A.Bogacsev: Vérmedve

Nyári termelési gyakorlatra a „Szokolovszkij” szarvastenyésztő gazdaságba irányítottak. A hely csodálatos – jobbról nem is álmodhattam. A falu, Barabas-Ledava, ahol a központi major volt, a Szica folyó kanyarulatában nem messze az államhatártól. Az ilyen helyek nemcsak félreesők, de egy kicsit elhagyatottak is. Ehhez a faluhoz közel kezdődtek az usszuri tajga nehezen járható bozótosai. A dombokon dúsan nőtt a szőlő, a citrom, a málna. A lejtőkön hatalmas cédrusok tárták szét ág-szárnyaikat, melyeken az ízletes magvú tobozfürtök értek. Sok vad élt erre, főként vaddisznó és őz. Gyakran lehetett medvékkel, párducokkal, sőt még tigrisekkel is találkozni.
A munkám nagyon kedvemre való volt, egész nap az állattenyésztésnél dolgoztam – bevezettem az ellenőrzött fejést, mérlegeltem, megszerveztem a nyúltelepet, mint szarvasmarha-tenyésztőre a háncsos agancsok levágása és minősítése várt. A szovhoznak méhészete is volt egy keskeny völgy festői forrásánál. Ide szintén ellátogattam a mézhordást figyelni.
VALAMIKOR JÚNIUS KÖZEPÉN egy déli fejés után visszaindultunk az erdei karámból a faluba. Autócskánk hetykén robogott az úton, hosszú poruszályt húzva maga után. Sütött a nap, a ragyogóan kék égen ritka gomolyfelhők játszottak. Enyhe szellő fújt, és a kellemes idő és egy kicsit ünnepi hangulatot hozott. A fejőnők a platón vidáman, egymás után énekelték a szép ukrán népdalokat.
Nyikoláj, a sofőr, szintén az általános hangulat hatalmába került – bakfisszerű érzelmességgel félhangosan dúdolgatott.
Az asszonyok éneke elhallgat, zűrzavaros kiáltozás – a fülke tetejére női ökölcsapások zuhogtak. Nyikoláj a rend kedvéért szentségelve hirtelen lefékezett. „Nézzétek, nézzétek, medve! – mutattak a szurdok partján levő kis púpra. A távcső mindig velem volt, nyomban odairányítottam, de már késő volt. Éppen csak egy árnyék villanását és a mogyoróbokrok mozgását pillantottam meg.
„Hangyás” – mondta Nyikoláj, aki meglátta a vadat. Így a helyi lakosság nevezi a fekete vagy fehérmellű medvét, az ismertebb barnamedve rokonát. Ez méretre kisebb és csak a Távol-Keleten található, a mellén pedig fehér foltot visel, melynek formája a repülő sirályra emlékeztet.
A faluban el is feledkeztünk volna erről az esetről, de a sors másképpen rendelkezett. A fejőnők riadtan mentek ki az esti fejéshez – ugyanis délután egy medve a legelőn kapott el egy tehenet. Az egyik lány sírt, a bőtejű szimmentáli tehénke az ő csapatából való volt.
A PÁSZTOROK – két öregecske nyugdíjas -, elmesélték, hogy életüket kockáztatva megpróbálták elkergetni és megölni a rablót, de róluk ezt nagyon kevesen hitték el. Minden valószínűség szerint – enyhén szólva – túloztak. Meg kell hagyni a megrémített csordát azért jól összeszedték.
A helyszínen megtudtuk, hogy a medve a tehenet elvitte és elrejtette. „Várni fogom! – határoztam el, emlékezetemben felelevenítve minden ismeretemet a medvékről – leshelyet kell berendezni!”
Másnap hajnalban, már öt órakor a fejőnőkkel utaztam a karámhoz. Térdeim között karabély ringatózott, melyet a szarvas tenyésztőktől hoztam el.
Mire a tetthelyre érkeztünk, már hajnalodott, de a mélyedésekben és a szakadékban még tépett szélű kődarabok kóboroltak.
A pásztorok megmutatták az irányt, amerre a medve elvonszolta áldozatát, de velem jönni – elfoglaltságukra hivatkozva – egyik sem akart. Általában egyedül menni medvére nem ajánlatos, de én mindössze húsz éves voltam, vadászszenvedélyem sokkal többre is futotta volna, a fiatalság pedig, mint ismeretes elbizakodott.
