dr. Viczián Antal: Hajnaltól estig

Hajnali három óra, – éktelen berregéssel szól a vekker.
De goromba hangja van!
A szobában kellemes meleget és barátságos fényt áraszt az olajkályha. Jó volna még egy kicsit aludni!…de erős vagyok, kibújok a takaró alól, s kikémlelek az éjszakába. Megcsap a hűvös levegő, hiába, hidegek már a szeptemberi éjszakák!
Lent a réten bőg egy bika. Hangját már jól ismerem, de még nem találkoztam vele, valószínűleg ő a hárem főnöke. Két mellékbika tartozik még a társaságához, ezek közül az egyiket, egy öreg 10-est már láttam. Kicsit hallgatózok még. Csakhamar megszólal a másik is, úgy látszik együtt van a társaság. Ez megnyugtat; őket akarjuk ma felkeresni.
Sietve öltözködöm, mert fél négyre ki kell érnem az országútra a vendégért. Tegnap szólt a vadászmester, hogy az egyik német vendég még nem lőtte meg a bikáját, s ez az utolsó napja, holnap már utazni akarnak. 7-8 kilós agancsú bikát lőne.
MÉG TELJES A SÖTÉTSÉG, amikor kiérek az országútra. Pontosan érkeznek. Üdvözlések után csak néhány szót váltunk, sietnünk kell. Braun úr marad velem, a másik vendéget a vadászmester kíséri. Megállapodunk, hogy fél hétkor találkozunk ugyanitt. Waldmannsheil! Már megy is a Mercedes tovább.
Az erdőszélen húzódó kocsiúton indulunk el. Elmondom a vendégnek, hogy mintegy két kilométert megyünk, kerülővel közelítjük meg a szarvasokat, illetve az erdő szélén lévő magaslest. Onnan hallatszik most is a bőgés. Még virradat előtt fel kell jutnunk a lesre, ahonnét belátni az egész rétet. Reméljük, hogy megmarad a kedvező szél.
Braun úr először van Magyarországon, s szeretné első bikáját meglőni. Nagyon élvezi a tájat, a szarvasbőgést, de panaszolja, hogy eddig nem volt szerencséje. Szarvast ugyan látott, de lőhető bikát nem.
Időnként megállunk, de menet közben is jól hallani a bőgést, hiszen légvonalban nincsenek messze. Az erdő túlsó széléről is, – hol a tsz kukoricájára járnak ki a szarvasok – hallatszik bőgés. Beérünk az erdőbe, és zseblámpafény mellett folytatjuk utunkat. Most már csendben kell maradni. Nem mintha a beszéd zavarná a szarvasokat, annál messzebb vannak, de az erdő templomi csendjét kár volna megzavarni. Előbb kocsiúton, aztán cserkészúton haladunk, majd kiérünk a széles erdei útra, amely már egyenesen a rétre vezet. A homokos úton zajtalanul közeledünk az erdő széléhez. Most már a bőgés is egyre közelebbről hallatszik.
VÉGRE FÖNT VAGYUNK a magaslesen! Aggasztóan nagy a csend. Csak nem riadtak meg a szarvasok? Amikor felfelé másztunk a létrán, a vendég odakoccantotta a puskáját a fához.
Sötét van, nem sokat lehet látni, csak a réten elszórtan álló fák koronája rajzolódik ki…Végre mordul egyet a bika….megnyugszunk, it vannak még, nem riasztottuk el őket. Csak látnánk is valamit.
Várunk, meresztjük szemünket a távcsövön keresztül. Eltelik tíz perc – negyedóra, mire sikerül felfedezni őket. Öt sötét folt. Az egyik jóval nagyobb a többinél. Most megszólal a mellékbika is, lenn a réten.
Lassan múlnak a percek, kezd világosodni. Mögöttünk az erdőben megszólal a feketerigó. A szarvasok legelészve lefelé húzódnak a réten a füzes irányába, úgy látszik ma nem az erdőbe fognak beváltani. Mindkét bika bőg.
