dr. Bencze Lajos: A vadászetika néhány kérdése

Vadászetika alatt ma általában a vadászias magatartást értjük, azaz a vadászat törvényeinek és a vadász-szokásoknak, hagyományoknak maradéktalan tiszteletben tartását és megtartását. Az a vadász, aki ezeket a szabályokat betartja és másokkal is betartatja, méltó az „igazi vadász”, a vadászegyéniség elnevezésre, mert vérévé vált mindaz, ami a vadászatban az erkölcsi normát jelenti.
A VADÁSZETIKA – a vadászat gyakorlása szabályainak – kialakulása és fejlődése földrészenként, országonként eléggé különböző. A különbség egyrészt történelmi vonatkozásokra, másrészt az ember létét meghatározó objektív tényezőkre: gazdasági, társadalmi és politikai okokra vezethető vissza. Lássunk csak néhány példát!
Közép-Európában, így hazánkban is a les, a cserkelés, a hajtás és az egyéb ismert vadászati mód dívik, ezek szervezésének és gyakorlásának kialakult formáit tartjuk vadásziasnak.
A Szovjetunióban és Ázsiában – többségében – a prémes állatok vadászata és a termelő jellegű vadászat szabja meg a vadászat gyakorlásának törvényes alapjait és etikai normáit. A ritkán lakott területek viszonylagos vagy abszolút vadbősége ekként alakította és tartja fenn jórészt napjainkban is ott a vadászatot.
Míg Franciaországban egyrészt még ma is a szertartásos külsőségek között űzött falkavadászat jelenti a tehetős polgárok kisebb csoportja szórakozásának fénypontját, addig az ottani vadászok igen népes táborának többsége követi a közép-európai vadászati irányzatot. Általában sportszerű vadászatot folytatnak, amelynek egyes elemei azonban merőben ellentétesek a mi vadászati fogalmainkkal, így például az őzet ősszel hajtásban söréttel is lelövik, a bakot is, sőt a rigók némely faja is a vadászható madarak listáján szerepel. Ahány ház, annyi szokás!
Az észak-amerikai kontinensen a vadászok piros sapkát öltenek, hogy a vadászokkal benépesült erdőkben a vadat és a vadászt megkülönböztessék. Akinek nincs piros kabátja, sapkája, az magára vessen, ha baj éri! Ez a forma számunkra külsőségeiben és tartalmában is idegen, a viszonylagos vadászati szabadságnak és a szabadosságnak sajátos keveréke.
Ha meggondoljuk, hogy éppen Közép- és Nyugat-Európában gyérült meg időközönként erőteljesen a vadállomány, és a sűrűn lakott, belterjes mező- és erdőgazdálkodást folytató országokban a legkörülményesebb a vadon élő állatvilág fenntartása, érthető, hogy miért éppen itt alakultak ki a vadászat gyakorlásának általunk elismert és kedvelt formái, amelyek mindenek fölött a természeti érték, a vad megbecsülésén alapulnak.
BÁR A VADÁSZAT RENDJE FÖLÖTT a törvény őrködik, a szabálysértés és a bűntett széles skáláján belül mégis találkozhatunk a vadászetika megszegésének eseteivel, sőt, olykor éppen a törvény adta lehetőség maradéktalan kihasználása súrolja vagy sértheti a vadászetikát. Gondoljunk csak a dúvadnak minősülő koca ellési vagy ivadékgondozási időben történő lövésére. A törvény megengedi, de a jóérzés – a vadászetika – tiltakozik ellene.
A vadászat és a vadgazdálkodás az 1883. évi vadásztörvény megjelenésétől az első világháborúig, majd a két világháború között határozott fejlődést mutatott, különösen az apróvad tekintetében. A vadbőség a vadászatból kirekesztetteket, a nélkülözőket gyakran vadorzásra csábította, de akadtak olyanok is, akik szenvedélyből vadásztak, orozva, titokban vállalták az ezzel járó kockázatot.
Kísértett a múlt! Az ősi szunnyadó ösztön vagy a nélkülözés parancsolta, hogy megszegjék a vadászat korszellemét visszatükröző törvényeit, azokat a törvényeket, amelyek nem mindig szolgálták az egész táradalom érdekeit. De megszegték a vadászat íratlan törvényeit is, amelyek egyébként az akkori vadászok körében lassan kialakultak, és ma is alapját képezik a vadászerkölcsnek, a vadászetikának, a vadászkultúrának.
