dr. Horváth Béla: „Füles”

Tarka pompájában virít a nyár. Gyurgyalag ül a telegráfdróton. Búg az erdő a vadgalamb mámorától, sárgarigó messze hangzó dalától.
Erdő mélyén zsong, nyüzsög az új élet. A vadászház padlásán lódarazsak zümmögése bontja meg a kis ház nagy nyugalmát….
A küszöb előtt elnyúlva alszik a vizsla. Néha-néha nyikkant egyet.., talán álmodik…Az én gondolataim meg egy bak körül járnak… Nyolc éve ismerem.
Első találkozásunk egy májusi hajnalon történt…Nagy búzatábla közepén láttam meg. Hátrahajló, kampós agancsa ág nélküli. Jobb füle kettéhasadva lóg lefelé, mint egy nagy fülbevaló. Megközelíteni csúszva-mászva a búzában, a táblában legelő sok őztől nem lehet… Megkíséreljük a közelébe kocsizni. Bizony nem megy simán, mindig beleütközünk egy-egy fekvő, felkelő bakba, sutába. a „Füles” – így kereszteljük el – öreg sutával vonul az erdő felé, tartva a biztonságos távolságot.
Kikocsizunk a búzából, ott hagyjuk őket. Tovább barkácsolunk a Pokolfenék sásos gazosaiban. Néhány szép fiatal bakon kívül lőhető bakkal nem találkoztunk. Visszafordulunk. A búzatáblán megfogyatkoztak az őzek. Lefeküdtek, beváltottak az erdőbe…Az utat szegélyező kökényes takarásában kocsizunk. Jó golyólövésnyire felkapja fejét egy legelő őz. Ő az. Lövéshez készülődöm, Amikor jól a lapockáján ül a céltüske, eleresztem a golyót. Pontosan fölötte veri a harmatos búzát…. Elhibáztam! Eliramodik a suta, és utána a bak is nagy ugrásokkal.
Sokat jártam utána hajnalban, alkonyat idején, egész a szarvasbőgésig, de a vadászszerencse nem szegődött mellém.
Elmúlt egy év és az első májusi reggelen ismét a sömlényi nagy táblához kocsiztam. Most repce zöldül a tavalyi búza helyén, benne szétszórva kisebb csapatokban sok őz legelt, figyelt felénk. Két kiváló bakot vizsgálgattam, és nem vettem észre a közelünkben felkelt bakot. Barátom oldalba bök és suttogja: „Itt a Füles”. Valóban ő az. Jobb füle kétséget kizáróan bizonyítja…De hol van a tavalyi kampós, ágnélküli agancs?!? Szabályos hatos, jó képességű bak áll előttünk. Közép vastag, hosszú szárú és ágú agancs ékeskedik jellegzetes fején, és mellette ott az öreg suta, amely azonnal vad vágtába csap és viszi magával a reggel meglepetését…A későbbi időkben sok alkalommal láttam, és természetesen már nem akartam meglőni….Sokszor jutott eszembe, milyen jó, hogy egy évvel ezelőtt elhibáztam.
Múltak az évek és Füles mindig szebb, erősebb, kívánatosabb aganccsal lepett meg. Egy hibája volt csak, fiatal volt. Az öreg suta mellett azonban hűségesen kitartott. A múló évek során öregedett, agancsa évről évre erősödött, mindig kívánatosabb lett…El is határoztam, hogy hét évi ismeretség után az immáron mániámmá váló bakot meglövöm…
Fel is készültem rá alaposan. A régi tanyahely öreg akácfájára magaslest készítettem, és innen figyeltem. Nagyon óvatosak voltak, különösen az öreg suta, amely a legkisebb gyanúra is azonnal eliramodott, a bak meg utána a kökénnyel benőtt futóárokba Innen aztán ki sem mozdultak. Általában itt is tartózkodtak, csak a magasles körüli karvastagságú akácsuhángok árulkodtak róla, hogy itt dörzsöli agancsát. Erre alapoztam tervemet is, amikor a magaslest ide építettem.
Májustól búzaérésig gyakran üldögéltem a magaslesen hajnalban, és estébe öregedő délutánokon…Sokszor láttam hatósugaramon túl, és egyre jobban izgatott a hatalmas gyöngyös agancsa. Sokszor elfogott a kísértés és a végén mégsem kockáztattam meg a lövést…Majd máskor, ha közelebb, ha biztosabb lesz…és végre elérkezett a nap…
Viharfelhők gomolyogtak, hömpölyögtek az égen, villámok csipkézték az ég kárpitját, dübörgött, morajlott, zengett a zivatar. Szél csavarta a kertben a fenyők törzsét, tépte a nyírek levelét, szaggatta a kert virágait. Szakadt az eső, kopogott a jég…Ítélet idő…és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlott…Kisütött a nap, kéken ragyogott az ég, csökkent a nagy hőség…Délután késlekedés nélkül indultam Sömlyénbe…Régi mondás, jó tanács: eső után mozog a vad.
