Az oroszlán kudarca
Kesri Singh, a felülmúlhatatlan hírű és tapasztalatú tigrisvadász, akinek szülei a vadásztehetséget mintegy megsejtve adták fiúknak a „Kesri” – „tigris” − nevet, beszámol egy érdekes kísérletről: Gwalior egykori maharadzsája úgy vélte, hogy fejedelemségének vidékein valaha otthonos volt az oroszlán, s ezért elhatározta, hogy megkísérli az állatok királyának „visszahonosítását” a SheopurShivpuri közötti 260 000 hektár kiterjedésű erdőségben.
A hatalmas erdővidéknek egy különösen vad, elhagyatott zugában hat méter magas kőfallal körülvett, válaszfalakkal részekre osztott, hatalmas méretű karámot építtetett, melynek több erős kapuján időről időre bivalyokat hajtottak be az Afrikából importált három pár erős oroszlán prédájául. Az élő állatokkal való etetésnek az volt a célja; hogy az oroszlánok „ne felejtsék el” a zsákmányolást.
A karám körül igen sok tigris élt a dzsungelben. Kesri kétszer is találkozott tigrissel, amely az oroszlánordítás hallatára a kőfal körül ólálkodott, nyilván azzal a céllal, hogy megverekedjék az idegen hangú jövevénnyel.
Négy évig tartott ez az oroszlán-szoktatás. Ekkor elhatározták, hogy − páronként − szabadon engedik őket. Az első párral nem volt semmi baj. Nyomban eltűntek a vadonban. A másodiknál kieresztett pár azonban rövidesen visszatért a karám környékére, és a shikarik nagy ijedelmére ott settenkedett az ösvény közelében, amelyen a bivalyokat hajtották be a karámban maradt oroszlánoknak. A behajtás közben egy bivalyt leütöttek, és ott helyben fel is falták. Embert szerencsére nem támadtak meg.
Az egyik ilyen kill (ölés) után a shikarik megkísérelték néhány hajtóval kizavarni az oroszlánokat a sűrűből. Remélhető volt, hogy a hajtók pokoli lármája megriasztja őket, hogy elköltöznek erről a vidékről. A vadászok rövidesen csapára találtak, amelyet követve, a hím oroszlán − tetemére bukkantak. A súlyos sebek tigrisre vallottak. Az oroszlánok nyilván a tigris vadászterületére tévedtek. A hím oroszlán felvette a harcot a tigrissel, ám ő maradt alul, párja pedig elmenekült. A karámban maradt oroszlánok időközben megszaporodtak, úgyhogy most is nyolc oroszlán volt az állomány. Egymás után még hatot engedtek szabadon − mindig párosával, és bonyodalom nélkül. Végül mintegy fél évvel később az utolsó oroszlán-„házaspárra” került a sor. Ezekkel alaposan meggyűlt a bajuk.
Az alig lakott vidék szétszórt, szegényes kis településeiről csakhamar rossz hírek érkeztek. Az oroszlánok megtámadták és felfalták a kunyhók közelében legelésző háziállatokat. A földhözragadt, szegény lakosság fegyver híján tüskesövényeket − bómákat − épített, és ezekben tartotta állatait. A védekezés hatásosnak bizonyult, ám az éhes oroszlánok más zsákmány híján most már rákaptak az emberhúsra: leütöttek és felfaltak egy férfit. Haladéktalanul tenni kellett valamit. Könnyű volt megállapítani az oroszlánok tartózkodási helyét, és lelövésük − mint Kesri írja − szinte csalódottságot okozott, annyira gyerekjátéknak bizonyult. A védett Gir-oroszlánok állományát időnként ugyancsak csökkenteni kellett. Kesri, aki unokaöccsével, a jaipuri maharadzsával részt vett ilyen indiai oroszlánvadászaton, a következőképpen számol be élményéről: „Az oroszlánokat a tigrishez hasonlóan hajtattuk. Akárcsak a Gwaliori emberfalók elejtése, ez a vadászat is érdektelenül és izgalom nélkül zajlott le − ellentétben a tigrisvadászattal. Három hím oroszlánt zsákmányoltunk. Csodálkoztam, hogy milyen kevéssé használják ki fedezéküket. Szinte unottan lépkedtek ki a szabad területre, elhibázhatatlant célt mutatva. Úgy vélem, ezek az oroszlánok oly elképesztően vakmerőek, hogy még a veszély láttán sem igyekeznek takarást keresni. Sebzetten ugyanolyan bátran és vadul viselkedtek, akárcsak hasonló helyzetben a tigris.”