Avar Péter: Fácán körítéssel

Aznap olyan rekkenő meleg volt délidőben, hogy hozzá foghatót augusztusban sem mindig találni. Pedig már jócskán bent jártunk az őszben, és szándékomban volt: vizslát tanítandó, fácánokat lőni. De a lustaság majdnem eluralkodott rajtam, és arra gondoltam: a hőség nem fog kedvezni a dolognak, hisz a szárnyasfélék ilyenkor úgy szerteszélednek a világban, mint a Jézus Krisztus apostolai, és a vizsla, no meg én magam is, csak nyelnénk a port, és agyonra lihegnénk magunkat, amire találnánk a puska elé vadat.
Szóval: egyáltalán nem volt arra való idő. Sokat kellett volna talpalni azért a kis vadért…
De ha valaki elkísérne? Beszélgetnénk, elütnénk az időt, meg se kottyanna a séta.
Gyurkára gondoltam. Ő szokta sétákkal fogyasztani magát, beszédes is a javából, nem lesre, cserkelésre való, – no de „fácánt fogni”, lehet nótázva is.
-Gyere vadászni!
-Most?…ebédidőben? – hüledezett rám hitetlenül, a konyhaasztal mellől, és látszódott rajta, hogy nem vetne meg egy délutáni alvást.
-Hát persze. Most vagy soha!
-Ilyen melegben?
Ablakon keresztül, még oda az árnyékos konyhába is belopta melegét a vénasszonyok nyara, kívül az utca meg szinte szikrázott a verőfényben, s körül, a nagy portán legfeljebb csak a pajtába aggatott dohánylevelek puhasága árulkodhatott volna az őszről, az éjjeli ködökről.
Az asztalon, a tyúkleves tetején a lehűlt zsír már aranysárga karikákba húzódott: Gyurka túl volt a java ebéden, csak némi füstölt húsokat vett még magához, savanyúságok kíséretében.
-Aztán mire mennénk? – kérdezte kissé vidámabb arccal miután egy üveg sört is utána szalajtott az ebédnek.
-Fácánra. Lőnék egy-két kakast!
-Az jó. A fácánnak jó leve van! – mondta mély meggyőződéssel, és éreztem a hangján, hogy már komolyabbra veszi javaslatomat.
-Hát egye fene! Nem bánom, menjünk! – és nagyot sóhajtott, mikor vaskos derekán két lyukkal kijjebb engedte a szíjakat.
Így hát kettesben vágtunk a határnak, előbb a keskeny gyalogcsapáson, amely véghosszat kísérte a fasoroktól kerített marhahajtó utat, s mégsem volt olyan poros, mint odabent, ahol a mély homok felszállva, szürkébe vonta a szederfák leveleit. Akácok is nyújtózkodtak közöttük, és lent sűrű szövevényt alkotott a szeder indája, ahogy csalánnal, bodzával, s néhol vadrózsával összefonódva, rejtette az árkot. Igazi, kedvelt búvóhelye volt itt a madaraknak, de a fácánok, ilyen napos időben csak alkonyattájt, felgallyazás előtt húzódnak befelé a mezőkről. Most gerlék suhogtak felettünk, és néhány szarka cserregett.
A cifra pointer nem akarván hinni, hogy a fasor „üres”, messze előrefutott a gyalogúton, majd megkerülve az árkot, visszatért, és tanácstalanul csóválta a farkát.
Balról számtalan, felgazosodott búzatarló hívogatott, s azon túl árkokkal megszabdalt rétek, kevéske vízzel, amely odább kiterebélyesedett, és eltűnt az árnyékot vető berekfák között. Máshol kis akácligetek határolták a lapot, lenge lombozatuk maga közé engedte a fényt.
Egy árok vonalát követve, bekanyarodtunk a tarlók közé. A kutya most teret kapott, s ezt kihasználva: nagy ívekben kezdett keresni. Néha nagyon is belelendült, túlhaladta a kettőnk kapcsolatában az engedelmesség határvonalának tekinthető képzeletbeli körívet. Ilyenkor erősen rásípoltam.
-Odanézz!…lefekszik – álmélkodott Gyurka, amikor a kutya szélsebes futásból hasra vágta magát. – Mitől csinálja azt? Brr! Miért hasaltatod ebbe a bökős tarlóba?
Elnevettem magamat, mert Gyurka piros arcáról lerítt az őszinte sajnálkozás.