Mindenesetre csőre töltöttem, felvettem a nyomot, és a bokrokat figyelve óvatosan elindultam.
A zsákmány helyét keresve, jól követhető törésen haladtam, a medve összezúzott bokrokból és eltördelt fűszálakból álló csíkot hagyott maga után, mintha egy kis buldózer tört volna át. Meghökkentett a vad rendkívüli ereje, karvastagságú fák gyufaszálként kettétörve. Ez érthető is, elcipelni közel öt mázsát sűrű bozótban fél kilométerre – ez nem tréfadolog.

A KÉPZELETEMBEN EGY ÓRIÁSI MEDVE jelent meg, nem létező vállain egy tehénnel. Természetesen tudtam, hogy a fehérmellű medvék nem óriások, lényegesen kisebbek a barnáknál.
Nemsokára néhány szarkát meg varjút vettem észre, ez biztos jele volt a tetem közelségének. Engem megpillantva elégedetlen károgással szerteröppentek.
A medve az áldozatát egy kicsit, tisztásokkal körülhatárolt tölgyligetbe vonszolta, amely csupán néhány helyen érintkezett kisebb bozótos foltokkal. A tehén még elég jó állapotban csaknem a liget közepén feküdt, befedte a jó gazda gondosságával fűvel, gallyakkal.
A vadászkutatók és zoológusok többségének véleménye szerint a rablás nem sajátsága sem a fehérmellű, sem a barnamedvének. De nyár elején, amikor a tajgában kevés a gyökér, a gumó, a hagyma, és még nem érett be a cirbolya, előfordul, hogy egyes példányok rátámadnak a háziállatokra.
A ligetből vissza a medve saját nyomán ment. Ebből megértettem, hogy a leshelyet jól kell kiválasztanom.
Magas fák, melyeken leshelyet lehetne berendezni, a közelben nem voltak. Tehát a földön kell elhelyezkednem.
Ezután visszatértem a karámhoz. A fejés már befejeződött, az autó a fejőnőkkel és a tejjel visszament a faluba, a fehéres sárga pontoknak látszó gulya szétszéledt a legelőn. Megreggeliztem, és bebújtam a pásztorok gunyhójába. Nappal pihennem kellett, hogy majd éjszaka a lesen ne legek álmos. Az illatos puha szénából rakott derékaljon elszunnyadtam.
Kanna csörömpölésre és a fejőnők hangos beszélgetésére ébredtem, amikor a déli fejést elkezdték. A karám körül járkáltam, segítettem a kannákat töltögetni, a vacsora azonban még messze volt, és nem tudtam mit kezdeni a töméntelen sok idővel. Megkíséreltem olvasni – nem sikerült, egész idő alatt a lesen való találkozás körül forogtak a gondolataim. Hogy ne kínozzam magam, elhatároztam kimegyek a leshelyre. „Hiszen a medve nappal támadt a tehénre – okoskodtam – egészen valószínű, hogy már ebben az időben visszajön a döghöz, annál is inkább, hogy ilyentájt már éhes. Vállra vetve a karabélyt, elindultam az ismerős erdőcskéhez.
A forró nap elvégezte a maga dolgát – a tehénből áradó émelyítő bűz már messziről érezhető volt. A legyek nyüzsögtek a tetemen.

ORROMAT BEFOGVA körüljártam a dögöt, majd a sűrű bokrokkal a hátam mögött elhelyezkedtem. A medve nem valószínű, hogy ezen át jöjjön, vagy ha megkísérli, zajtalanul nem sikerülhet, a gallyropogás elárulja. Úgy látszott a váratlan meglepetés ellen biztosítva vagyok. Balról, szemből és jobbról többé-kevésbé megfelelőnek látszott a terep, a gyenge szellő nem felém fújt, hanem egy kicsit oldalt, de ez nem nyugtalanított. Estefelé el fog csendesedni.
Nagyon lassan halad az idő, amikor lesre ülsz ki, nagyon lassan, de mégiscsak halad. A nap észrevehetően közeledik a horizonthoz. A fák, bokrok árnyékai meghosszabbodnak, lent már esteledik. Az utolsó napsugár is besurrant a nyírfácskák lombjai alá, az ég keletről fokozatosan elsötétül. Az erdőcskékben is megfeketednek a színek. A sötétség közeledtével elnémulnak a madarak, de a szúnyogoknak ezzel jön az ébredés ideje.
