Tóth Vendelné: Egy régi libázás

Ősz van már újra, napsugaras, ökörnyálas vénasszonyok nyara. Szeretem az őszt, kedvenc évszakom.
Minden évben újra visszahozza ifjúságunk vadászélményeit. Alighogy befejeződött a vadászidény, máris az új őszre vártunk. Mennyi boldog, izgalmas várakozás. Nagyboldogasszony napján kezdődött a fogolyvadászat. Ó azok a csodálatos őszbe hajló hajnalok és délutánok! Egyre különösen jól emlékszem. Délután két órára beszéltük meg a találkozót négy vadásztársunkkal a területen levő nagy tölgyfánál. Terhes voltam akkor a kislányommal, de még nem látszott rajtam. Forró nyári délután volt és emlékszem, amikor odaértünk, még nem volt ott egyik sem. Leültünk kifújni magunkat a fa alá és a várakozás percei alatt bódultan egymásra borultunk…
A nagy tölgy hűs árnyékot adva őrizte szerelmünket. Később megérkeztek a többiek is, sorban álltunk a vadászathoz. Csodálatos délután volt! Párom hét foglyot és egy fürjet lőtt (akkor még volt), a többi négy egyet sem. Mérgelődtek és faggatták a páromat, „mi van ma veled”? Egymásra nevettünk cinkosan, csak mi voltunk a titkok tudói. Azóta ha egy-egy eredményes vagy balszerencsés vadászat miatt egymással évődnek a vadászok, mindig a tölgyfára és arra a régi foglyászásra gondolok, Azóta elhiszem, hogy van benne valami.
Mindketten nagyon szegények voltunk, amikor összeházasodtunk, de első perctől kezdve puskára gyűjtöttünk. Az egész rokonság megbotránkozott, amikor megtudták. „Ezek nem normálisak, nincs egy rendes ágyuk és puskáról, vadászatról álmodoznak”. A most felnövekvő vadásznemzedék el sem tudja képzelni, hogy mit jelentett nekünk ez a lehetőség, hisz a vadászat a mi serdülő korunkban évszázadok óta csak a gazdagok privilégiuma volt. Mi, csóró paraszt- és munkásivadékok csak hajtóként részesülhettünk benne, ha szerencsénk volt. Lassan összekuporgattuk a pénzt, lett puska, persze használt öreg jószág, sőt még kutya is lett. Nagyon büszkék voltunk, azt hittük, hogy mienk az egész vaddal teli világ, de üröm is csöpögött az öröm közé. A puskával is, a kutyával is baj volt. Fickónak hívták a kutyát, rettenetes energia lakozott benne. Párom rengeteget tanítgatta szófogadásra, vadelhozásra, szót is fogadott látszólag neki az udvaron, de amikor kimentünk a területre, meglátott valami vadat, mintha rakétává változott volna, úgy ment utána. Szegény páromnak mindig csak a hét közepén jött vissza a hangja egy-egy vasárnapi körvadászat után. Milyen csodálatos, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Nem tudom tényleg elfeledte-e már mennyit mérgelődött vele, de most ő lett a „bezzeg” kutya vőnk Lordjával szemben. Csak nevetek, mikor hallom, hogy Fickó így meg úgy.
Ha végighallgatja valaki, azt hiheti, hogy ő volt a legtökéletesebb kutya a vadászebek történelmében. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én nem szerettem, mielőtt megismertem volna, már haragudtam rá. Ennek a következő története van: Férjemnek volt egy kedves kutyája legénykorában, egy fekete-fehértarka keverék. Nagyon szerették egymást, amiből elég sok bosszúságom is származott házasságunk után. Bundi rettenetesen féltékeny volt rám. Nem akart megtűrni a párom mellett. A falu ősi szokása szerint nem illett enyelegni a ház népe előtt még az ifjú házasoknak sem. Ezért, ha egy kis ölelkezésre szottyant kedvünk, elbújtunk az udvaron, vagy a kert zugába, de Bundi – mivel mindig párom nyomában járt – olyan éktelen nyüszítésbe kezdett, hogy nem csak a házbeliek, hanem a szomszédok is tudták, hogy összebújtunk és fülig vigyorogva nyugtázták pironkodó előbújásomat.
