Antilop és farkas
Izgalmas részlet Földes László: Vadászkalandok című művéből.
Ez már borzongatón szép mulatság. Kocsijaink mindent beleadnak. Nem veszélytelen a száguldás, mert a vizes gyep bizony csúszós, úgy felbukfencezhetünk bármelyik pillanatban, hogy jó, ha nyakunkat nem szegjük. De a távolság fogyatkozóban van köztünk és a csorda között. Hátul egy nagyobbacska kölyökfarkas szalad. Úgy érzem, nem szabad tovább kockáztatnom magam és társaim életét. Meg se állunk, megcélzóm, de a mozgó kocsiban bizony imbolyogva tartom a fegyvert a kezemben. Mindegy, most lőni kell… Az egyik lábát sikerült eltalálnom. Továbbszaladt, de most már könnyen utolértük. A csorda közben elvágtatott. Vagy harmincméternyire álltunk meg tőle, hogy lelőjem. Erre hirtelen megperdült, s vicsorogva indult felénk, félelmetes látvány volt. Nem volt nagyobb egy közepes farkaskutyánál, mégse szívesen álltam volna vele kint a mezőn szemtől szembe. Egy lövés sose biztos. Csütörtököt is mondhat a fegyver. De mire mindez keresztülvillant az agyamon, már meg is húztam a ravaszt. A farkaskölyök még egy utolsót bukfencezett, aztán kinyúlt. Alig ötméternyire a kocsitól. Kezdtem tűzbe jönni. Próbáljuk megint elérni a csordát! Azóta alighanem lelassítottak. Még arra se vesztegettünk időt, hogy felvegyünk a kölyköt, máris robogtunk tovább. Szerencsénk volt, nemsokára megint rábukkantunk a csordára. De megint csak észrevettek. Újra kezdődött az irgalmatlan hajsza. Valósággal beleizzadtam. Úgy szorongattam a puskát a markomban, hogy az ujjaim is belefájdultak. Ilyen izgalmat ritkán él át az ember. De a távolság csak nem akart csökkenni. Vagy csak méterekkel. Végre úgy döntöttem: lövök. Még távolabbról, mint az előbb, de ugyanazzal az imbolygó puskával, mely pillanatonként más célpontot mutatott. Megint a leghátsó farkast igyekeztem célba venni. Lövök – semmi. Rohan tovább. Megint lövök, megint nem találom el. Harmadszorra se. Negyedszerre se. Ötödszörre se. Elvesztettem a hidegvérem. Hisz tudtam én, milyen bizonytalan vállalkozás a robogó autóból egy ilyen távoli, mozgó célpontra durrogtatni. De hogy öt lövésből egy se találjon! Még meg se sebezze! Eközben nyaktörő sebességgel száguldottunk tovább. Kísérőim nem értették, mire várok. – Lőjön még! – kiáltotta Szorszuren. – Lőjön még! Csakhogy a tár kiürült. Újra kellett töltenem. Kapok a zsembemhez, de a nagy izgalomban a bicskám akadt a kezembe, azt akarom betölteni. Aztán meg egy hosszúkás cukrot. Jaj, hányszor megfogadtam, hogy a töltényeket mindig a jobb kabátzsebembe teszem! S most nincs ott egy se. Tapogatom a zsebeimet, hát a bal nadrágzsebemben érzek valamit, nyúlok bele: ott vannak a töltények, de sok más kacattal együtt. Előkaparni őket, betölteni – egy örökkévalóság volt. Megint célzok, durran a puska: semmi. A farkas rohan tovább. A hetedik lövésre is. A nyolcadikra is. Restellem leírni, de csak a kilencedik lövésem talált. Igaz, hogy az halálos volt. Egy szép, nagy, felnőtt farkast ejtettem el. Miután eltaláltam, került néhányat maga körül, mint a kutya, amelyik a saját farkát kergeti. Mongol barátaimnak ez nagyon tetszett. Hangos kacagás tört ki belőlük, s még órák múlva is emlegették az esetet. Én, őszintén szólva, azért is örültem ennek, hogy hátha így elterelődik a figyelmük sorozatos hibázásaimról. De csak észrevették rajtam, hogy nem nagyon dagadt a mellem a büszkeségtől. Igyekeztek vigasztalni. Egyikük elmondta, hogy ő egyszer tizenkilenc patront pazarolt egyetlen farkasra, és végül se találta el. Csak hallgattam. Rossz volt azért ilyen példázatokra szorulnom. De hát az a fő, hogy megvolt a farkas. Aznap már a második. Igaz, hogy az egyik csak kölyök. Nagyon vágytam még egy bakra. Egy antilopbakra. Ahogy továbbindultunk, nézegettük is nagyon, hátha sikerülne megpillantanunk egyet. De bizony megint csak egy suta került elibénk a gidájával.
