Hogyan lát a vadász és a vad? (Nimród, 1980. november)
dr. Vörösmarty Dániel: Hogyan lát a vadász és vad?
A szemnek négy alapvető funkciója van: a tárgylátás, a színlátás, a mélységlátás és a megvilágításhoz történő alkalmazkodás.
A szem optikai felbontóképessége és az ideghártya szerkezeti finomsága határozza meg a tárgylátás teljesítőképességét, a látóélességet. Az ideghártya fényérzékelő elemeinek (receptorok) mozaikszerű elrendeződése a középpontban a sárga folt közepén helyet foglaló látógödörben a legszabályosabb. E 0,4 milliméter átmérőjű vízszintesen ovális területen mintegy 34 ezer fényérzékelő csap található, amelyek mindegyike egy-egy, a központi idegrendszer felé vezető idegszállal áll összeköttetésben.
Szemünk látóélessége annál jobb, minél távolabbról minél kisebb tárgyat vagyunk képesek felismerni. Teljes a látóélesség, ha valaki például 5 méter távolságból (általánosan használt vizsgáló távolság) két egymástól 1,5 milliméterre levő tárgypontot különállónak lát, vagy 100 méter távolságból felismer valamely 3 centiméteres nagyságú részletekből álló tárgyat. Az 1. ábra méretarányosan észült azzal a célzattal, hogy bárki lemérhesse látóélességét. Az ábrát 5 méter távolságban tartva kielégítő nappali világításnál kell nézni. Aki a legkisebb jel állásának az irányát is felismeri, annak a látóélessége teljes, aki csak valamelyik nagyobb jelet látja, azé az ábrán feltüntetett százaléknak megfelelő.
1.ábra. A látóélesség vizsgálatára szolgáló, egyszerűsített, 5 méter távolságból használandó olvasótábla. A jelek mellett megadott százalékos érték a látóélességet fejezi ki
A látóélesség megítélésére alkalmas még a gépjárművek rendszámtáblája is. Ha valaki a személygépkocsi hátsó rendszámtábláját 50 méterről az elsőt 30 méterről tudja leolvasni, látóélessége teljes.
Jó megközelítésű értéket nyerhetünk szemünk felbontóképességéről, ha a szemlélt tárgy méterben kifejezett távolságát megszorozzuk 0,0003-mal, vagyis 5 méter távolság esetén 5X0,0003 = 0,0015 méter, azaz 1,5 milliméter, vagy 200 méter távolságból 6 centiméter. Nem csoda tehát, ha még a mozdulatlan őzbak agancsát és fülét is észrevesszük a hatalmas kalászba szökött búzatáblában. Az agancs elbírálásához azonban már távcsőre van szükség, még a jóval közelebb álló vad esetében is, hiszen például ha az agancs ágainak átmérője 1 centiméter, vagy még kisebb, akkor csak 33 méter távolságból vagyunk képesek megítélni az agancs részleteit.
Az idősebb vadászok már tapasztalatból is ismerik a látóélesség alapján történő távolságbecslést. Így született meg az a gyakorlati szabály, hogy a húzó vadlibára csak akkor érdemes lőni, ha látni lehet a lábát. A liba lábának méretei alapján az ép szemű ember azt körülbelül 60-65 méter repülési magasság alatt képes a testtől elkülönítve látni.
A vadásznak mind a cserkészésnél, mint a magaslesen sokat segít a különböző részletek felismerésében a távcső. A távcső a látószöget megnöveli, mégpedig annyiszorosára, ahányszoros a nagyítás. A nagyítást mindig a távcsőre írt első szám jelenti, azaz a 7X50-es távcső hétszeresre, a 10X50-es távcső tízszeresre nagyít. Ezért a felismerhetőség értéke ugyanilyen arányban nő, vagyis az előző példánk esetében a 10X50-es távcsövön áttekintve a 200 méterre álló vad 20 méter közelségben látszik, azaz ott már az őzbak agancsának minden 6 milliméteres részlete felismerhető.
A távcső tetemesen javítja látóélességünket, ezzel szemben az arra rászorulóknál a szemüveg elhagyása, vagy hibás szemüveg viselése nagyfogú látásromlást eredményez, mivel a látóélesség és a szem fénytörési hibája között szoros összefüggés áll fenn. Például 0,5 dioptriányi fénytörési hiba a látóélességet 20, 2,0 dioptriányi pedig 80 százalékkal rontja.