-Ne féltsd, nem csiklandós! És ha nem állítanám meg időnként, akkor előbb vagy utóbb teljesen önállósítaná magát. Minél gyorsabb egy kutya, annál fegyelmezettebbnek kell lennie.
Mikor fektéből felszabadítottam: a tarka pointer megint csak nekifutamodott, és „szállt” a tarlókon, meg a sokszínű őszi mezőkön. Könnyed, egyforma, súlytalan mozdulatokkal suhant előttünk, s az orrát magasra emelve a szelet kutatta. De a szél lustán elpihent valahol, és csak néha mozdult meg egy kicsit, akkor is kiszámíthatatlanul, mindig más-más irányból lengedezve.
Azonban bármennyire csekélyek és szeszélyesek voltak is ezek a fuvallatok, a pointer oly nagy tempóban vágtázott közöttünk, hogy utóbb mégiscsak sikerült valamit kifognia. Akkor hirtelen megtorpant, elejével szinte kificamodva, a vad szagának irányába fordult, és egész testében megmerevedett. Az orrával lefelé mutatott, közvetlenül maga elé. Néha borzasztó lassan másik irányba fordította a fejét, s utána megint makacsul odanézett az előbbi helyre.
-Vigyázz csak, Gyurka! – figyelmeztettem társamat, aki még nem látott ilyent, s gyanútlanul belegyalogolt volna, ebbe az élő szoborba. Azt jelzi, vad lapul előttünk. Várjunk kicsit, ne verjük fel őket!
-És ha fácán? Ha várunk, elrepül! – suttogta ijedten, mert onnan, ahol álltunk, valóban túl távolinak tűnhetett, a levesnek való.
-Megvárnak minket – nyugtattam -, ráérünk lassacskán odamenni. Meg különben is, csak egy tyúk van előtte, és arra nem lőhetek.
-Honnan tudod, hogy tyúk?
-Mert, ha kakas volna, rég világgá szaladt volna! Azok többnyire csak hideg időben, az első hó után várják be a vizslát ennyire közelre – magyaráztam, bár belülről korántsem voltam meggyőződve, hiszen a fácánnak is csak tyúkesze van, s halomra döntheti, minden bölcsességemet.
-Fogadjunk, hogy kakas! – lelkesedett Gyurka, és mivel ezt már nem lehetett felhárítani, lassan közelebb óvatoskodtam.
„Nyúl csodaszámba menne, az a két pár fogoly és szőlőknél található…Csak fácán lehet, ha pedig fácán, abból több a tyúk, tehát nyerem a fogadást, és akkor estére hűtött sört ihatok” – biztatgattam magam, miközben szinte nem is készültem lövésre. És nem is kellett, mert valóban tyúk rebbent, majd sorban – ahogy a kutya összeszedte őket – még egynéhány összesen majd fél fészekaljára való, s legvégül, kissé odább egy fiatal, rövidfarkú, kamaszhangú kakas is előkerült a vadkender közül.
Gyurka csodálkozva nézte, a nagy surrogással kelő fácánokat, az egyik már messze vitorlázva, ereszkedni készült, az erdő felett, a másik sebesen csapkodó szárnyakkal gyorsítva, most emelkedett. Látta a kutyát is, amint izgatottan kutat, majd újból és újból állásba merevedve jelzi a vadat. Még a lábát is felemeli.
Néha felnézett rám, s ilyenkor szomorúságot és rosszallást lehetett kiolvasni, a szeméből. „Ki értheti meg az embert? Most tálalva a vad, és mégsem dörrent közéjük…” Szerette volna már hallani a dörgést, és látni, amint a fácán megbicsakolva, tört szárnyas elé hullik odafentről. „Akkor megtörne a varázslat, rá lehetne rohanni, elfogni, felkapni, és büszkén kiemelni a gaz közül, majd felmutogatni, hogy mindenki lássa: ő találta, s hozta, és senki másnak nem adja oda a gazdáján kívül!”
Mikor már úgy gondoltam, hogy több madár nem lapul előttünk: odaléptem a kutya mellé, a levegőbe lőttem, és azon nyomban rá is sípoltam, hogy biztosabban feküdjön. A lövés zajára kelt a kiskakas, könnyű lett volna duplára leszedni, de nekem más volt a szándékom.
-Ezt kár volt elengedni! Ki tudja, lesz-e még egy? – sopánkodott Gyurka, és ellenzőt formált párnás kezéből, mert a fácánok egyenes napnak szemközt repültek.