Lassan kivilágosodik. Most már alaposan szemügyre vehetjük a társaságot. Kétszáz méterre lehetnek tőlünk a réten, egy sásos-füzes, alig néhány száz méter átmérőjű sűrűség szélében. Négy tehénnek van a bika. Középkorú tizenhatosnak látszik. Erős koronája van, az agancsszárak nem túl vastagok. Kár volna meglőni, majd néhány év múlva megérik rá. Az öreg tízes bika nem látszik, behúzódott a füzesbe még szürkület előtt.
TÁVCSŐVEL FIGYELJÜK a szarvasokat, élvezzük a látványt.
-Herrlich! Wunderschön – suttogja a vendég. Teljesen kivilágosodott, a nap is fölkelt, vörös korongja a távoli fák fölé emelkedik. A szarvasok beváltottak a sűrűbe, bőgés nem hallatszik már. Néhány őz legel legel kint. Fácánkakas szárítja tollait egy boglya tetején. Valahol vontató pöfög, kutyaugatás hallatszik a távoli majorból. Szekér zörög az erdei úton.
Megindul a nappali élet erdőn-mezőn. Lemászunk a magaslesről, s beszélgetve indulunk el az erdőszélen az országút felé.
Alig teszünk meg száz métert, amikor észreveszem a bikát a réten. Nézem távcsővel; ő az, az öreg tízes! Nyugodtan ballag erre fölfelé. Teljesen fedezetlenül állunk a réten. Vissza már nem mehetünk a magaslesre, közelebb van az erdő széle, ide húzódunk be gyorsan. Szerencsére nem vett észre.
A BIKA CSAK JÖN szép nyugodtan, időnként megáll. Súgom a vendégnek, hogy lőhető, készüljön fel. Fatörzshöz támasztja puskacsövét, a céltávcsőben keresi a bikát.
Csak nyugalom! Jön az szépen, mintha „zsinóron húznák”. Lassan közeleg, előttünk akar majd beváltani az erdőbe.
Felejthetetlen kép, ahogy a reggeli napfényben jön a bika. Fejét lógatja, mintha nehéz volna az agancsa. Elfáradhatott az éjszakai küzdelemben, s most nyugalomra vágyik az erdő sűrűjében. A hajnali nedvességtől sötéten fénylik az agancs, az ágvégek világítanak, mintha karácsonyfát hordana a fején.
A német kezében remeg a puska. Érzem, amint szaporán ver a szívem, majd kiugrik a helyéről.
Itt van előttünk, alig nyolcvan lépésre; lassú tempóban közeledik az erdő széléhez…most kéne lőni!
Halkan, röviden belebőgök a kürtbe:…eőőőőa…
A bika megtorpan, áll, mint egy szobor, felénk figyel.
-Schiessen! – sziszegtem alig hallhatóan a fogaim között…a bika áll…a vendég nem lő…most egy kattanás…
Mi van?…A bika két ugrással bent van az erdőben, majd távolodó zörgését hallani.
Was ist denn?
Kiderül, hogy nem volt kibiztosítva a puskája, s csak a gyorsító kattant.
NAGY MÉREG! de most már mindegy, ez elment…Elszomorodva, mérgelődve megyünk az országút felé.
A Mercedes már vár ránk. Nem nagyon dicsekszünk. Elbúcsúzok, s ballagok vissza a vadászházhoz.
Jólesik a reggeli, majd utána elnyújtózni a díványon, pihenni, esetleg aludni is egyet. Felidézem magamban a ma reggeli élményt. Nem először vezetek vadászvendéget, de most is, mint máskor, nagyon élveztem, majdnem olyan izgalmas volt, mintha én lettem volna a vadász.
…Bőgésre ébredek. Vagy csak álmodom? Nyitva az ablak. A fák koronája között sötétkék égbolt látszik. Kristálytiszta őszi verőfény. Dörgő légy köröz a szobában, koppan a falon, aztán távozik a nyitott ablakon…
..Most megint bőg a bika…ez nem álom, a ház mögül hallatszik. Pillanatok alatt talpon vagyok, megkerülöm a házat, hallgatózok. Mintha verekednének is….aztán újból rövid bőgés.
