Klaudije Lavosevic: Északi szél

Tizenhat napig állhatatosan a magányos szürke farkas nyomában voltam. Minden éjjel végigsuhantam az alvó Lisci falun, amely a hatalmas Sár-hegység oldalában lapul, mögöttem hosszú, egyenes nyomokat hagyott a sítalp, és már nem is hallottam a kócos juhászkutyák morgó ugatását. A téli éjszaka szürkeségében elmaradtak a mogorva síptárházak, a kanyarban elhalkult a zajos hegyi patak csobogása, ahogy vize nekiverődött a nagy, fekete, félig rohadt malomkerék lapátjainak.
A falu kijáratánál várt a farkas barátja, a szél. Mellbevert. Marékszámra szórta szemembe az éles havat. El-elbuktam erőteljes támadásaitól, de siklottam tovább.
A szél pedig egész úton igyekezett bosszút állni. Beszórta hóval és kiegyengette a szakadékok élét, hogy megtévedve lezuhanjanak. Vékony hóréteggel bevonta a fogas sziklákat és alacsony bokrokat, hogy beléjük akadjak. Fütyült utánam és szitkozódott. De én kitartóan jártam az alacsony bozótost, a bükköst, leereszkedtem a meredek ösvényeken, kémleltem a magányos farkast sajátos útján.
Először a Popova Sapka alatti sziklákon láttam meg. Feketén és mogorván állt az alkonyatban, mintha kőből faragták volna, szeme gonoszan villogott. Szempillantás alatt, amíg hátranyúltam, hogy levegyem a vállamról a puskát, egyetlen hatalmas ugrással eltűnt. Sokáig és rendületlenül bámultam még a sziklákat, de – mintegy varázsütésre – végleg nyoma veszett.
Másodszor óriási, nyugtalan árnyékként ugrott át a kálvária útján, ahova a síverseny pályájának kijelölése miatt mentünk ki.
Mindig becsapott és kigúnyolt, éppen onnan lopott birkát, ahonnan elindultam, hogy a nyomára leljek.
A fáradtság, a hideg és a sikertelenség sem tudott visszatartani a további hajszától. Részletes térképet szereztem a környékről, és berajzoltam a farkas útjait. Ily módon minden nap szűkítve a köröket, megtaláltam a területét. De hiába volt minden, egyszer sem tudtam meglepni. Már kétségbe ejtett a kudarc, többször megfogadtam, hogy fölhagyok az egésszel. Éjszakánként azonban felhangzott dacos-kihívó üvöltése, és én felkeltem, újra meg újra kimentem fagyoskodni a hiábavaló lesekre.
A csalóka téli napsütés még csillogott a jéghegy szaggatott élén, kékes árnyékok kúsztak a téli tájon. Gyér bükkössel benőtt oldalú völgyet találtam. Elhatároztam, tüzet rakok, amely mellett majd megmelegedhetek. Kioldottam a kapcsokat, és sítalpaimmal szétsöpörtem a lehullott leveleket. Összekapartam egy csomó harasztot, lehullott ágat, boróka- és vadrózsagallyat.
Míg a hóban térdepeltem, és a zsebeimben öngyújtó után kutattam, haragosan arcomba csapva besüvített a völgybe a szél. Utána futott lógó farokkal a magányos farkas.
Nem álltam föl, megfogtam a mellettem fekvő karabélyt, vadul a vállamhoz szorítottam, hogy szinte fájt, egy pillanatig céloztam és lőttem.
A farkas botlott egyet, majd elesett. Pontosan úgy, ahogy szeretett Szlávóniámban a lelőtt kóbor kutyák esnek el.
Azt az ötven lépést futva tettem meg. ujjaimmal a ravaszon. Ezúttal nem sikerült félrevezetnie, kinyújtózva, vicsorító fogakkal feküdt, minta kedve lett volna még tépni. Szeme üveges volt és gyűlölettel teli. Ezt barátjának, a szélnek köszönhette, aki nem figyelmeztette, hogy ott térdelek a fa tövében.
Miközben nyúztam a bőrét, csontig szaladt a kés a kezembe. A magányos farkas szemei gúnyosan fénylettek. Még halva is bosszút állt rajtam.
Visszafelé indultam a faluba. Bőrét vállamra dobtam. A táj szomorúnak és idegennek látszott. Lusta szárnycsapásokkal, károgva, varjak repültek el felettem, az erdő sem köszönt vissza rücskös, kopasz ágaival, mint máskor. A faluból tárogató hangja szállt, tompán visszhangzott a dob. A farkas behavazott teteme felett sírt a szél, a szívemből és az erdőből pedig kiszökött egy darabka öröm.