-Fiatal még ez a kutya nagyon! Most első a fegyelem, kakast lőni ráérünk még hazafelé is! Hanem a fogadást elvesztetted ám! – figyelmeztettem, nehogy a dolog lényege feledésbe merüljön a nagy szárnysuhogásban. Sajnos, azonban Gyurkát nem lehetett e tekintetben meggyőzni, mert úgymond:
-Lehet, hogy a kakast szagolta meg először!
-Így hát a fogadás döntetlen maradt, és mi bevettük magunkat az erdőbe, amelyet inkább lehetett ligetek csoportjának nevezni, mert sehol sem volt szélesebb egy sörétlövésnyinél. Itt már nyírfák is keveredtek az akác közé, s szedert mindenhol kerülgetni kellett, és néhol, váratlanul, mély pocsolyák vize csillant elő. Az őzek és szarvasok által járt ösvények zegzugosan szaladtak, és a sűrűbb helyeken a legelő közelségét jelző erős dróthurokba akadhatott az ember. Gyurka kényelmesebb volt, és kint járt a szélén, én középütt a pointerrel, aki hol átugrálta a szedert, hol meg teljesen alábújt. Itt a futása jócskán lefékeződött, és gyakorta került egyet, vagy a saját nyomán visszajött hozzám. Némán megállva, elbújtam a fa mögött, hadd keressen engem is, ne csak mindig a vadat, mert szerettem volna, ha tudatosulna benne, ez az időnkénti visszajelentkezés: amelyet csak az erdő, a fedett terep tud pointerbe „belenevelni”.
-Nicsak! Egy nyúl! – kiáltott Gyurka meglepetten, amikor az alaposan megvénült „erdei” tapsifüles kiperdült a lába alól, és lomhának tűnő szökésekkel, jó néhány vargabetűt leírva, eltűnt a legelőt határoló kökénybokrok alatt.
-Jegyezd meg jól a helyet, ahonnan elugrott! – kiáltottam neki, és füttyentve a vizslának, mi is hamarost odatörekedtünk. A nyúl fekhelyénél szíjra fűztem és azonmód csapázva követtük a tapsifülest.
A legelő üres volt. A füvet a marhák rég rövidre rágták, s azóta csak itatáskor, délidőben kerültek erre, különben meg átadták a teret a kanásznak. Az pedig öregember volt, lusta is volt, reggel kihajtotta a kondát, tüzet gyújtott – a legnagyobb melegben is -, és a nap javarészét alvással töltötte. Néha megéhezett, és gombát, kukoricát vagy gyümölcsöt szedett magának. A hurkokat nem ő állította, hanem ha kutyái sündisznót fogtak: azt megette, s húsáért a borzot is szívesen megnyúzta volna. Máskor meg elgondolkozott, hogy miért durrogat annyiszor a szomszéd, a másik falu kanásza: mert az ostorpattogás messzire szállt, az erdők fölött, és a disznópásztorok ebből mindig pontosan tudták, hogy merre is hajt a másik.
A gémeskút előtti, jókora kiterjedésű, sekély és meleg vizű dágványban szoktak hemperegni a disznók, és az óriási, öles derekú tölgyek már emberöltők óta ott vetettek sötétlő árnyakat alkonyattájt, amikor nagy szárnysuhogással vadrécék érkeznek a vízre. És máskülönben is ritkán volt olyan órája a napnak, hogy ezen a nagy körszínpadon ne történt volna valami érdemleges. Nappal a barmok és a konda, meg néha bengéző, nyirágazó cigányok, éjjel pedig az erdő vadjai vették birtokukba. Néha összetűzésekre került sor. A bozótban valakit fellöktek a disznók, máskor viszont a kanász kutyái bolondultak meg, s olyan sokáig acsarkodtak, bent a sűrűségben, hogy az öreg megmérgesedett, nagyokat durrantott a karikás ostorral, és félhangosan szitkozódott is.
Mikor a nyúl kiszaladt előlünk a legelőre, ott már csak egy hamvaiba roskadt tüzet talált, és a disznótúrásokon keresgélő varjakat. Máskülönben minden veszélytelennek látszott, úgyhogy egy hosszú futamodás után meg is pihent, és ültében felágaskodva figyelte a rétet. Látta, ahogy előbújunk a bokrok közül, de egyelőre eléggé messze voltunk, és a kutya pórázra fűzve.