja voltam egy párviadalnak, ami két kos közt folyt le. Késő őszi délután fáradtan a táborunk felé bandukolva éppen felértünk egy hegygerincre, amikor egy erős, csattanásszerű zajra lettünk figyelmesek. Azután csend, eltelhetett négy-öt perc is, amire a zaj megismétlődött, de most már megállapítottam az irányt. Távcsövemmel felismertem vagy 15-20 birkát a másik gerincen, majd észrevettem, hogy ott áll két hatalmas kos 15-20 lépésnyire szemben egymással. Egyszerre, mintha jelszóra történt volna, egymásnak ugrott a két harcos, a második ugrásnál még a levegőben találkoztak össze, óriásit sújtva egymásra. A két erős szarvtő összecsattant, az ülepük felemelkedett a nagy lendülettől, a két izmos test megremegett. Esküszöm, hogy jómagam is szikrákat láttam a távcsőben. Félrekaptam a fejemet, mert ez biztos nyakcsigolyatörés! De mire a távcsövet ismét a szememhez emeltem, már farolt is a két kos vissza a helyére és kissé kótyagosan, fejüket meg-megrázva újból egymást figyelték. A következő összecsapás után az egyik kosnak megrogyott a lába, orrával a porban, térden maradt. A győztes visszafarolt a helyére és onnan szemlélte vetélytársát, de a legyőzött kosnak elege volt. Csupán a legnagyobb nehézségek árán tudott lábon állni. Aztán lehorgasztott fejjel elkotródott. A győztes nem követte. Csak azt akarta bizonyítani, hogy őt nehezebben letaglózni, mint a vetélytársát. Most már övé a hárem, csak az övé.
Másnap ködös reggelre ébredtem. Jól megreggelizve egy darabig ide-oda lebzselve vártam, hogy a köd felszálljon. Már fél tizenegy felé járhatott az idő, amire a nap áttörte a ködöt. A könnyű Mannlicheremet a vállamra vettem, felugrottam a motorbiciklimre. Vizes és csúszós volt az út. Egy fél óra is eltelhetett, mire az elágazáshoz értem, ahol pár percig tűnődtem, hogy mitévő legyek? Tulajdonképpen a Tootsee tóhoz szerettem volna menni, de már tizenegy óra felé járhat az idő, a birkák már régen elfeküdtek, vagy menjek talán a szakadékokhoz?
Ott az útról látcsövezhetném a sziklákat, megrövidíthetném a hosszabb utat, elvégre az egész napom már el van rontva – vélekedtem -, és megindultam a Tungstanhoz vezető úton. Négyütemű japán gyártmányú hegymászó motorom simán és zajtalanul gurult a szakadékok felé. Ott az út egy kis erdőn vitt át, leszálltam a gépről és egy fához támasztottam. Azután kimentem az erdő szélére, ahonnan beláthattam az egész sziklás hegyoldalt. Kényelmesen leültem, látcsövezni kezdtem az egész hegytetőt, majd a sziklákat.
Egy sziklacsúcs mögött mintha megmozdult volna valami! A zsebkendőmmel megtörlöm az üveget, és megtámasztott látcsővel újból odanézek. Igen, mintha egy fél birkaszarv nyúlna ki a szikla mögül. Tovább vizsgálom. Kétségtelenül az! Sárgásbarna színe villog a világosszürke mészkő mögött. A feje ott lehet a kő mögött, testét meg eltakarja a szikla. Az egyik szervát tisztán látom, gyenge. Csupán fél vagy háromnegyed csavarodású. De a húsa pompás lehet. Nem hiszem, hogy a világon akad finomabb hús a vadbirkáénál. Jó volna meglőni! De lássuk csak, hogy is közelíthetném meg? Ott tőle balra egy vízmosás, egy kissé meredek, szél is a birka felől lengedez. Érdemes megpróbálni, határoztam el.
Visszamegyek az úton vagy kétszáz métert, ott már eltakar a domb. Óvatosan a hullott kődarabokat kerülgetve elérem a vízmosás alját. Jó gumitalpú bakancsaim vannak, tapad a kőhöz és teljesen zajtalan Felfelé kúszva minden nagyobb nehézség nélkül érem el a kritikus helyet, egy-két kiálló kő segítségemre van, elérem a párkányt, csupán a nadrágom vizesedett át a vékony alázuhanó vízsugártól. Zsebkendőmmel a látcsövet áttörülöm, nehogy meglepetés érjen, ha lövésre kerül a sor. Innen újból könnyebb a mászás. Felkúszom a part tetejéig, de a birkát nem látom. A vízmosásban még ötven méterrel sikerül feljebb jutnom, tovább nem mehetek. Tehát innen kell megpróbálnom. Két nagy kő áll a part tetején, az egyik mögé kúszom és kikukucskálok. A birka még mindig valamivel fölöttem van, vagy 80 lépésnyire, fejét a kő még mindig takarja, csupán a szarvát és az orrát látom.
Mozdulatlanul figyelem. Lehet, hogy a meleg napsütésben elbóbiskolt. Csak a feje rándul meg néha. Türelmem fogytán! Még meddig várjak? De ha innen felriasztom, egy ugrással eltűnhet a szikla mögött. Mi volna, ha figyelmét elterelném más irányba? Úgy talán nem lát meg rögtön, alkalmam lehet egy lövésre…elvégre vagy sikerül, vagy nem. Nem sokat teketóriázom, lenyúlok egy nagydarab kő után és teljese erőmből az oszlop felé, a mélységbe dobom…félig felemelt, lövésre kész fegyverrel várom a fejleményeket. A kő nagy csattanással mélyen a párkány alatt éri a talajt, majd nagy robajjal csúszik lefelé. De bizony az őrszem a füle botját se mozdította, fekve maradt. Csalódottan nyúlok le egy másik kődarab után, hirtelen elakad a lélegzetem, mert alattam a párkány szélén három óriási kos áll széttett lábakkal ugrásra készen, lefelé tekintve. Tyű, az áldóját, melyik a legnagyobb?! Nincs időm válogatni. A legközelebbi birkának magasan a váll-lapja mögé helyezem a szálkeresztet, és megérintem a ravaszt. A lövés dördülésére eltűnik a két birka, de az én kosom helyben marad, megmerevedve pár pillanatig, majd megbicsaklik az első két lába, és bukfencezve a mélységbe zuhan. Lent tompa zajjal a csuszamlásba esik, hömpölyögve gurul, majd csúszik a hegy aljáig, ahol egy bokor megállítja. Még egy két nagyobb kő gurul el mellette, azután újból csend lesz, mintha semmi sem történt volna. Micsoda szerencse! De lássuk csak mi történt a fiatal kossal? Feltekintek, és az őrszemnek csak hűlt helyét látom.
Másfél óra múlva már vissza is érkeztem a táborunkhoz. Fred, aki a sátor előtt ülve élvezte a késő délutáni napsütést, széles mosollyal szemlélte a megpakolt motorbiciklimet.
-Úgy látom, tényleg leróttad a tartozásodat, meglátogattad a Tootsee birkáit.
Leróttam bizony – válaszoltam halálos komolysággal, de ne aggódj, a birkák nem fognak kipusztulni a Tootsee tó vidékén, mert még maradt két ugyanilyen erős kos – magnak!