Termékkategóriák

Ingyenes vadhívóVadhívó hangok lejátszása →
Hőkamerák
Éjjellátók
Céltávcsövek
Távcsövek
Ruházat
Bakancs és csizma
Felszerelés
Akció
Telefonos segítség: +36 20 959 6375

Márkák

Antilop és farkas

Izgalmas részlet Földes László: Vadászkalandok című művéből. 

Ez már borzongatón szép mulatság. Kocsijaink mindent beleadnak. Nem veszélytelen a száguldás, mert a vizes gyep bizony csúszós, úgy felbukfencezhetünk bármelyik pillanatban, hogy jó, ha nyakunkat nem szegjük. De a távolság fogyatkozóban van köztünk és a csorda között. Hátul egy nagyobbacska kölyökfarkas szalad. Úgy érzem, nem szabad tovább kockáztatnom magam és társaim életét. Meg se állunk, megcélzóm, de a mozgó kocsiban bizony imbolyogva tartom a fegyvert a kezemben. Mindegy, most lőni kell… Az egyik lábát sikerült eltalálnom. Továbbszaladt, de most már könnyen utolértük. A csorda közben elvágtatott. Vagy harmincméternyire álltunk meg tőle, hogy lelőjem. Erre hirtelen megperdült, s vicsorogva indult felénk, félelmetes látvány volt. Nem volt nagyobb egy közepes farkaskutyánál, mégse szívesen álltam volna vele kint a mezőn szemtől szembe. Egy lövés sose biztos. Csütörtököt is mondhat a fegyver. De mire mindez keresztülvillant az agyamon, már meg is húztam a ravaszt. A farkaskölyök még egy utolsót bukfencezett, aztán kinyúlt. Alig ötméternyire a kocsitól. Kezdtem tűzbe jönni. Próbáljuk megint elérni a csordát! Azóta alighanem lelassítottak. Még arra se vesztegettünk időt, hogy felvegyünk a kölyköt, máris robogtunk tovább. Szerencsénk volt, nemsokára megint rábukkantunk a csordára. De megint csak észrevettek. Újra kezdődött az irgalmatlan hajsza. Valósággal beleizzadtam. Úgy szorongattam a puskát a markomban, hogy az ujjaim is belefájdultak. Ilyen izgalmat ritkán él át az ember. De a távolság csak nem akart csökkenni. Vagy csak méterekkel. Végre úgy döntöttem: lövök. Még távolabbról, mint az előbb, de ugyanazzal az imbolygó puskával, mely pillanatonként más célpontot mutatott. Megint a leghátsó farkast igyekeztem célba venni. Lövök – semmi. Rohan tovább. Megint lövök, megint nem találom el. Harmadszorra se. Negyedszerre se. Ötödszörre se. Elvesztettem a hidegvérem. Hisz tudtam én, milyen bizonytalan vállalkozás a robogó autóból egy ilyen távoli, mozgó célpontra durrogtatni. De hogy öt lövésből egy se találjon! Még meg se sebezze! Eközben nyaktörő sebességgel száguldottunk tovább. Kísérőim nem értették, mire várok.  – Lőjön még! – kiáltotta Szorszuren. – Lőjön még! Csakhogy a tár kiürült. Újra kellett töltenem. Kapok a zsembemhez, de a nagy izgalomban a bicskám akadt a kezembe, azt akarom betölteni. Aztán meg egy hosszúkás cukrot. Jaj, hányszor megfogadtam, hogy a töltényeket mindig a jobb kabátzsebembe teszem! S most nincs ott egy se. Tapogatom a zsebeimet, hát a bal nadrágzsebemben érzek valamit, nyúlok bele: ott vannak a töltények, de sok más kacattal együtt. Előkaparni őket, betölteni – egy örökkévalóság volt. Megint célzok, durran a puska: semmi. A farkas rohan tovább. A hetedik lövésre is. A nyolcadikra is. Restellem leírni, de csak a kilencedik lövésem talált. Igaz, hogy az halálos volt. Egy szép, nagy, felnőtt farkast ejtettem el. Miután eltaláltam, került néhányat maga körül, mint a kutya, amelyik a saját farkát kergeti. Mongol barátaimnak ez nagyon tetszett. Hangos kacagás tört ki belőlük, s még órák múlva is emlegették az esetet. Én, őszintén szólva, azért is örültem ennek, hogy hátha így elterelődik a figyelmük sorozatos hibázásaimról. De csak észrevették rajtam, hogy nem nagyon dagadt a mellem a büszkeségtől. Igyekeztek vigasztalni. Egyikük elmondta, hogy ő egyszer tizenkilenc patront pazarolt egyetlen farkasra, és végül se találta el. Csak hallgattam. Rossz volt azért ilyen példázatokra szorulnom. De hát az a fő, hogy megvolt a farkas. Aznap már a második. Igaz, hogy az egyik csak kölyök. Nagyon vágytam még egy bakra. Egy antilopbakra. Ahogy továbbindultunk, nézegettük is nagyon, hátha sikerülne megpillantanunk egyet. De bizony megint csak egy suta került elibénk a gidájával.