A felismerésben természetesen a látóélességen kívül nagy szerepe van a színlátásnak is. Ez a funkció is az ideghártya látógödrében található csapokhoz kötött. Szemünkben három különböző hullámhosszúságú fénysugárra érzékeny csap található, amelyek ingerülete a három alapszín, a vörös, a zöld és a kék színérzetét kelti. A jó színlátású egyén a színeknek rendkívül gazdag skáláját látja, míg azok, akiknek csapsejtei egy vagy több alapszínre érzéketlenek vagy kevéssé érzékenyek, mint az átlagemberé, sajnos nem. Ezek a színvakok, illetve színtévesztők. A 2. ábra tájékoztatásul szolgál a két leggyakrabban előforduló színlátási hiba felderítésére. A táblát 30-50 centiméter közötti távolságból kell nézni jó nappali világításnál.
A színlátás hibája egymagában nem befolyásolja a látóélességet, de az észrevevést és a felismert már igen, mivel a természet tárgyainak és élőlényeinek nemcsak az alakja, hanem a színe is segít a felismerésben. A vadra, különösen a hímekre rejtő szín nem minden esetben és nem minden évszakban jellemző. Tavasszal és nyáron az erdőszélen legelésző őzbakot sokszor elárulja a zöld környezetből kirívó, vörösbe hajló, világos barna színe. A szálerdőben mozdulatlanul álló szarvasokat sokszor jellegzetes sárgás fehér tükrükről vesszük észre.
Teljes látóélességünk és kifogástalan színlátásunk csak a látógödörnek megfelelő 1,5 fokos térszögben van. A központtól távolabb eső ideghártya részek felbontóképessége messze elmarad a látógödörétől, így az arra vetülő kép apróbb részleteinek felismerésére képtelenek vagyunk. Azonnal felkelti azonban figyelmünket, ha valamely tárgy mozog, ugyanis minőségileg eltérő ingerületet vált ki az egymást követő több receptort érő sorozatos inger. Ezért természetes, hogy a vad ösztönösen mozdulatlanságával igyekszik beleolvadni a nagy, számtalan mozaikból összerakott természeti képbe.
A mozgás nemcsak az észrevevésben, hanem a felismerésben is szerepet játszik, hiszen mind az embernek, mind az állatoknak a tartása és a járása sokszor egymagában is jellemző.
Látóterünk vízszintes síkban 180 fokig terjed, s ennek csak kis részét tudjuk egyszerre részletesen megfigyelni. A vadász a tekintetnek nemcsak automatikus, hanem tudatos vándoroltatásával keresi fel a látottak figyelemre méltó részleteit. Ebben természetesen döntő szerepe van az agykéregnek, hiszen mind a tudatos, mint az automatikus keresésben és a felismerésben rendkívüli jelentősége van az egész élet folyamán szerzett tapasztalatoknak. Ezért azok a vadászok, akik már sok vendéget megdöbbentettek a keresett vad elsőbb megpillantásával e kiváló tulajdonságukat nem csupán „sas szemüknek”, hanem tapasztalatuknak is köszönhetik.
Ezzel kapcsolatban megemlítendő a figyelmet felkeltő tárgynak a tekintetet megragadó és a lebilincselő hatása is. Ez két részből összetett folyamat. Egyrészt az érdeklődésre számot tartó tárgy, élőlény magára vonva a figyelmet akár áll, akár mozog, leköti az éleslátás terültét és megállítja a szem automatikus kereső mozgását. Másrészt az agy csupán a figyelmet felkeltő, sokszor a már előzően várt, vagy keresett tárgyról jövő információknak ad elsőbbséget, háttérbe szorítva minden egyéb „mellékes” optikai benyomást. Ez a figyelemnek és a látótérnek pszichés beszűküléséhez vezet, ami esetleg fontos körülmények felismerésének hiányát, figyelmen kívül hagyását okozhatja.
Említésre méltó, hogy a felismerésben a figyelem kiterjedésében szerepet játszó pszichés folyamatok, a központi idegrendszert befolyásoló tényezők (hangulat, fáradtság, alkohol vagy gyógyszer) hatásától sem mentesek.
A két szemünk látótere nagy részben fedi egymást, így a látottaknak mindkét szemünk ideghártyáján keletkezik egy-egy képe. E két kép a jobb és a bal szem helyzetéből adódóan kissé eltérő szögből vetül a két szem ideghártyájára. Ennek alapján ítéljük meg a tárgyak térbeli helyzetét.
A mélységlátás tehát két jó látású szemhez kötött funkció, amelynek segítségével a tárgyak hozzánk és egymáshoz mért térbeli távolságát tudjuk érzékelni. Egy szemmel csupán a tárgyak megszokott mérete alapján következtethetünk azok térbeli helyére.