Szorszuren noszogatott, hogy lőjek rájuk. Mit sajnálom? Hisz ők ezreket lőnek le évente. Tétováztam. A kocsi megállt, ki is szálltunk, de bennem nem nagyon buzgott a vadászszenvedély. Nézegettem jobbra-balra, hát megláttam egy kis állatot, rókakölyokhoz, vagy talán inkább mókushoz hasonlít. Olk is észrevették. – Róka? – kérdeztem halkan. A fejüket rázták. Nem az. Sokkal ritkább és értékesebb: ochotona – azaz pocoknyúl. Hanem ehhez sörétes puska kellene. Az pedig ott van a GAZ hátuljában, ezer limlom között. Igyekeztünk csöndesen mozogni, nemsokára kezemben is volt a sörétes fegyver. A ritka kis állat nem riadt meg, nyugodtan célba vehettem. Sikerült is elejtenem.Hanem már kezdett késő lenni. Ideje volt felszednünk a napközben elejtett zsákmányt. Sose hittem volna, hogy olyan könnyen megtaláljuk valamennyit. Csudálkoztam barátaim könnyelműségén, hogy még egy botot se tűztek le, ott hagyták az antilopokat is, a farkasokat is a magas fűben. Én száz méterről se tudtam volna megmondani, hol feküsznek. Sofőrünk meg kilométerekről egyenesen nekik hajtott, minden tétovázás nélkül. Csak tátottam a szám. Vacsora közben, bent Csojbalszanban megbeszéltük: másnap délnek tartunk, a Góbi-sivatag felé. Ott folytatjuk az antilop- és a farkasvadászatot. Megkockáztattam a kérdést: mennyi ott a vad? Nem kevesebb-e, mint a ma bejárt területen. Mosolyogtak. Ettől csak aludjak nyugodtan. A Góbiban még több is van. Ott tanyázik a legtöbb vad. Ez még mindig nem fért a fejembe. Mért van a sivatagban több vad, mint másutt? Másnap-harmadnap aztán megértettem. Ahogy közelebbről megismertem a Góbit. Legalábbis a Csojbalszanig terjedő, északkeleti nyúlványát. A Góbi ugyanis a hazai arányokhoz képest mérhetetlenül nagy. Kiterjedése mintegy kétmillió négyzetkilométer, vagyis Magyarország területének több mint hússzorosa. Mongólia tekintélyes része is hozzá tartozik: ez az ország déli, délkeleti, keleti alacsonyabb része, mely csak ezer-ezerkétszáz méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. A mongol fennsík többi része jóval magasabban fekszik, a belőle kiemelkedő hegységek csúcsai pedig itt-ott a négyezer métert is meghaladják. A Góbi név magyarul sivatagot jelent. Az európai nyelvekre legalábbis így fordítják. De a mi nyelvünkben él egy olyan szó, mely, szerintem, jobban megfelel eredeti értelmének. Ez a puszta. Vannak ugyan a Góbinak teljesen sivár, növényzet nélküli, homokos tájai, olykor Magyarországnyi kiterjedésűek, de nagy része mégsem igazi sivatag. Hanem gyér füvű, lakatlan pusztaság. Emberek csak a peremterületein élnek, ott is elég ritkásan, s mennél beljebb megyünk a Góbiba, annál távolabb kerülünk minden lakott helytől. Végül már az utolsó kalyibák és sátrak is elmaradnak, száz kilométereken át vándorolhatunk anélkül, hogy egy teremtett lélekkel is találkoznánk.