Őrszigety Frigyes: Emlékezés

Hegedűs Gézának hívták. Alig egy éve temettük. Sok közös együttlét, színes élmény fonta közöttünk a barátságot évek hosszú során át. Vadőr volt, velem egykorú, szomorúszemű, hallgatag ember, akiről azt beszélték a faluban: „furcsa ember, története van!” Talán a mende-monda révén kialakult titokzatosság volt az, ami felkeltette feléje irányuló érdeklődésemet, talán az, hogy akkor én is egyedül voltam, s hiányzott valaki, akivel együtt hallgattunk, együtt gondolkodtunk. Most évek múltán sem látom tisztán, mi volt az ok, de barátok lettünk.
Sokszor melléje szegődtem magános útjain figyelve, tanulva azokat a törvényeket, amelyek ősibbek, mint az ember. Sokszor voltunk disznó lesen, s ha az idő ránk hajolt, együtt éjszakáztunk az erdőszéli vadászház kicsiny szobájában. Sok lomb hullott lábunk alá, hosszú út fogyott el lépteink alatt, míg éreztem, hogy olvad a kéreg, mely mögött egy súlyos emlékekkel terhes igaz ember rejtőzik.
Hívás nélkül léptem életébe, de a kaput ő tárta ki. Egy nyár végi sikertelen vállalkozásunk után ballagtunk a kis házikó felé. Hold nem világított, de a csillagok özönének derengő fényében hazataláltunk. A sárguló lomb előhírnökei, az őszi bogarak egyhangú fuvolái kísérték lépteink gyenge zaját. Valami különös hangulat szőtte át az estét, s valami olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor várunk valakit, aki biztosan megérkezik, vagy amikor valaki elmegy örökre…
-Hallgass ide – mondta, amikor megérkeztünk. Tudom azt beszélik, hogy valami különös életutam volt. Elmondom, döntsd el magad!
Hangja fojtott volt, lélegzete kapkodó. Bár lehet az is, hogy csak én éreztem így.
Anyám korán meghalt. Apámmal együtt csendben, szomorúan, nevetés nélkül éltünk. Volt 3 hold földünk, azt művelgettük. Keresztapám jóvoltából – aki erdész volt – az erdőre jártam. Jól jött, amit kaptam érte. A negyvenes évek elején, mikor már egyre sötétebb lett a világ, behívták apámat katonának. Egy hónap sem telt el, mikor megjött a halálhíre. Nagyon egyedül maradtam. Keresztapámék magukhoz hívtak. Mentem. Segítettek, hogy felejtsek. Bíztatott, hogy majd eligazítja a sorsomat. A munka kedvemre való volt kint az erdőn. Tizennyolc esztendős voltam, s kezdtem újra észrevenni, hogy a fák lombja zöld, hogy a napsugár melegít, hogy az égen rengeteg csillag van. Mindenem az erdő lett, s minden vad szinte személyes ismerősömmé vált. A már szinte bizonyosságnak tűnő jövőmről szorongással beszélgettünk esténként, hiszen akkor már a füst, a vér egyre jobban elborította a világot. Bekövetkezett, amitől féltünk: 1944-ben én is megkaptam a behívót. Vácra kerültem. Az ágyúk moraja azonban egyre közeledett kelet felől.
Október vége lehetett, mikor menetgyakorlatot rendeltek el. Így jutottam el a Naszály erdőborította lankáin túl egy csodálatos kis nógrádi faluba. Hideg volt már. Engem a tanítóék istállójába szállásoltak el. Estére behívtak vacsorára, s az asszony a fia helyére ültetett az asztalnál, mondván, legalább azt hiszi, hogy a kisebbik fia van otthon, aki szintén katona valahol. Sok mindenről szó esett: hogy a háborúnak nincsen semmi értelme, hogy romhalmazt, temetőt csinálnak az országból, hogy nemsokára más világ lesz. Mindent elmondtak, ami egy elkeseredett ember lelkét nyomta abban az időben.
Lefekvés után sokáig nem tudtam aludni. Még hajnalban is hallottam az árva kis tehén lánccsörgését. Nem értettem én akkor a politikához, de a beszélgetés felkavart. Élni szerettem volna még!
Másnap este indultunk vissza, de én már nem érkeztem meg Vácra. A régi kosdi szénbánya környékén egy elhagyott, düledező viskóban húzódtam meg. Élelmem nem volt sok, de a közelgő ágyúszó reményt adott, hogy nem kell már sokáig várnom. Múltak a napok, s én éltem a szökött katona életét. Emberrel nem találkoztam, de kinek is lett volna kedve ilyenkor az erdőt járni.
Leesett a hó, s én már napok óta csipkebogyót és berkenyét ettem csak. Éreztem gyengülök, inkább csak üldögéltem és lestem az idő lassú múlását. Aztán felfedeztem a közelben egy vadváltót. Ócska drótokból hurkot csináltam, olyant, amilyent valaha én szoktam szétszabdalni. Másnap reggel egy őzgida rugdalódzott benne kétségbeesetten és gondolatok nélkül csapott le szuronyt markoló kezem…
Aztán december lett. A karácsonyt már keresztapáméknál töltöttem. Néhány év múltán vadőr lettem…Hát ez az én történetem.
Csend lett, csak a gondolatok cikáztak vadul bennem, mint villámok a nyári égen. Most értettem meg sok mindent, ami eddig rejtély volt előttem. Megértettem, hogy miért védi, óvja a többi közt is legjobban az őzeket, megértettem, hogy miért jutott több takarmány a kedvenceknek. Megértettem, hogy miért jelentett beteget olykor, ha valakit őz lesre kellett volna kísérnie. Megértettem, hogy ez az ember egy egész életen át vezekelt egy olyan bűnért, ami talán nem is volt bűn akkor és olyan körülmények között. Ez az ember adósságot törlesztett…
Kattant az ajtó, szó nélkül lefeküdtünk. Nem mondtam el azt sem, hogy az a katonagyerek , akinek a helyén ült azon az októberi vacsorán, jól van, imádja az erdőt, az őzeket és itt fekszik a mellette levő ágyon…