A szemnek a megvilágításhoz történő alkalmazkodása ezzel szemben az ideghártya másik, főleg a centrumtól távol eső területeken helyet foglaló fényérzékelő idegelemeknek, a pálcikáknak a feladata. A szem rendkívül nagy, mintegy 50 ezerszeres fényintenzitásbeli különbségekhez képes alkalmazkodni. A teljes, a nappali fénynek megfelelő megvilágításban csak a csapok működnek, a sötétben pedig a pálcikák. A kettő közötti átmenet körülbelül 0,1 lux megvilágításnál van. A sötéthez történő alkalmazkodás kapcsán változik a látás minősége is. Mivel a csapok működése fokozatosan megszűnik, a központi látás és ezzel a látóélesség is csökken, elvész a színlátás is. Ezért 0,1 lux-nál (körülbelül a telehold fénye) gyengébb világítás esetén már nem vagyunk képesek olvasni. A sötéthez történő alkalmazkodás közben látásunk minőségi változását nem vesszük észre. Tudnunk kell azonban, hogy alkonyat után a központi tárgylátás és a színlátás hiányának következtében a felismerési biztonság nagymértékben csökken. Ilyenkor a nem kielégítő optikai információk következtében hajlamosak vagyunk azok képzeletbeli kiegészítésére, ami bizonyos helyzetekben végzetes tévedéshez vezethet.
Az említett élettani tulajdonságok nemcsak az emberi szemre jellemzőek, hanem talán még fokozottabban vonatkoznak az állatokra is. Tekintettel az állatoknak a magasabb idegrendszeri tevékenység fejletlenebb fokára, a felismerésben elsősorban az ösztönös és nem a tudatos tényezők jutnak túlsúlyra. Így kiváló látóélességük ellenére is gyengébb a felismerési készségük ellenére is, mint az emberé. Hányszor látjuk a ránk bámuló vadat, amelyik mozdulatlanság esetén nem ismeri fel az embert. Az állatvilágban a szem az információ szerzésnek nem jutott el arra a fokára, mint az embernél. A vad sokkal inkább szagló és halló szervére bízza magát.
A sík területen élő patás növényevők ideghártya felépítése lényegesen eltérő az emberétől. Ezek ideghártyájának az éleslátást biztosító területe nem középen található, hanem attól a halántéki rész felé eltolódva. Ez összefügg a vadfaj (szarvas, őz, vaddisznó, muflon, zerge, zebra, stb.) szemeinek a koponyában való elhelyezkedésével. Ezeknek az állatoknak a szeme, ellentétben a ragadozókéval, az arckoponya oldalsó részén foglal helyet. Ezért a kétszemes látását biztosító, a két szem egymást fedő látótere elől csak kis részben találkozik. Ennek a szemfenéki vetületében foglal helyet az éleslátást szolgáló ideghártyarész. Az említett vadfajok szeme a természethez alkalmazkodva még egy jellegzetes sajátsággal rendelkezik. Mivel látóterük két – egy felső az égboltnak, és egy alsó a legelőnek megfelelő hatalmas félgömbhöz hasonlítható – részből tevődik össze, amelyek vízszintesen a horizontban találkoznak (3. és 6. ábra), ideghártyájuk felépítése is ennek megfelelően alakult ki.
A legelésző állatok számára az érdektelen égbolt vetületében az ideghártyán csak ritkán elhelyezkedve találhatók fényérző sejtek, míg az ideghártya másik felében már sokkal sűrűbben. Érző elemekkel legjobban ellátott területe azonban a horizont csík alakú szemfenéki vetülete. Az állat számára ebben a síkban zajlik az élet. Itt legelésznek a csapat többi tagjai, ebben a sávban terül el a végnélküli síkság, vagy a kis ligetecskét övező erdőszél, ahol a támadó megjelenhet, amellyel szemben az említett állatoknak egyedüli lehetősége a menekülés, amelynek sikere jórészt az időben történő észrevevéstől függ. Az ideghártyának e fényérző sejtekkel gazdagon ellátott vízszintes csíkja a kétszemes éleslátásra szolgáló területtel összefügg úgy, hogy térbeli vetülete oldalirányú és részben hátrafelé is kiterjed. Ezért az említett állatok látótere közel kétszerese az emberének. A legelésző szarvas vagy őz látóterét hátrafelé még a teste sem korlátozza, mivel a háta fölött és a lábai között szinte minden irányban kilát. (4. ábra).
Kísérletekkel kimutatták, hogy a horizontális síkban történő elmozdulások észrevevésére ezek az állatok különösen érzékenyek, sőt bennük menekülési reflexet vált ki. Ennek kivédésére alkalmazzák már régóta a lovaknál az oldalirányt eltakaró szemellenzőt.