Na ezt meg kell nézni! Beszaladok a távcsőért, s úgy ahogy vagyok, papucsban, már indulok is a cserkészúton a hang irányába. Zajtalanul közelítve, alig kétszáz méterre a háztól megpillantom a bikát. A szálerdőben áll. Öreg bikának látszik, a bal koronája különösen ágas-bogas. Alaposabban nem tudom megnézni, mert mordul egyet – nekilódul és eltűnik a sűrűben. Nem megyek tovább, nem akarom megzavarni, inkább visszatérek a házhoz. Valószínűleg az erdő túlsó szélére, a kukoricába kijáró társaság lehet itt. A vadőr szerint oda egy tizennyolcas jár ki három tehénnel.
EZT A BIKÁT meg lehetne lövetni a német vendéggel! Persze még jobban meg kell nézni, de már a vendég társaságában, mert esetleg mindjárt lövésre is sor kerülhet.
A gondolatot gyors elhatározás követi, s már zötykölődik is a Zsiguli a gödrös erdei úton. Irány a szomszéd falu, a vendégek szállása. Ott a vadászmestert is megtalálom. Ajánlatomat Braun úr meg a vadászmester is örömmel fogadja. Alig egy óra elteltével már újból a vadászháznál vagyok a vendéggel, aki izgatottan, teljes felszereléssel érkezik. Megnyugtatom, hogy azért azonnal nem indulunk, van időnk bőven, várjuk csak meg, míg a bika jelentkezik. Főzök inkább egy jó erős kávét, s majd kávézás közben megbeszéljük a haditervet.
Összeszedek valami harapnivalót is, mert régen volt már a reggeli. A tornác árnyékos, nincs túl meleg, sőt az erdő fái alól időnként hűs fuvallat is érkezik. Mire elfogyasztjuk a szendvicseket, a kávé is kicsurog.
Elmondom a vendégnek, hogy ez a bika erősebbnek látszik, mint a reggeli tízes volt, de ha nem sikerülne most összejönni vele, vagy mégsem golyóérett, akkor sincs nagy baj, megnézhetjük lent a réten a reggeli öreg bikát is.
-Meglőném most már – mondja Braun úr – a nagyobb bikát is, hiszen ez a délután és este az utolsó lehetőség számomra. Nem szeretnék trófea nélkül hazatérni.
Nincs még öt óra, amikor megszólal a bika a ház mögött. Ugyanonnan hallatszik, mint délben.
GYORS FELKÉSZÜLÉS, csak a legszükségesebbet, puskát, távcsövet visszük magunkkal. Én csak távcsövet.
-Most töltsön be – figyelmeztettem a vendéget – és ne felejtsen el idejében kibiztosítani!
A cserkészút a ház sarkától indul. Óvatosan kell elindulnunk rajta, mert nincsenek messze a szarvasok, ez már az ő birodalmuk. Érdekes, hogy ebben az egyáltalában nem zavartalan, a vadászház és az országút közötti erdőrészben, minden évben tartózkodnak szarvasok. Nem zavarja őket sem az országút gépkocsiforgalma, sem a vadászház körüli zaj, motorzúgás, beszéd, de a cserkészúton, a háztól akár tíz méterre is, már teljes óvatosságra van szükség. Azzal nem törődnek a szarvasok, hogy mi történik az országúton, vagy a vadászháznál, de az erdő, az más! az az ő területük. Kicsit szégyellem is magam, hogy most visszaélek a bizalmukkal és a „semleges” területről indítom a támadást.
Óvatosan, minden lépésre vigyázva haladunk az úton. Abban reménykedem, hogy a tehenek valahol a sűrűben fekszenek még, s csak a bika kószál. Meg-megállunk hallgatózni, figyelni. Már ott vagyunk, ahol délben megláttam, de most nincs sehol.
Aki csendben várakozik, az van előnyben, ezért nem is megyünk tovább. Tőlünk balra, egy bokros rész felől zörgés hallatszik. Hosszú feszült percek következnek. Időnként zörög valami a bokor mögött, valószínűleg a bika, aztán megint csend, csak az autók zúgnak el sűrűn egymás után az országúton.
