Domán Imre: Augusztusi influenza

Augusztusi kánikulában megfázni sokak előtt furcsa. Én ilyenkor szoktam. A legzordabb teleken, őszi ködös, latyakos időben bőrig ázva járhatom az erdőt, mezőt, semmi bajom sem lesz.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyári, tikkasztó melegben az árnyékos gyepen könnyen tud jóízűt pihenni az ember. Megizzadtan motorozik, szóval hasonló könnyelműségek következményeit böjtöltem azon a bizonyos kacsaidény eleji vasárnap délután.
Rekkenő hőség volt. Harmincnyolc fok körüli hőemelkedésem még nyomasztóbbá tette hangulatomat. Úgy éreztem, egész évi bűnömért vezeklek. Az ebéd nem esett jól. A csirkepörkölt ízét nem éreztem, pedig jó erős volt. Ebéd után delelni akartam, az sem ment.
Motorzúgás az udvaron. A motor hangjáról megismertem, hogy a vadászmester. Gyorsan megfogadtam magamban: nem megyek sehová, bármerre is hív. Beszélgetés szűrődött be a folyosóról. A hangokról megismertem, hogy Pali a vadőr is itt van.
-Imre biztosan nem megy sehová, mert rosszul érzi magát.
-Nem baj, akkor meglátogatjuk.
Kopogtatás az ajtón: János a vadászmester, és Pali már jönnek is be. Töltényövek, puskatokok.
-No ebből mi lesz? Mit lehet ilyen kánikulában csinálni? – kérdeztem magamtól.
Ebben az időben elég sokat jártunk szarkázni, így erre gondoltam. Kidolgoztuk a szarkázásnak egy nem túl vadászias, de annál eredményesebb módját. – Lehet, hogy ezt sokan ismerik, de i is rájöttünk. – Tikkasztó nyári melegben a szarka is kevésbé figyelmes. A fasorokban, kis erdőkben található ebben az időben. Ha madársöréttel megszárnyazunk egyet a fészekrablók közül, bokorba beállva jó takarásban rázva a sebesültet, hamarosan vészkiáltásaira körülöttünk kering a környék összes szarkája. Ha jól választottuk ki „lőállásunkat”, és nem vettek észre a fekete-fehér cserregő madarak, öt-hat darabot is lőhettünk egy lesállásból. Bajbajutott társuk segítségére sietve leereszkednek egész a koronaszintig. Ott, ahol bőven van belőlük, eképpen elég jó eredmény érhető el.
Egy másik módja a ritkításuknak: erdősávban lombok között delelő madarakat, főként a fiatalokat, végig lehet hajtani. A fiatal madár nem repül ki oldalt a fák között cserkelő vadász elől, hanem előtte röpköd fáról fára. Tehát elállta együnk az erdősávot egy nyiladékon, amíg a másik ráhajtott, és így a zömmel előre repülőket társam, míg a visszatörőket én lőttem. Amelyik így nem kerül puskavégre, azt a fasor visszahajtásával meglőhettük.
A vendéget hellyel kínáltam, és arról kezdtünk beszélgetni, hogy melyik dűlőben ki milyen bakot látott. Hol mennyi, és mekkora fácáncsibe porfürdőzik a dűlőutakon.
Ezután témát váltva a vadászmester megemlítette, hogy gyönyörű az idő kacsázásra. Most délután a kóborlókat lesni, valamint a rizsgátról fölugratni, este pedig a vízre húzó kacsákból lehetne lőni néhányat. Ezért ők a vadásztársaság területének egy távol eső részén levő rizstelepre indultak. Úgy gondolták, engem is hívnak, de látják, nem jól érzem magam, nem is zavarnak tovább.
Beszélgetés közben vettem észe, hogy jobb a közérzetem.
Készülődtek.
Magam előtt láttam a rizsből fölriasztott kacsát, amint a lövésre nagyot csobbanva esik a vízre. Naplementekor húzó szürkegémet, majd különböző récéket, amint feszült figyelemmel lesem a látóhatár szélét: hol mi tűnik föl. Rám húznak? Kikerülnek?
-Várjatok! Megyek veletek – mondtam.
-Maradj itthon, pihenned köll – így a vadőr.
-Azért megyek. Már nem is érzem magam rosszul – szóltam vissza, és szedtem ki a fegyverszekrényből a puskát. lőszert, Éreztem, hogy a hátam mögött összekacsintanak.
Közben bejött a nejem, látva a készülődést rögtön rájött, miről van szó. Sőt arra is, hiába marasztal, úgysem ér semmit. Arcát látva mormoltam valami olyasmit, hogy már jól vagyok, és a kánikula többet ér minden szobafogságnál. Talán a napsugár vírusölő hatására is hivatkoztam…biztosan.