Az említett vadfajok ideghártyájának felépítéséből adódik, hogy ezek a horizont feletti látótérből érkező optikai információkra kevéssé érzékenyek. Ez a magyarázata annak is, hogy a vad ritkán figyel fel a magaslesen végbemenő optikai történésekre. Még ha fentről neszt sejt is, kiváló hallása ellenére sem fordítja figyelmét olyan irányba, amely az évezredek tapasztalata alapján ösztönössé vált keresési iránytól eltér. Az említett anatómiai felépítéssel és élettani tulajdonsággal függ össze az is, hogy mind a vad, mint a házi növényevő patás állatok, ha lejtőn figyelve állnak, függőleges testhelyzetük ellenére fejüket oldalt fordítják. Ugyanis így látják élesen a lejtőnek a vízszintestől eltérő síkját (5. ábra).
Az emlős ragadozók szeme az arckoponya elülső felszínén foglal helyet. Az ideghártyájuk felépítése is jobban hasonlít az emberéhez. A két szem látótere nagy részben fedi egymást. Ez a körülmény kiváló térlátást és távolságbecslést, s egyben biztosabb zsákmányolást tesz lehetővé.
Valamennyi hazánkban vadászható emlős vadnak a szeme a sötéthez történő alkalmazkodás tekintetében előnyösebb helyzetben van, mint az emberé. Először is a vad szemének szaruhártyája a szemgolyó méretéhez képest jóval nagyobb, mint az emberé, így szemük természetesen fényerősebb. Vannak olyan éjjeli életet élő állatok (egér, bagoly, macska), amelyek ideghártyájában főleg pálcikákat találunk. A macska szemében kétezerszer, a mélyre bukó delfin szemében hétezerszer több pálcika van, mint az emberében. Legtöbb állatnak az ideghártya fényérző elemei mögött fényvisszaverő réteg található, amely az ideghártyán áthaladt fénysugarakat ismét az ideghártyába juttatja vissza. Ez a fényvisszaverő réteg okozza sötétben a vad szemének intenzív világítását, ha reflektorfénybe kerülnek.
A szem felépítésének és teljesítőképességének rendkívüli változatosságát találjuk meg a madárvilágban. Az egyes ragadozó madaraknak a látóélessége több, mint kétszerese az emberének. Ez azt jelenti, hogy például az egerészölyv 100 méter magasból képes valamely 1 centiméteres részletekből álló tárgyat felismerni. A sas szemében csak csapok vannak, a tyúkokhoz és a fácánokhoz hasonlóan kiváló nappali látással rendelkezik, de éjjel nem lát.
A madarak az emlősállatokhoz hasonlóan szemük anatómiai felépítése és funkciója alapján két nagy csoportra oszthatók: a síkságon és vízen élő, növény, rovar- és halevő, valamint az erdőben élő énekes és ragadozó madarakéra. Az első csoporthoz tartozók típusos képviselője a túzok és a vadliba. Ezek a patás állatokhoz hasonlóan nagy térlátást igényelnek, a szemek az arckoponya oldalsó részén foglalnak helyet, rendkívül széles látóteret biztosítva, és az ideghártyában megtalálható a horizont vetületének megfelelő érző idegsejtekkel gazdagon ellátott vízszintes csík. Ezeknek az állatoknak akár a víz, akár a mezők felett repülve, vagy vonulva haladnak vagy leszállva úsznak, gázolnak és ha a fűben lépkednek is, mind a táplálék megszerzése, mind a társaik helyzetének megítélése, sőt a földi ragadozók megjelenése szempontjából is az események a horizonton játszódnak le (6. ábra). Szemük tehát e körülményhez alkalmazkodva alakult ki.
A szárnyas ragadozók szeme a ragadozó emlősökéhez hasonlóan az arckoponya elülső részén foglal helyet jó mélységlátást és távolságbecslést biztosítva. Ezeknek a madaraknak az ideghártyáján nem található meg a csíkban elrendezett érzőidegsor, hasonlóan az énekes madarak ideghártyájához. Ez utóbbiak életkörülménye megköveteli az ágról ágra ugrálást és a függőlegestől eltérő testhelyzetet.
E vázlatos összefoglalás célja, hogy mindenki tisztában legyen látóképességével, színlátásával, annál is inkább, mivel a vadászvizsgához nincs előírva kötelező orvosi vizsga. Tudatosuljon, hogy mikor kell a kereső és a céltávcsövet vagy a lámpát használni, rá van-e utalva valaki a szemüveg viselésre, milyen korlátok közé szorítja esetleges látószervi fogyatékossága, melyek azok a körülmények, amelyek a felismerésben, a helyes vagy hibás ítéletalkotásban szerepet játszanak.