Gyenge László: Ahol a patakok vize iható

Hárman vágtunk neki a sarkkörön túli tájnak. Az útvonalat különböző javaslatok, térképek, útikönyvek alapján jó előre kitűztük. Beszereztük a „nélkülözhetetlen” kellékeket, amelyeknek fele természetesen itthon maradt, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem fért be a Lada egyébként tágas csomagterébe.
A fotó felszerelések egész arzenálját csomagoltuk össze Zsolt barátommal, lévén, hogy a teleobjektíveknek fő szerepet szántunk barangolásaink során. Harmadik társunk, Artúr kedvenc magnóját és parabolatükörrel felszerelt mikrofonját szorongatta: az északi tájak állatainak hangját szándékozott megörökíteni.
Csehszlovákián és a Német Demokratikus Köztársaságon hajtottunk át, majd komppal értük el Svédország déli csücskét. A nyár derekán jártunk, július harmadikát írtuk, a fogadtatás mégsem ehhez illő volt: az alacsonyan lógó, szürke felhők, a permetező eső, a tenger felől érkező széllökések novemberi „örömöket” kínáltak.
Naponta nyolcszáz kilométeres adagokban fogyasztottuk az utat, hogy mihamarabb elérjük a tundravidéket. Erdők, tavak suhantak el mellettünk, s bár sajnáltuk, hogy nem gyönyörködhetünk a látványban, csak ott nézhettünk körül kicsit alaposabban, ahol megálltunk éjszakázni.
Már első alkalommal – Svédország déli felén járva – szembetűnt, mennyire más itt a táj, mint amihez a hazai szem hozzászokott. Nemcsak, és főleg nem az kapott meg minket, hogy itt már az északi növény- és állatfajok dominálnak, hiszen ez természetes, hanem az a mód, ahogy az emberek – fölöslegesen semmit el nem pusztítva – kerítésekkel nem szabdalva (legfeljebb a legelő állatokat kerítik körül, hogy el ne bitangoljanak), házaikkal, gondosan ápolt kertjeikkel szinte az erdőbe simulva élnek, s mégis élvezik a civilizáció minden komfortját. Hogy ez mennyire szemlélet kérdése is és nem csupán Svédország kedvező történelmi és gazdasági múltjából eredő lehetőség azt hadd illusztráljam egy aprócska epizóddal.
Egy alkalommal gombát szedni indultunk az erdőbe, egy ottani ismerős családdal. Ötéves kisfiuknak mutatom: látod, ez jó gomba. Ismerem – mondja -, és elégedetten teszi kosárkájába. Mutatom a másikat: ez nem ehető.
-Jó, akkor ezt ne bántsuk, hadd éljen – volt rá a válasz. Hát igen, értelmetlenül minek elpusztítani. S ezt már az ötéves gyermek is így vallja. Ezek után nem csodálkoztunk, hogy az erdőben sehol egy darabka papírt, egy üres konzervdobozt vagy bármi más szemetet nem találtunk, a vizek tiszták voltak a zúgó patakokból bárhol nyugodtan meríthettünk poharunkkal.
Így cselekszik ott természetszerűleg a fáradt vándor. Szemtanúja voltam, amint egy svéd család apraja-nagyja a hosszú, fárasztó út után vidáman ugrált ki az autóból, egy hegyi patak partján: előszedtek minden megtölthető edényt és szertartásos mozdulatokkal, valami furcsa rítus szerint megmerítették a kristálytiszta vízben. Élvezettel kortyoltak belőle, csettintgettek hozzá, bepakoltak néhány demizsonnal a csomagtartóba, majd tovább hajtottak.
Végigloholtunk Svédországon úgy, hogy szinte semmit sem láttunk belőle: futó benyomás a tájról, egy-két kép félig szelíd, a települések szélén őgyelgő rénszarvasokról, néhány fiaikat etető északi madárfajról: kormos cinegéről, örvös légykapóról és kanadai lúdról. Az utóbbiakat egy kis tó mellett vettük észre, miközben százas tempóban száguldottunk.
Csikorogtak a fékek, és Zsolt máris kúszott a ludak felé az ötszázas teleobjektívvel. Távolról rájuk „lőtt” egy biztonsági képet, hogy meglegyen a „trófea”, ha netán túl hamar elrepülnének majd a fák takarásában egészen a part közelébe lopózott. Mi Artúrral izgatottan néztük távcsővel a fejleményeket. Ám ekkor észrevették a madarak a vadászt és…hanyat-homlok totyogtak, bukdácsoltak ki hozzá a partra, hangos gágával koldulva tőle eleséget. Hát ez bizony váratlan fordulat volt. Félre is kellett tenni az ötszázast, tökéletesen megfelelt az alap objektív is. KI gondolta volna, hogy észak-amerikai kontinens vadászainak hőn áhított zsákmánya, ez a nagyon óvatos, s ezért csupán különleges fortélyokkal lövésre kapható lúd ennyire bizalmasan viselkedik. A furcsa magatartás oka az, hogy ezt a betelepített madarat Észak-Európában nem vadásszák.