Vadászruhám magamra rántottam, táska, gumicsizma, fegyver, mehetünk. Motorkerékpárom kitoltam a kamrából, első rúgásra indult. Talán az is érezte, hogy elkapott a vadászszenvedély, e csodálatos valami, amelyet talán csak a szerelemmel lehet összehasonlítani.
Poros alföldi dűlőutakon motoroztunk. Itt-ott egy-egy tanya. Kukorica-, lucernatáblák és tarlók váltották egymást.
Minden megbeszélés nélkül tudtuk, hogy ki melyik úton megy. Igen kellemetlen ugyanis poros földúton még fél kilométerről is járművet követni szélcsöndes időben. A dűlők nyolcszáz-ezer méterre vannak párhuzamosan egymástól, így ha valaki az egyikre fordul, társa tudja, hogy a következőn kell mennie, ha nem akar tiszántúli porral jóllakni. Mi is így tettünk.
Nagy kukoricás végéhez érve, ahol jobbról százötven holdas lucernatábla következett, látom, hogy a túlsó szélén egy kutya nyulat üldöz. Ekkorra értek oda társaim a másik úton. Fölismerve a helyzetet, a lucernán keresztül üldözőbe vették a vadorzót, amely felém menekült. Volt bőven időm a motort az út menti fának támasztani, és a 16-os IZS-t összerakni, betölteni, majd a hívatlan vendégvadászt „elküldeni” a boldogabb vadászmezőkre….
Ekkor vettük észre, hogy a négy-ötszáz méterre levő tanyából – amely a környéken egyedül állt – a gazdasszony végig nézte a dolgot. Föltételezem, nem túl nagy megelégedéssel. Következő kutyájára bizonyosan szerel koloncot, és a mi köszönésünket sem fogadja majd.
Utunkat folytattuk a rizstelep felé. Célhoz érve egy nagy nyárfánál fölállítottuk a motorokat. Puskáinkat összeraktuk, ruházatunkat fölgyűrtük, körülnéztünk.
Pacsirta trillázott a magasban. Kitartóan fújta nótáját.
-Emberek! Ennek a kis madárnak a dala esőt jelez – mondtam.
Társaim hitetlenkedve néztek a magasba, majd a látóhatárra körben. Igazi nyári alföldi forróság volt. Végtelen csönd. Szinte földöntúlian csodálatos nyugalom. Sokak számára hihetetlen, hogy van ilyen még a XX. század második felében. Három kiskócsag húzott el fölöttünk kimért, nyugodt szárnycsapásokkal. Az utóbbi időben kezdenek elszaporodni ezen a vidéken. Tíz évvel ezelőtt csak hírből és képekről ismertük. Tavaly már láttam átvonuló selyemgémet is, sőt évről évre nagyobb csapat feketególya tölti itt pihenőjét, mielőtt a nagy útra elindulnának.
Már talán egy kilométerre lehettem attól a helytől, ahol elváltunk, amikor előttem harminc méterre tőkés gácsér repült föl. Meglőttem. Aggatékra került.
Távolabb leültem a gátat benövő muharba. Az ég alján fekete felhők tornyosultak fehér szappanhabszerű kísérettel. Ez még lenyűgözőbbé tette a természetet.
Az idő haladt, a felhők mintha a földből nőnének, úgy szaporodtak. Mintha valami tolná őket, oly sebesen nyargaltak északra a nyugati ég alján.
Továbbsétáltam megszokott leshelyem felé. A vadászmester felől duplázás hallatszott. Elértem a rizsgáton levő gyékényes szakaszt. Kényelmesen elhelyezkedtem. Kezdtek megjelenni a kisebb-nagyobb szúnyogfelhők.
Itt-ott egy-egy réce húzott el látótávolságon belül. Ismét elfogott az influenzás közérzet.
Miközben magamba mélyedve gondolkodtam valami mozgást észleltem a velem párhuzamosan levő rizsgáton a nagy muharban. Suta gidával. Egyszer-egyszer körülnézett a suta. Figyelt, majd ismét válogatott a fűszálak között. Fejét hirtelen fölvágta, fülelt, majd láthatóan megnyugodva, hogy minden mozdulatlan körülötte, fűszál után nyúlt. Szinte kívántam, hogy nem jöjjön kacsa, és ne kelljen lőnöm. Inkább gyönyörködtem a természet csöndjében, színeiben, nyugalmában, tökéletességében. Ez is vadászat. Élményzsákmánnyal – a javából való. Lenyűgöző, ha komoly és gazdag teríték van belőle.
