Nicolini Sándor: Az elvarázsolt madár

Egy szerencsés napon meghívást kaptam, Cierna Lehotára, egy Muránnyal határos területre, ahol mindig akadt fajdkakas. Későn indultunk útnak, mert a magas hó állás miatt a dörgőhelyek nehezen voltak megközelíthetők. Autós vadásztárs is akadt. Hogyne akadt volna, hiszen neki is kilátásba helyeztek egy kis lehetőséget.
Egész napi utazás után Rejdová községbe értünk. Mély, katlanszerű völgyben feküdt a falu. Mivel több napra készültünk a hegyekbe, három férfit fogadtunk fel, hogy segítsenek felcipelni a sok holmit a vadászházba. A podgyász fele ugyan fölösleges volt, különösen az italok, de vendéglátónk, meg társam hajthatatlanok voltak. Kézi villanylámpák fénye mellett indultunk el még kora este. Hét órás kemény küzdelem után a meredeken, ahol sziklák, sár, hegyi patakok, hótorlaszok, jégmezők, széldöntéses részek tarkították az utat, felértünk az égbe vezető első lépcsőre, a Gömöri érchegység magasan fekvő gerincére.
A fából épült, de jól berendezett vadászházban várt bennünket vendéglátó házigazdánk, ügyes vadőrével, akinek sikerült a déli oldalon áthatolni az erdők mélyén fekvő hő rétegen. A havasi legelőkről már eltűnt a hó, s a számításba jövő dürgő helyek felülről megközelíthetők. Fölfelé menet a egyik mellékvölgyben az erdőőr siketfajdkakast riasztott fel. Ez pedig már estefelé történt, így hát józan gondolkodás szerint nem repülhetett messze.
Ennyi jó hír hallatára azonnal határoztam. Rövid, fújtató pihenés után, máris elindulunk emberemmel, aki erdő- és vadőr volt egy személyben.
Már jó hosszú ideje lépegettem csillagfénynél vezetőm nyomában, amikor úgy rémlett, hogy bizonyos fák, bokrok mellett már másodszor haladtunk el. Figyelmeztetésemre kísérőm bevallotta, hogy eltévedt, s nagy kört tettünk meg hiába. Nem morogtam, pedig minden porcikám sajgott az éjjeli túrától. További hosszas tekergés után széles hótorlaszhoz értünk, amelyen áttörtünk, s lelassítottuk lépteinket. Közeledett a várva-várt virradat.
A csillagok felhők mögé bújtak, sötétség és csend vett körül bennünket, csak a költők által annyiszor megénekelt erdei patakocska csobogása okozott zajt.
Árnyékkén ballagtunk el a fenyves szélén meg-megállva füleltünk.
Egyszerre az alattunk fekvő hegyoldalban mintha harkály koppantott volna valamilyen száraz fatörzsre. Legalábbis olyasfélén hangzott az egyetlen koppantás. Figyeltem. A hang megismétlődött. Néma kérdésemre kísérőm igent bólintott a fejével.
A kakas nehezen jött tűzbe. Nótáját gyakran félbeszakította. Csalt. Óvatoskodott, azért fokozatosan mégis lendületbe jött. Aki még nem hallotta, nem hinné el, hogy az a nagy fekete gavallér milyen halkan tud szerelmet vallani.
Annyit már tudtam a sok elolvasott könyvből, hogy felülről közeledni a kakashoz kockázatos, ezért kissé oldalt távolodva kezdtem meg a „beugrást” úgy, ahogyan olvastam, hallottam. Előírásosan. Azt hiszem, valahogy bakkecske módjára, s mivel a fenyves szélén egy rejtett jégfoltra ugrottam, megcsúszva úgy hanyatt vágódtam, hogy csak úgy döngött bele a jó gömöri föld.
Olyan groteszk helyzetben maradtam, amilyenben a földet értem, mert a kakas elhallgatott. Valami megneszelt, pedig jó másfélszáz lépésnyire lehettem tőle. Néhány perc múlva azonban újra rákezdett varázsdalára, s kiszabadított kényelmetlen helyzetemből.
A sokat emlegetett beugráshoz, vagy besétáláshoz, ha ezt klasszikus módon akarjuk végrehajtani, megfelelő terep is szükséges. Az én esetemben a hegyoldal olyan meredek volt, hogy az ugrást egy-egy méternyi csúszás jelentette: hol a földön ülve, hol meg hanyatt fekve. Mikor már vízszintes irányba kerültem ama már szorgalmasan kappogó, és köszörülő kakassal, sűrű, fiatal fenyves vett körül, s kutyamódon, négykézláb jártam a „beugrót” kakasom nótájának ütemére.
Már valami tisztásféle világlott fel előttem, amikor a kakas nagy zajjal lerepült egy láthatatlan fáról.
Megdermedtem. Mindennek vége! De nini, megszólalt a megváltó hang, most már jóval alacsonyabban, mint azelőtt.
Nagyon óvatosan közelebb merészkedtem. Egy kis tisztás közepén vagy négy méter magas lucfenyő állt, annak pedig legmagasabb, vékony hajtásán ott ült a nagy madár. Elnémult, s kinyújtott nyakkal figyelt. Megijedtem, hogy elszáll, odalőttem.
Mire hozzáértem, már nem élt.
Kibújt az erdőből a kísérőm is. Suttyomban követett, pedig leintettem, amikor elindultam arra a rövid, izgalmas útra, amelyen a nadrágomnak nagyobb szerep jutott, mint a cipőm talpának. Hiába, az ő ereiben is vadászvér csörgedezett.
Hosszú botra függesztettük első siketfajdomat, s ballagtunk vele olyan szertartásos áhítattal, amilyen csak az erdő nagyjainak jár.
Madárdal kísért bennünket. Május eleje volt.