dr. Simorjai Pál: Disznóhajtáson

Mint egy nagy kerek torta, amelyből már kivágtak egy jókora szeletet, olyan ez a fenyves erdő, amely ráfekszik a szelíden lejtő domboldalra, két magasabb, lombos erdős dombhát között. A télnek még nincs vége, a tiszta hideg levegőben látszik a lehelet, s az árnyékos hajlatokban imitt-amott még hófoltok fehérlenek, de az egyre élénkülő fenyőszínek, a sötét és világosabb zöldes színfoltok váltakozása már a közelgő tavaszt hirdetik.
Állok az erdő külső szélén, szemben az ék alakban bemélyülő fenyvessel. Előttem és mögöttem enyhén emelkedő lapos, nyílt mező, térdig érő apró fenyőcsemetékkel beszórtan, hátul féljobbra keskeny, szakadékszerű bevágás, partján fákkal, sűrű bozóttal. Távolabb a Naszály méltóságteljes csúcsa és a börzsönyi erdős hegyvonulatok állják útját az egyre alacsonyabbra süllyedő napkorong utolsó sugarainak ezen a tél végi késő délutánon.
Harangzúgás hullámzik a dombok felett, de valahogy olyan furán, hogy önkéntelenül is az órámra pillantok: háromnegyed öt. Miért szól vajon most ilyen furcsán a harang? Egyszerre rájövök, hogy mi benne a különös. Apró koppanások keverednek a harangszóval: a hajtók botjai koppannak a fákon, megindult az utolsó hajtás…és én még életemben nem lőttem vaddisznót.
És most elhallgat a távoli harangszó, az utolsó akkordokat játékosan dobolják egymásnak a távoli hegyoldalak. Mintha jeladás lenne, hogy most már: vigyázz! Feszültséggel telik meg a levegő, s új hangokat vélek felfedezni: egyforma apró dobbanásokat. Mire rájövök, hogy saját szívverésemet hallom, már újabb hangok vegyülnek az egyvelegbe. Ezúttal emberi hangok, vagy inkább valami kusza hangzavar, amiből csak azt étem ki egyszerre, hogy „Vigyázz..megy…oldalt!!!” Villámként hasít belém a felismerés, hogy nekik oldalt: én vagyok!
Ettől a pillanattól kezdve drámai gyorsasággal kezdenek peregni az események. Olyan erővel szorítom meg puskám agyát, hogy majd elvágja az ujjaimat. Egy pillantás a biztosítóra – nyitva – s újra feszült figyelemmel meredek az erdőszélre, amely éppen olyan homályos és titokzatos, mint az előbb volt.
Aztán egyszerre nagy ropogással, pontosan előttem szétcsapódik az erdőszéli bozót és sötét tömeg penderül ki belőle. AZ előbbi dobogás szempillantás alatt feljebb ugrik és meggyorsul, szinte már a tokromban érzem, mintegy jeladásként, hogy a árva-várt pillanat bekövetkezett: nagy feketecsuhás vaddisznó robog ki az erdőből, lefele a lejtőn, egyenesen felém. Úgy érzem, mintha jeges szél hűtené le egész testemet, s szétfújna minden előre felépített és elképzelt tervet, hogy mit kell majd tennem, ha mégis…Ezekből a pillanatokból csak két dolog ragad meg tudatomban: a fekete tömeg szája nyitva van, s agyarak fehérednek ki belőle – ez tehát az a magányos kan, amelyet kerestünk – s a másik, hogy a farka úszik utána a levegőben.
Néhány másodperc telhetett csak el megpillantása óta, s úgy érzem, nem tudok megmozdulni. Megkönnyebbüléssel észlelem, hogy ha irányát tartja, nem nekem, hanem mellettem fog elrohanni.
Hatalmas erőfeszítéssel ragadom ki magamat a görcsös bénultságból. Fordulok utána. A Montecarlo csöve fölemelkedik, utoléri, majd megelőzi az alacsony fenyőcsemeték felett szinte úszni látszó fekete testet.
Az éles dörrenés egy csapásra vágja el az alkony előbb még békességes hangulatát. Ahogy ismét mozdulatlanul állok, elkeseredetten állapítom meg, semmi sem történt. A fekete tömeg robog tovább, el tőlem, egyre távolabb. Úgy látszik, elhibáztam. De ahogy a dörej visszhangja elül, emberi hangok érkeznek fülemhez. Vadászmesterünk hangját hallom: „Eltaláltad! Megvan!” Csodálatos jó érzést, és újratámadó reményeket keltenek bennem ezek a megnyugtató szavak. És valóban, a gyakorlott szem már az első pillanatban látta, amit én csak most kezdek észlelni: hogy a disznó egyenletes robogása furcsán megváltozott, oldalazóvá vált, s lassulni kezd. Közben újabb mozgás: Csuti és Dugó, a két híres disznóskutya száguld el mellettem a kan után, majd újabb hangok, ezúttal a kibukkanó hajtók felől: „Lőjön még egyszer, mert bemegy!” De ez a feladat már meghaladja erőmet, s tehetetlenül nézem, ahogy a fekete test nagy tördelés-ropogással eltűnik a bozótos szakadék szélén.
„Menjünk utána, lenn lesz a szakadékban” – mondja vadászmesterünk, aki a hajtást lefújva, közben odaért hozzám, s most már együtt igyekszünk a szakadékhoz. Közben már hallom, hogy benn zörög, mozog valami. Csaholás, morgás, fújás. Igyekszem áttörni a sűrű bozóton, és letekinteni a 6-7 méteres mélyedés fenekére. Először nem látok semmit. Aztán piros szalag csillan meg a hófoltokon, és ahol megszűnik, ott fekszik. „Ő”, ahogy a terítéken láttam már egy kisebb disznót az előző hajtás végén: hasán, hátsó lábai hátra a mellsők előre nyújtva. Törzse már nem mozdul, de nagy fejét emelgeti, a rajta lógó kutyákat próbálja lerázni magáról.
Mozdulnék lefelé. De vadászmesterünk visszatart. Meg kell adni a kegyelemlövést. Hirtelen feltámadt önbizalommal és bátorsággal kérem, hogy én. „Jó, de óvatosan a fültövére és vigyázz a kutyákra”. Újratöltöttem a kilőtt csövet, kibiztosítottam és közelebb ereszkedem, a nagy fej lehanyatlik, az erei tragédia beteljesedett.
Lassan odaérnek a többiek. Nézzük most már békésen pihenő vadat. Szerencsés lövés volt: bár alaposan hátracsúszott, a Breneke megmentett bennünket a nehéz és fáradtságos után kereséstől. Jól kifejlett, mázsa feletti kan fekszik előttünk, szerény trófeával, de olyan szép tömött fekete bundával, ami – mint mondták – ritkaság.
S ami ezután közvetkezett, mintha félálomban történt volna: kalaplevétel, töret, kézfogások, fekvés és még meleg, fekete bundán, pálcasuhogás, puffanások a nadrágon, s vadászavatás kedves-vidám, tréfás-komoly kísérőszólamai, fényképezés, áldomás, örökké emlékezetes pillanatok a vadászember számára.
Azóta hozott már számomra a vadászszerencse más disznót is, nagyobbakat is, értékesebb trófeájúakat is, de ez emlékezetesebb lesz valamennyinél.