Az utak felszikkadtak, a keréknyomokban összegyülemlett, csillogott a víz, fácánok szárítkoztak az utak mentén…Harsogott az eső mosdatta határ…, csak a vágásra érett búza dőlt meg nagy foltokban.
Óvatosan lopakodom a tanyahelyhez. Friss dörzsölést látok a magasles közelében. Felmászom a létrán, kényelmesen elhelyezkedem. Alattam a szél döntötte búza, mögöttem fasor szegélyezte dűlőút, mely kettészeli a hatalmas táblát. A szél döntötte foltokon gusztálgatom a szárítkozó őzeket. Az álló búzából nem látszanak ki, csak az agancs hegye villog időnként. Hol közelebb, hol távolabb bukkannak elő az általam ismert bakok, suták, csak a keresett nem mutatja megát, pedig a friss dörzsölés azt mutatja, hogy itt járt. Lassan múlik az idő, egyre sűrűbben emelem szememhez a messzelátót. Amint aprólékosan kutatom a körülöttem elterülő búzát, megakad tekintetem egy hozzám közel megvillanó agancsszáron…Egy helyben áll a bak…, meg sem moccan…Percek múlnak el, amíg lép egyet…, aztán bizonyossá válik a fejtés, felismerem a hatalmas agancsot…még néhány lépés, és kiér a szoba nagyságú búzafekvésre.
Óvatosan nyúlok a puskámért…Állandóan a bakot figyelem, az is valamit. Kihúzza magát, épp hogy a feje látszik, és mereven figyel a dűlőút felé…Kocsi közeledik, nyikorognak a kerekek…, a bak meg hatalmas ugrásokkal rohan a tábla közepébe…Itt volt a nagy alkalom…, csak egy kis időbeli elcsúszás történt…, a bak nem lépett ki korábban, a kocsi meg nem jött később…A köszönő kocsisnak mormogok valamit…
Ettől az estétől kezdve többet nem láttam, pedig sokat jártam utána. Eltűnt, mintha sosem lett volna…A következő évben sem találkoztam vele. Meglőtték? Elpusztult a télen? Kérdeztük sokszor egymástól..Időnként még beszélgettünk róla, aztán kezdtem elfelejteni…
Egy évvel később, egy kora májusi hajnalon ismét arra kocsiztam, ahol oly sokszor találkoztam vele. Feltűnően kihalt volt a sömlyéni határ. A harmatos vetésben sok volt a nyom, de egy árva őz se mutatkozott benne. Valaki vagy valami elriaszthatta őket. Így másfelé vettem szekerem rúdját. Végig kocsiztuk az akácosokat, behajtottunk a Majális erdőbe, majd nagy kerülővel Akol felől vissza Sömlyénbe.
Sütött a nap, melegedett az idő, és a lovak is kényesen táncoltak mint mindig, ha hazafelé vitt az útjuk.
Messze az erdő szélénél két árva őz legelt. Megszokásból szóltam öreg kocsisunknak: álljon meg! Messzelátón át nézegetem az őzeket, és nem akarok hinni a szememnek… Az öreg suta mögött Füles bóklászik…Egyszeriben kimegy a hajnali álmosság belőlem…Hát mégis él! Ennyi idő után újból megmutatta magát…Induljunk Józsi bácsi! A kökényes takarásában kocsizunk feléjük…Kiértünk a takarásból…Üres a vetés, sehol semmi…Nincs más Választásom, bekocsizunk a vetésbe az utolsó tartózkodási hely irányába…Nem kelnek föl. Megállunk, beszélgetünk, füttyentünk éleset…Semmi. Nagyot kiáltok: Füles! Kiperdül a búzából, néhány nagy szökellés után megáll, várja a sutát…Ekkor éri a lövésem. Tűzben marad. Csak a csattanásra ugrik fel a mindig nagyon óvatos suta…Eliramodik, megáll, várja hosszú esztendőkön hű társát…
Elindulok a bak felé. A suta csak most ugrik el végérvényesen…Előttem fekszik régi ismerősöm, jobb fülének hosszú fülbevalója most az agancsot takarja. Ősz fején a hajdani agancsnak csak silány mása ékeskedik. Megvékonyodott, lekoptak sűrű gyöngyei, elfogytak a hosszú ágak. Megöregedett a bak, elöregedett az agancs is…Hosszú esztendők cserkészete véget ért…Szobám falán a legerősebb trófeáim közt kapott helyet….