A távolban valahol egy őzbak riasztott. Azután újra. Úgy tűnik felém mozog, mert szitkozódása közelebb-közelebb hallatszik. A távolabbi tisztáson fel-feltűnik egy árnyék. Lehet, hoyg ez a medve? Érzem ahogyan feszülnek izmaim. De hiába az izgalom – csak egy őzbak. Áll, felém néz, de engem nem lát és nem érez, ahogy feltételeztem a szél elcsendesedett. A magányos állatnak valami nem tetszik, és ismét riaszt. Neszel még, álldogál, riaszt és elmegy.
Ismét egyedül maradok.
AZ éjszaka alig érzékelhetően bocsátja le a sötét szárnyait a földre. A szúnyogok tombolnak, de a csapkodást nem kockáztathatom, persze, hogy a hátizsákban hagytam a szúnyogriasztót. Mi tagadás, már unottan ülök, pedig még csak tíz óra van, és még egész éjszaka ülni fogok. Nem is tudom, hogy a medve megjön-e ma vagy sem.

DE A SORS JÓ VOLT HOZZÁM. A csöndben elmosódott neszt kap el fülem, talán nem is nesz, hanem halk zörgés csalóka csalóka látszata. Ez épp elég, hogy figyelmessé tegyen. Én – egy figyelem vagyok. Épp jókor! A félhomályban megpillantok egy sötét foltot, amint az erdőcske távolabbi széléből előbújik és időnként megállva, zajtalanul felém közeledik. Kezdem rosszul érezni magam, vagy pontosabban, egyszerűen félek. A kezem önkéntelenül megremeg, a szívem ugrál, mint a madárka a kalitkában, ki akar ugrani a mellemből, a hátamon hangyák mászkálnak. A hang nélkül mozgó folt boszorkányokat, varázslókat meg egyéb zagyvaságokat juttat eszembe.
A foltról le nem véve a szemem, óvatosan a vállamhoz emelem a karabélyt, és bár rosszul látszik, ráültettem a célgömböt. A cső fémes hidege, a kéz megszokott fogása, visszaadta magabiztosságomat.
„A legfontosabb – mondtam magamnak – nem sietni. Közel engedni, sietséggel minden meghiúsulhat.” Az árnyék pedig mindig közelebb-közelebb jött, már a medve sziluettjét is felismertem benne. A ragadozó valószínűleg éhes volt, a döghöz nyugodtan és elégedetten ment, elővigyázatossági rendszabályokkal nem terhelte magát. Csak néha állt meg szimatolni, de a romlott hús erős szaga mindenen túltett, kérlelhetetlenül vonzotta az állatot.
A karabély egész idő alatt a medve kontúrján volt. Tőlem 30 lépésre, a döggel csaknem egyvonalban megállt, hátsó lábain kissé felágaskodott, és körülforgatta a fejét. A mellén kirajzolódott a szürke sáv, ez a legmegfelelőbb pillanat, ugyanebben a másodpercben csattant a lövés, megnyugodtam. Gyorsan ismételtem. A villanás egy kissé elvakított, de azt láttam, amint a vad a földre rogyott. A sötét folt nem mozdult. Elhatároztam, hogy várok. Történtek esetek, mikor a halálosan sebesült vad az utolsó pillanatban az éberségét elvesztett vadászra vetette magát.
Elmúlt öt perc, tíz…itt az idő. A karabélyt lövésre emelve, elővigyázatosan közeledtem hozzá. Tíz méternyire lehettem tőle, mikor jobb kézzel kitapogattam egy gallyat, és rádobtam – a medve nem mozdult, a ragadozó halott volt.
Ez életem első medvéje és meg kell vallanom, nagyon könnyen jutottam hozzá.
A „bogárlámpást” elővéve, megnéztem a medvét. A golyó pontosan a szívét találta el. Kínkeservesen megfordítottam, mert a prém így nem annyira kenődött össze vérrel, és mintha szárnyaim lennének, futni kezdtem a karámhoz a pásztorokért, hogy együtt nyúzzuk meg az állatot.