NEHÉZ MEGÍTÉLNI, hogy mennyi idő telik el. Percek vagy negyedórák? A várakozás mindig hosszúnak tűnik. A nap még fönn van, még jók a látási viszonyok, de ki tudja, meddig kell várakoznunk, mikor mozdul, nem sötétedik-e be addigra? Még ha sürget is az idő, megközelíteni jobban úgysem lehet, nem térhetünk le a cserkészútról, a zörgéssel csak elriasztanánk a szarvasokat.
Hosszú ideje teljes a csend, mozgolódást sem lehet hallani. Már arra gondolok, hogy csendben visszahúzódunk, s lemegyünk a füzeshez, mert megvallom, kicsit sajnálom is a vadászház melletti „háztáji” bikát megzavarni. Amióta a vadászház áll, közvetlen környékén nem esett lövés. Minden évben volt itt szarvas, bőgés is, s ez tette oly széppé, hangulatossá az itt-tartózkodást.
A vendég bök oldalba, int a szemével; ott áll a bika! Háttal áll, az agancsát azért jól látni. Hatalmas agancs, nem vitás, ez az öreg tizennyolcas. Jól megnézem a távcsővel. Most egy fél fordulatot tesz a bika; vastag agancsszár, a jobb koronában öt ágat tudok megszámolni.
Súgom a vendégnek, hogy lőhető, de várjunk, amíg oldalra fordul…Izgalmas percek…most elindul, a végén még elmegy! Megáll…nincs messzebb hatvan lépésnél…fordul…most az oldalát mutatja…nézek a vendégre…ebben a pillanatban dördül a lövés…hallom a becsapódást.
A BIKA ELTŰNT. Csörtetnek a szarvasok, hamarosan látni is a szálerdőben három futó tehenet, de a bikát nem. A lövés pillanatában nem néztem oda, így nem tudom, hogy jelzett-e? Braun úr csak a vállát vonogatja. Nagyon sóhajtunk, most már mindegy. Azt mondja, hogy rajta volt a szálkereszt a váll-lapján, megtámasztva lőtt, nem hiszi, hogy elhibázta volna.
Rágyújtunk. Megint csend van az erdőn. Beszélgetve, az esélyeket találgatva, szívjuk a cigarettát. A feszültség feloldódott, most már lehet köhögni, , krákogni, mozogni, mint a „pihenj” vezényszó után. Szeretem ezeket a lövés utáni pillanatokat, különösen, ha azok reményteljesek. Következik az elejtett vad megkeresése, s ez sokszor érdekesebb, mint amikor helybe összeesik a vad. Végre elfogy a cigaretta, elindulunk a rálövés helyére. Kevés vért találunk, de aztán tovább semmi. Hiába járjuk körbe, már nincs vér. Kissé távolabb, nagyobb kört kezdünk keríteni, amikor nem messze a gazosban megpillantom a kiemelkedő koronás agancsszárat. Ott fekszik mozdulatlanul a bika, megtört fénnyel a szemében.
Boldogan köszöni a vendég a véres töretet.
Őszintén vele örülök, tudom, hogy milyen boldog pillanat ez a vadász életében. Különösen az első bika! Levett kalappal adjuk meg a végtisztességet az öreg bikának. Sötét, jó gyöngyözésű agancs. Lent vastag, a szemág és középág között nem tudom átfogni az agancsszárat. Páratlan tizennyolcas.
BESÖTÉTEDIK, mire befejezzük a fényképezést, zsigerelést, s visszaindulunk. Elviszem a vendéget a szállásra, ahol persze el kell mesélni mindent részletesen. Előkerül a barackpálinka, a hangulat mindinkább emelkedik. A végkifejlődést nem várom meg, így is sötét este van, mire visszaérek a vadászházhoz.
Reggel már nem kell korán kelnem, elmagyaráztam a vadőrnek a lövés helyét, nélkülem is megtalálják a bikát. Hűvös éjszaka ígérkezik. Lent a réten már megszólalt a tizenhatos, de távolabbról is hallani bőgést.
Világít a tűz a kályhában, nyitva az ablak, hallgatom az erdő hangját. Szél zörgeti a fák lombját, valahol őz riaszt.
Szarvasbőgés az altatódalom.
Öreg bika fekszik a ravatalon, s az erdő éli tovább megszokott életét.