Hamarosan a szomszéd házba költöztünk, kaptam egy apróka fekete kutyát. Nem tudtam milyen fajta, nem is érdekelt, nagyon örültem neki és szeretettel nevelgettem. Rettenetesen sokat tudott enni, esztendőre akkora lett, mint egy borjú. Ekkor került szóba a vadászkutya vásárlás. Párom lelkendezve újságolta, hogy kilátásban van egy drótszőrű vizsla, hamarosan meg is vette (gondolom, hogy örültek, hogy megszabadultak tőle). De három kutyát nem tudtunk etetni, hisz magunknak is alig került. Egyet el kell adni, persze Bundiról szó sem lehetett, hiába sírtam, az én Nérómra esett a választás. Ezért haragudtam Fickóra.
Párom bíztatott, ne aggódj; a vadászkutya nem eszik sokat. Első nap, amikor meghozták, úgy egyeztünk meg, hogy pár napig bent tartjuk az előszobában, amíg hozzánk szokik. Elkészült az ebéd, kitálaltam, kimentem a gyerekeket ebédre invitálni és mire bejöttünk, mind fölfalta a harminc palacsintát. Valóban „nem sokat evett”, mert ezt már nem lehetett evésnek számítani. Előlegezett unszimpátiám csak fokozódott iránta, lehet, hogy emiatt vagyok vele még utólag is igazságtalan.
A puskával meg az volt a baj, hogy a töltényvonó nem ugrott ki, csak bizonytalan időközökben. Ebből aztán rengeteg bonyodalom származott. Ha beszorult, hamar elő a bicskát, kifeszegetni, de a vad már akkor árkon-bokron túl járt. „Amúgy jó puska volt”. Persze a patronok is hagytak kívánnivalót. Gyakran mondtak csütörtököt. Háromszor-négyszer is megtöltöttük, mert úgy jóval kevesebbe került. Még most is, ennyi idő eltelte után is, szinte fizikai vágyat érzek az újratöltéshez, ha egyszer kilőtt üres patronhüvelyt látok.
Egyszer egy novemberi reggelen kukoricát törni mentünk a határba. Párom mindig magával hozta a puskát, mert „hátha adódik valami”. Körülbelül a félúton voltunk, amikor azt mondja: – Nézd, vadlibák. – Én nem akartam meglátni, mert tudtam, ha be akarja cserkészni őket, akkor a szó szoros értelmében lőttek a kukoricaszedésnek. Tapasztalatból tudtam, hogy cipelhetem egyedül a fülest. Ajaj, csodálatos a vadászláz! Hiába akartam lebeszélni, hogy nem azok. Páromnak olyan szeme van, mint a sasnak. Azonnal el is kezdte az akciót, a kórókupacok takarásában kúszva elindult a körülbelül 7-800 méterre levő legelésző libacsapat felé. Én tovább mentem az utamon, de közben vissza-vissza lestem. Akárhogy is haragudtam rá, azért szorítottam neki. Látom, hogy egész jól megközelítette már a csapatot, lövéshez készülődik. Egyszer csak hatalmas gágogással felszáll az egész csapat és fölöttem húzott el, mintha csak meg akarták volna olvastatni magukat a vadászfeleséggel.
Nem tudom elképzelni, mi történt. Azt tudtam, hogy a puska csütörtököt mondott, mert nem hallottam lövést, de még bőven lett volna ideje az újratöltéshez hisz olyan jó takarásban volt. nem tudtam, mi történhetett, de azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy bármi volt is, én leszek a hibás.
Így is történt. Mikor utolért, kérdezem: MI van? Mi, mi, még kérded? Az történt, hogy ez a rohadt zseb mindig lyukas (azért nem mindig), elveszett belőle a bicska, nem tudtam a csütörtökös patronokat kiszedni, pedig lett volna rá idő, csak akkor szálltak fel a libák, amikor kiléptem a takarásból.
Ő talán még most sem tudja, hogy engem milyen csodálatos nyugalom szállt meg akkor. Tudtam, igazi feleség vagyok már, hisz azon túl, hogy mosok, főzök rá és kiszolgálom mindennel, már arra is jó vagyok, hogy a félben maradt vadászélmény feletti csalódását és dühét levezesse rajtam.