Mint mindenben, így a vadászerkölcs és a vadászkultúra kialakításában is meghatározó volt a kor társadalmának politikai és gazdasági jellege, fejlettsége. Ami tegnap bűn volt, az ma erény, ami az egyiknek jogában állott, az a másiknak tilalmazott volt, a jog és a jogfosztottság más és más erkölcsi normákat szabott a hatalom birtokosainak és a kiszolgáltatottaknak.

VANNAK AZONBAN TÚLZÓK, akik a vadászatban ma is valami misztikumot, valami belső sugallatból fakadó magasabb rendű szórakozást, elhivatottságot vélnek, akik borzadnak a vadgazdálkodás mai – világviszonylatban kialakult – új formáitól, a „merkantil” szellemtől és az új szaknyelvtől egyaránt. Ezek a vadászok azt gondolják, hogy vadgazdálkodásról, a vadászattal kapcsolatban népgazdasági érdekekről, tervről és tervteljesítésről beszélni merénylet a vadászetika ellen, és aki így gondolkozik, vagyis cselekszik, az nem is lehet „igaz vadász”.
A vadászatot már a századforduló idején is fontos „nemzetgazdasági jövedelmi forrásnak” tekintették, amely „minden vonatkozásban megérdemli, hogy okszerű fejlesztésére minden tudásunkkal és erőnkkel törekedjünk” – írta Sugár Károly 1910-ben.
A vad lelövésének díjai már akkor kialakultak, és így például a fővad (bika) lelövési díja 1400-2500 aranykorona, a tehéné 100-200 K, az őzbaké 80-100 K volt. A vad lelövésének „bárcaváltás” melletti értékesítését fontosnak vélték egyes fürdőhelyek vagy nyaralótelepek idegenforgalmának fellendítése érdekében. És ebből nem hiányzott az a záradék sem, hogy sebzett, de terítékre nem került vadért is fizetni kell: a bikáért 100 koronát, az őzbakért 20 koronát stb. Íme a „merkantil szellem” a vadászatban a századforduló idején! Pedig sokan úgy tudják, hogy akkor „igaz vadászok” vadásztak.
MA MÁR AZONBAN KÖZISMERT, hogy a – vad létéből fakadó eszmei érték hangsúlyozása mellett – népgazdasági – vagy egyéni – anyagi érdektől soha nem volt elválasztható a vadászat és a vadgazdálkodás. De ez természetes is!
Az azonban más lapra tartozik, hogy valaki a vadászatot, a vad elejtésének lehetőségét miként ítéli meg, és hogy azt szenvedélyből, testet-lelket üdítő szórakozáskeresésből, tudományos célból vagy hivatali kötelességből végzi! Bármint is van, a vadászatot, a vad elejtését valóban nem lehet és nem szabad őseink által folytatott vadűzéssé minősíteni, mert akkor a vadászat megszűnik azzá lenni, amit a vad és a vadászat a mai ember számára jelent esztétikai, kulturális és természetvédelmi vonatkozásban.
Állatvilág nélkül nincs mozgás, nincs élet a természetben, és ezért a vad sem csak a vadászoké, hanem azoké is, akik szabad idejükben, fényképezőgéppel vagy távcsővel járják az erdőt, keresik az abban rejtetten élő vadat. Megpillantása felejthetetlen élményt, örök emléket jelent mindenkinek!
A vadászok a természet beavatott őrei, tevékenységükkel a kulturált és sportszerű szórakozás mellett hasznos népgazdasági feladatot végeznek, egyben fenntartják, szabályozzák a vadállományt, védik az állatvilágot azért is, hogy abban ne csak a vadászok, hanem valamennyi természetszerető ember gyönyörködjön.
Fegyelmezett magatartásukkal formálják, nevelik a környezetüket, az állatvilág, a természet megbecsülésére és szeretetére tanítják társaikat. És ez nem áll ellentétben azzal a ténnyel, hogy esetenként vagy rendszeresen kioldják egy-egy vad életét. Ma, amikor az erdő-mező életközösségének egykor kialakult egyensúlya többé vagy kevésbé felborult, a természetben lezajló folyamatok irányításában az embernek döntő szerep jut, és ezért – többek között – a vadász fegyverével végzi el azt az állományszabályozó, szelektáló szerepet, amit korábban a kiirtott ragadozók töltöttek be. Tehát nem álszenteskedés az, ha a vadász vadászkultúráról, vadszeretetről, természet szeretetről beszél, és ugyanakkor életet olt, hanem szükségszerű biológiai és gazdasági tevékenység alapja mégis a természetismeret, a hozzáértés és a kulturáltság, azaz egyben a vadászetika is. A vadászható vadfajok állományainak szabályozása, bizonyos arányban való lelövésük is szükségszerű mind biológiailag, mind gazdaságilag. Ellenkező esetben bekövetkezne egyes fajok túlszaporodása – az összes ismert következménnyel. Az ember szabályozó szerepére tehát szükség van, és mindezt lehet a vadászetika szablyai szerint is végezni!