Szorszuren noszogatott, hogy lőjek rájuk. Mit sajnálom? Hisz ők ezreket lőnek le évente. Tétováztam. A kocsi megállt, ki is szálltunk, de bennem nem nagyon buzgott a vadászszenvedély. Nézegettem jobbra-balra, hát megláttam egy kis állatot, rókakölyokhoz, vagy talán inkább mókushoz hasonlít. Olk is észrevették.  – Róka? – kérdeztem halkan. A fejüket rázták. Nem az. Sokkal ritkább és értékesebb: ochotona – azaz pocoknyúl. Hanem ehhez sörétes puska kellene. Az pedig ott van a GAZ hátuljában, ezer limlom között. Igyekeztünk csöndesen mozogni, nemsokára kezemben is volt a sörétes fegyver. A ritka kis állat nem riadt meg, nyugodtan célba vehettem. Sikerült is elejtenem.Hanem már kezdett késő lenni. Ideje volt felszednünk a napközben elejtett zsákmányt. Sose hittem volna, hogy olyan könnyen megtaláljuk valamennyit. Csudálkoztam barátaim könnyelműségén, hogy még egy botot se tűztek le, ott hagyták az antilopokat is, a farkasokat is a magas fűben. Én száz méterről se tudtam volna megmondani, hol feküsznek. Sofőrünk meg kilométerekről egyenesen nekik hajtott, minden tétovázás nélkül. Csak tátottam a szám. Vacsora közben, bent Csojbalszanban megbeszéltük: másnap délnek tartunk, a Góbi-sivatag felé. Ott folytatjuk az antilop- és a farkasvadászatot. Megkockáztattam a kérdést: mennyi ott a vad? Nem kevesebb-e, mint a ma bejárt területen. Mosolyogtak. Ettől csak aludjak nyugodtan. A Góbiban még több is van. Ott tanyázik a legtöbb vad. Ez még mindig nem fért a fejembe. Mért van a sivatagban több vad, mint másutt? Másnap-harmadnap aztán megértettem. Ahogy közelebbről megismertem a Góbit. Legalábbis a Csojbalszanig terjedő, északkeleti nyúlványát. A Góbi ugyanis a hazai arányokhoz képest mérhetetlenül nagy. Kiterjedése mintegy kétmillió négyzetkilométer, vagyis Magyarország területének több mint hússzorosa. Mongólia tekintélyes része is hozzá tartozik: ez az ország déli, délkeleti, keleti alacsonyabb része, mely csak ezer-ezerkétszáz méterrel emelkedik a tenger szintje fölé. A mongol fennsík többi része jóval magasabban fekszik, a belőle kiemelkedő hegységek csúcsai pedig itt-ott a négyezer métert is meghaladják. A Góbi név magyarul sivatagot jelent. Az európai nyelvekre legalábbis így fordítják. De a mi nyelvünkben él egy olyan szó, mely, szerintem, jobban megfelel eredeti értelmének. Ez a puszta. Vannak ugyan a Góbinak teljesen sivár, növényzet nélküli, homokos tájai, olykor Magyarországnyi kiterjedésűek, de nagy része mégsem igazi sivatag. Hanem gyér füvű, lakatlan pusztaság. Emberek csak a peremterületein élnek, ott is elég ritkásan, s mennél beljebb megyünk a Góbiba, annál távolabb kerülünk minden lakott helytől. Végül már az utolsó kalyibák és sátrak is elmaradnak, száz kilométereken át vándorolhatunk anélkül, hogy egy teremtett lélekkel is találkoznánk.

Scroll to Top

Miben segíthetünk?

Üzenetküldés · e-mailben válaszolunk

Telefon: +36 20 959 6375 · H–P 08:00–17:00

Az üzenethez csatolt oldalak

Az üzenethez az aktuális oldal nevét és linkjét is csatoljuk. Az opcionális előzmény az engedélyezéstől, ebben a böngészőlapon gyűlik. Adatkezelési tájékoztató

HUF
  • HUF
  • EUR