A suta megindult, a gidával együtt szép lassan ballagtak. Úgy látszik, a nem messze levő lucerna táblára vezetett útjuk.
Körülnéztem. Lassan esteledett. A nyugati égbolton gomolygó felhők erősen zivatari színt mutattak. Némelyik félelmetesen fekete volt.
Egyesével kezdtek húzni a kacsák a rizsbe. Öt-tíz percenként jött egy-kettő. Ismét kettőt leemeltem. Ekkor kezdett fújdogálni, majd mind jobban erősödni a délnyugati légmozgás. Ennek már fele sem tréfa! Összeszedtem a holmimat és sietve indultam a motorok felé. Jó két kilométerre lehettek. Félúton voltam, amikor már viharossá vált a szél. Az utolsó száz méterek voltak már csak hátra, amikor Szentes felől susogás hallatszott, rövid idő múlva esni kezdett az eső. Mind nagyobb cseppekben, és egyre sűrűbben. Milyen hirtelen, mekkora változás állt be az időjárásban! Ilyen a nyári zivatar! Mire a motorhoz értem, társaim már indultak is.
-Csak siessetek ki a kövesútra, megyek én is – bíztattam őket.
Ha fölázik a talaj, innen nem jutunk ki. A műút körülbelül három kilométerre van. Onnan, igaz, hogy tizenkét kilométeres kerülővel, de motoron hazajuthatunk. Közben igazi felhőszakadássá erősödött az eső. Mind lassabban haladtam. Koromsötét lett. Távolról dörgés hallatszott. Tudtam, hogy már csak száz méteren füves az út széle, utána a csatornahíd, majd tarlóhántás következik és ott már járhatatlan ez a szikes talaj. Így is eléggé beragadtak már a kerekek.
Valóban, ahogy megjósoltam, néhány méter után a beragadt Pannóniát megmozdítani sem lehetett. Kézzel, bottal kapartam a sarat, egyes sebességgel próbáltam tolni, hogy legalább magát vigye. Néhány métert ment, de tovább így sem. Éppen azon gondolkodtam, hogy itt hagyom, amikor emberi alakot vettem észre magam előtt. János jött vissza megnézni, hol vagyok.
-Komám! Ugyanígy jártunk vagy százötven méterre arrébb. Toljuk be mind a két járművet ebbe a tanyába.
Ott állt magányosan a tanya az alföldi kietlen síkságon. Legközelebbi szomszédjától félóra járásnyira. Nagy nehezen hárman egymás után behúztuk a beragadt masinákat az udvarba. A kutya is elbújt a vihar elől. Ekkor már egyre sűrűbben csattogott körülöttünk. Zörögtünk a konyhaajtón, előjött egy néni.
-Mit akarnak? Hol járnak jó emberek?
-Vadászni voltunk, elvert az eső és elakadtunk Itt szeretnénk hagyni a motorokat – mondtam.
-Ne menjenek tovább. Csinálok helyet, aludjanak itt.
-Holnap értük jövünk!
Köszöntünk és már mentünk is. Igazolványok, gyufa, cigaretta a puskatokba kerültek. Legalább ezek maradjanak szárazon.
Tapadt a szikes tarlóhántás, ragadt az út. Azt sem látta az ember, hol a nyom, hol a kátyú. Sötétség, vakító, cikázó fények, dörgés és az eső kitartóan szakadt. Hullámokban jöttek a villámlás-sorozatok. Ilyenkor legalább látni lehetett.
Kétórai menetelés után elértünk egy másik tanyát. Itt lakik a lelőtt kutya gazdája. Nincs mese, gyerünk be. Komikussá vált a helyzet. A lámpa egy darabig égett a szobában, de úgy látszik, a villámlás fényénél fölismertek bennünket, mert amint a folyosóhoz értünk, elfújták a világosságot.
Nem baj, legalább a folyosón – fedél alatt – elszívhatunk egy cigarettát. Nagyon jól esett. Fázni kezdtünk, hiszen valamennyien csurom vizesek voltunk.
-Gyerünk tovább. Mozgás közben legalább nem hűlünk át.
Végig az út mellett kettéhasított nyárfák hevertek. A fasorok recsegését csak a dörgés tudta elnyomni. Éjfélre, mire hazaértünk, elállt a szél és az eső is. Negyedóra múlva kiderült.
A feleségem álmosan virrasztott. Nem tudott aludni, mert félt a villámlástól. Hihetetlen volt számára, hogy mi gyönyörködtünk benne. Visszagondolva, a menekülést leszámítva, félelmetesen szép este volt. És az influenzám is elmúlt.