Aki élhet azzal a lehetőséggel, hogy vadászhat, annak egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie arról, hogy a vadászfegyver használata mélyreható erkölcsi, anyagi és jogi felelősséggel is jár. Aki ez ellen vét, az előbb-utóbb valamilyen formában kénytelen majd viselni a velejáró következményeket: a törvény szigorát, a társadalom bírálatát és – saját lelkiismeretének késői visszhangját.

A ZSÁKMÁNYOLÁSI VÁGY, a vadásza ösztöne, a vad elejtése fölött érzett öröm ott szunnyad mindnyájunk tudata mélyén, és ha az emberi gyarlósággal, kapzsisággal párosul, akkor csak idő és alkalom kérdése, hogy a vadászat gyakorlásából fakadó tiszta emberi örömök, a nemes szórakozás kelyhébe a keserűség, a bűnhődés, és az övnád cseppjei hulljanak. És e lehetőség alól egyikünk sem kivétel! De ellene küzdeni mindnyájunk kötelessége, megelőzése, az eshetőség kikapcsolása éppen a vadászhagyományokon alapuló vadászati módok elsajátítása, a korrekt, fegyelmezett és pallérozott vadászegyéniség kialakulása útján lehetséges. Ebbe senki nem születik, ezt el kell sajátítanunk, ennek tulajdonságunkká kell válnia.
A vadász ne törekedjen a vad mindenáron való elejtésére, ne pusztítson el indokolatlanul és meggondolatlanul egyetlen állatot sem, és főleg nagyvadból ne akarjon minden évben érmes, sőt aranyérmes trófeát szolgáltató példányokat elejteni, hanem elégedjen meg mindenki „élete” nagy bikájával vagy bakjával – a többi hétköznapon pedig örüljön, hogy az erdőben a mezőn járhat, vadat láthat és esetleg selejt vadat lőhet.
Néhány sikeres lövés azonban még korántsem teszi a vadászt szakértővé és a jól lövő puskás fogalma éppen ezért nem egyértelmű a jó vadászéval. Nem is lehet törekvésünk, hogy mindenki elmélyült ismeretekkel rendelkező vadász szakember legyen, de azt igényeljük, hogy minden sportvadász kulturáltan, biztonságosan, a vadászetika szabályai, ha úgy tetszik törvényei szerint vadásszék!
AZ ELEJTETT VADNAK adjuk meg a végtisztességet, a vadászat végén az apróvadból készítsünk terítéket, a nagyvadat is minden esetben ravatalozzuk, a töretet vegyük át kellően átélt megilletődöttséggel, ne szégyeljük a vadászat ma is időszerű hagyományait ápolni és továbbfejleszteni.
A vadász külsőségében, öltözékében is mértéktartóan legyen kifejező, ez is hozzátartozik a vadászathoz, a vadász egyéniségéhez, éppen úgy, mint ahogy a lovassportnak, a tenisznek is megvannak a nemzetközi viszonylatban elismert szabályai. Akik e szabályok ellen vétenek, minden „pályán” megfegyelmezik, sőt, ki is tiltják. Miért lenne hát kivétel éppen a vadászat?
A vadászatot ezek a formaságok szokások, szabályok emelik páratlan szépségű, élményekben, átélésekben gazdag szórakozássá, és általában ezek betartása biztosítja egyben a vadászat sikerét is.
VÉGÜL: NÉHÁNY GONDOLAT a trófeák megőrzéséről, megbecsüléséről! Minden trófeának méltó helye legyen otthonunkban, dolgozószobánkban vagy hétvégi házunkban, ne szaporítsuk azokkal padlásunk limlomját. Annyi trófeás vadat lőjünk, amennyinek emlékét kulturáltan meg tudjuk őrizni. És ha emlékeinktől, féltve őrzött kincseinktől magunk vagy családunk bármely ok folytán megválni kényszerül, ajánljuk fel azokat elsősorban iskoláknak, múzeumoknak: ezek az intézmények örömmel várják a közjó szolgálatában.
A felvetett és a vadászetikát ébresztgető gondolatok a vadászhagyományok megőrzését szolgálják, amelyek nélkül nem lehet teljes vadászatunk. Szeretném, ha ezt minden vadász megértené, és minél többen átéreznék ennek jelentőségét.