Alexander Markovic: Hátha mégis

Az életösztön tovább hajtotta. A lába már megmerevedett, a sebet már nem is érezte, és már csak a sötétpiros folt emlékeztette arra, hogy nemrég a medve éles karmai szabdalják a húsát. Az öreg vadász hatvanéves kora ellenére fiatalnak érezte magát. Szokása volt arról beszélni, hogy milyenek a legszebb évek, és arról, hogy élete most lesz csak az igazi.
Egy roskatag házban lakott a falu végén. Egyedül. AZ egyetlen, ami némi szórakozást nyújtott: a vadászat volt, amelyet tizenkét éves korától tanult meg szeretni, még abban az időben, amikor apjával együtt napokon át bolyongtak valamilyen vad nyomában.
Ismét megtántorodott. Ezúttal nem tudta visszanyerni az egyensúlyát, és a földre zuhant. Rosszul esett, a sebesült lábára, és igen erős, éles fájdalmat érzett. Megkísérelt felemelkedni, sikertelenül. Izmai nem engedelmeskedtek.
-Ha itt maradok – gondolta hamarosan megtalál és szétszed. Ki kell jutnom az erdő keleti szélére, ott az út…Esetleg jár arra valaki.
Összeszedte maradék erejét, és egy ágra támaszkodva talpra állt. Körülnézett, jobbra is, balra is: semmit nem látott. Csak időnként lehetett hallani a madarak csicsergését. Az erdő csöndes volt. Úgy tűnt, hogy üres. Pedig az öreg tudta, hogy tengernyi élet van benne: a földön élő apró bogarak, a levegőben élő rovarok, az erdei állatvilág igazi szörnyetegei.
-Legalább a kutya lenne velem, gondolta, de ő sincs többé.
Egy pillanatra lecsukta szemét, mintha így akarná elhessegetni az t a szörnyű képet, de hiába!
Egyáltalán miért is indult el erre a vadászatra? Ha előre tudta volna, mi történik, akkor ezt soha…De most már késő megbánás.
Attól a pillanattól kezdve, hogy aznap reggel megpillantotta a medve óriási nyomait, visszaút nem volt többé. Hű kutyája kíséretében, végsőkig elszántan, elindult a medve után. Egészen délig követte a nyomot, de az állatot nem látta meg. Ám a nap alig hogy túlhaladt a zeniten, a kutya beleszimatolt a levegőbe, izgatott lett, és elkezdett ugatni. A következő pillanatban már, mint a villám cikázott a fák között. Hamarosan eltűnt a sűrűben. Az öreg vadász elég tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja: a medve a közelben van.
Levette puskáját a válláról és jól megszorította. A közeli sűrűből még mindig hallatszott az ugatás. Az öreg arra sietett. A csaholás mind erősebb lett…még vagy 20 métert kellett volna mennie. A vadász már észrevette a rendkívüli mozgást, és a kutya sem ugatott állandóan: pillanatokra elhallgatott, erősen támadott, majd megint ugatott. Valami történt. Végül az öreg is bement a sűrűbe. A fák takarása ellenére is észre lehetett venni két alakot: az egyik kisebb volt, ugrált a nagyobb körül, amely két lábon állt…
-A medve! – suttogta a vadász, de nem érzett félelmet. Kutyája a felbőszült vad körül ugrált, ugatta, támadta, majd ügyesen elugrott, a medve pedig bőszülten, morogva körbe-körbe forgott. Időről időre veszedelmesen csapkodott mancsaival a kutya felé. Az éles karmok már kétszer horzsolták a kutyát. Kétszer sivalkodott, és kétszer el is esett a vadász négylábú cimborája. De rögtön felugrott, támadott, és nem adott időt a medvének, hogy összeszedje magát.
A küzdelem egyre komolyabb lett, és abban a pillanatban, amikor a vadász is színre lépett, a medve figyelme ráirányult. A kutya ezt kihasználva nekiugrott…de még a levegőben eltalálta a medve mancsa. Az élettelen test a földre zuhant. Ekkor dördült el a puska. A madarak az ég felé emelkedtek és ezer szikra kísérte az öreg vadász puskájának lövését. Az izzó golyó eltalálta a célt, belefúródott a medve testébe, a sérthetetlen erdei császár testébe.
A nap már lement, és az öreg érezte, már nincs sok ideje. Óriási és kínos út állt még előtte, és a medve a sarkában volt. Tudta, nehezen érheti el az erdő szélét sötétedés előtt.
A sötétséggel ébredezni kezdett az erdő éjszakai élete is. Ez új veszély volt. Nem maradt számára más, csak hogy minél jobban siessen. Tudta, hibát követett el, amikor a medvére lőtt. A szörnyeteg nem pusztult el a második lövéstől sem, és így sebesülten még eszélyesebb. Újratöltésre nem maradt ideje. A medve egy szempillantás alatt előtte termett…
„Öregem, ne gondolkodj ezen” – mondta magának-, és örülj, hogy a medve nem végzett azonnal veled, hanem csak a lábadon sebesített meg.”
Esés közben elájult. A medve valószínűleg azt hitte, hogy halott, és otthagyta. Ájulásából magához térve az erdő legközelebbi kijárata felé indult. Nem volt szerencséje. A medve nemsokára a nyomába indult. Z öreg érezte ezt, mint ahogy azt is érezte, hogy a harc már az elején elveszett. Visszanézett. Semmi. Hátha mégis sikerült, hátha mégis elkínlódik az útig…És pont ekkor, nem messze zörejt hallott. És utána fájdalmas morgást…
És mégis…és mégis megtalált…
Véres nyom húzódott a medve után. Kimerült volt. A vadász mozdulatlanul várt.
-Gyere… – suttogta az öreg – támadj, nem veszem zokon. Te úgy születtél, hogy szabadon élj az erdőben, a fekhelyed az avar legyen és a takaród az ég.
A medve már olyan közel volt, hogy szinte érezte forró leheletét.
-Én és a kutyám vagyunk a hibásak. Nem lett volna szabad téged bántanunk. Nem lett volna szabad a győzelmet megkísérelnünk…mert még senkinek sem sikerült, hogy legyőzze a természetet – tette hozzá a szakállába morogva.
A medve fölordított. Vérben forgó szemei fölragyogtak, éles karmai felemelkedtek a levegőbe, készen, hogy bármely pillanatban rárontson az öregre.
-Itt vagyok, felkészültem! – kiáltott fel hangosan az öreg vadász, bátran szembenézve a halállal. A medvét nézte, és arra gondolt: „Milyen fenséges…”
És ekkor – aznap harmadszor – puska dördült az erdőben. AZ óriási állat megremegett, megtántorodott és elesett. A fatörzsek közül kibukkant két ember, kezükben puskával. Az öreg megkönnyebbülten ismerte fel vadászbarátait. Egész délután őt keresték, attól a pillanattól kezdve, hogy megtalálták megölt kutyáját és összetört puskáját.
Kicsit később a hold hiányos fényénél kijöttek az erdőből, és elindultak otthonuk felé.