dr. Studinka László: Hol bőg a bika?

Ha rajtam állna, hát bizisten kigyomlálnám a magyar vadásznyelvből a „bőgőhely” szót! Sok félreértésre ad alkalmat, kezdő szarvas vadászokban azt a ferde hiedelmet ébreszti, hogy a szarvasbika bőgés idején bizonyos, meghatározott helyeket keres fel, hogy ott bőgjön.
A dámnak gyakran vannak ilyen, sok én őszén át megtartott „barcogó” helyei de a szarvasak alapvetően más a közösségi élete, a szaporodásbiológiája – másképp zajlik hát a párzása is.
A csapatbika – tehát az, amely a tehéncsapatot uralja, nem vezeti, hanem kifejezetten, feltűnően csak követi a teheneit – mindig leghátul vonul. A vezértehén – mindig tapasztalt, borjút vezető anya megy legelöl, ő vezeti a csapatot, amely estefelé, déli pihenője után táplálkozás céljából rendszerint kivált nappali tanyájából. És hova vált ki?
Természetesen oda, ahol megfelelő ennivalót talál, nagy összefüggő erdőségekben rendszerint tisztásokra, tarvágásokra, másutt – sajnos egyre gyakrabban – mezőgazdasági területekre, elsősorban a tejesérésben lévő kukoricára, krumplira, kicsírázott gabonatarlóra.
Éjjel tehát ott tartózkodik a csapat, ahol a tehenek megtölthetik a bendőjüket, a csapatbika pedig összetartja és szükség esetén bőgve összetereli őket, bőgve űzi, hajtja, ugrasztja a csapatot kísérő kontárbikákat, vagy száll szembe – ha elég erős vetélytársnak bizonyul – a bőgéssel közeledő, üzekedő, tehén után magában járó kereső-bikával.
A bőgés tehát ott zajlik elsősorban, ahol a szarvas csapat éjjeli legelőn tartózkodik. Ha megzavarják őket, vagy csak esetleg megfordult a széljárás, a vezértehén gyakran másfelé vált ki nappali tanyájáról – mert előszeretettel vonul a szél ellen, hogy mindig „szimatot foghasson” – és akkor azon az éjszakán egészen máshol fognak a bikák bőgni, mint a megszokott „bőgőhelyen”.
Elsősorban ezért félrevezető a „bőgőhely” kifejezés!
De tapasztalatom szerint van más oka is annak, amiért a szarvasok bőgése – rendszerint éjnek idején – a sűrűségeken kívül, tisztásokon, tarvágásokban vagy a mezőn játszódik le: tisztább helyen a bika könnyebben összetarthatja a tehén csapatot, könnyebben mozog a vad, mint a sűrűben, kedvére ugraszthatja az éppen üzekedő tehenét vagy a túlságosan közelbe merészkedő kontárbikát.
De persze másutt is bőgnek a bikák, mint az éjszakai „bőgőhelyeken”: a csapat nappali helyéről az éjszakai legelőre való esti kiváltásakor és hajnali visszaváltásakor – a legtöbb bika is úgy esik el, hogy a vadász kihallgatja és kilesi a szokott menetvonalat, amelyet a vadásznyelven váltónak neveznek, mert itt, ha kedvez a vadász-szerencse, lövéshez alkalmas világításban jön meg a bika. Itt lehet legkönnyebben kézre keríteni.
De gyakran megesik az is, hogy világos nappal is bőg a nappali tanyáján, rendszerint a sűrűben. Gyakran szól egy-egy unottat, álmosat, rövidet, csak dünnyög, nyög vagy morog, mielőtt lefekszik, vagy fektében is gyakran – különösen délután, mielőtt felkel. Előfordul – igaz, hogy ritkán -, hogy az üzekedő tehenét napvilágnál, nappali tanyájában is megugrasztja, üzekedése hevében tereli, rövideket, szaggatottakat bőg: -őh-őh-őh-őh.
Gyakoribb eset, hogy nappali tanyája közelébe is keveredik vetélytárs. Ha az a csapat uránál sokkalta véznább ifjonc, úgy elegendő, ha rövid, szaggatott terelőbőgésével csak megugrasztja, de ha a csapat nappali tanyája közelébe esetleg erősebb kereső bika keveredik, úgy nappal is – azonban csak rendszerint rövidebb ideig tartó – bőgés-ordítás alakulhat ki, teljes hangerővel. Amíg messzebb vannak egymástól, csak mérgesen feleselnek, de ha a jövevény a csapathoz túlságosan közel merészkedne, a csapatbika dühös, hörgő, teli torokkal ordított harci kiáltással, agancsának kongatásával fához-bokorhoz való verésével félemlíti meg. Ha a jövevény ennek ellenére sem futamodnék meg, úgy a csapatbika – ha már nagyon mérges – rövidtávon elébe is megy, hogy tehén csapatától távol tartsa. Verekedésre ritkán kerül sor és csak akkor, ha az ellenfelek körülbelül egyforma erejűek.
De a bőgőkürttel bánni tudó szarvas vadász legszebb, legizgalmasabb cserkelése – mondhatnám még azt is, hogy mindenvadászat koronája – ha a kereső bikát utánozva behatol a csapat nappali tanyájára és a csapatbikát feldühítve és végsőkig ingerelve puskacső elé varázsolja!
A kereső, tehén nélküli bikák pedig időnként egy-egy vágyakozót, elnyújtottat bőgve járják az erdőt – éjszakánként gyakran az erdőt szegélyező mezőket, és hol itt, hol ott szólalnak meg, mintegy vágyakozásuknak kifejezést adva. Ezeknek azután már különösképpen nincs „bőgőhelyük”!
Olyan vidékeken – elsősorban Dunántúlon – ahol az erdők mezőséggel gyakran váltakoznak, az utóbbi évtizedben bevezetett nagyüzemi gazdálkodás folytán sok helyütt megváltozott a szarvasoknak nemcsak az életmódja, hanem járása is! Egyre gyakrabban történik ugyanis, hogy már augusztusban, amikor a kukorica olyan magas, hogy az embert – vagy akár a szarvast is – eltakarja, a tehén csapat átteszi a tanyáját az erdőből a nagy, gyakran több száz hektárnyi kukoricatáblákba. Miért is ne tenné át? Hiszen a kukoricarengetegben senki nem jár olyankor, zavartalanabb helye van a vadnak, mint az erdőben. Itt a szúnyog és a bagócs sem bántja – és ott a roskadásig terített asztal körülötte, a legfinomabb tejesérésben lévő kukoricacsövek!
Amikor azután úgy Egyed napja táján (szeptember 3 és a vadásznaptárban piros betűs, mert általában akkor kezdődik a szarvasok násza) az első tehén üzekedni kezd – beáll a bika is a csapathoz a kontár (mellék-) bikák kíséretében. Megkezdődött a szarvasbőgés!
A „bőgőhely” ebben az esetben a kukoricatábla mélye, mert a szarvas csapat itt „lakik”. Itt is táplálkozik, nem vált semerre mert körülötte a legfinomabb csemege!
A vadásznak ilyenkor ugyancsak nehéz a dolga! Hogyan keríthetné kézre a bikát?
Persze, nem kívánatos, mert a vadkár fizetése szempontjából felette hátrányos, hogy a szarvasok csapatostól lakjanak a kukoricatáblában. Megpróbálhatjuk „visszatéríteni” őket a helyükre, az erdőbe, de ha nagy az a fránya kukoricatábla, még csak ki sem zavartatják magukat belőle. Hiába járjuk össze a tanyájukat, illatosítjuk azt ember- és kutyaszaggal.
Két megoldás ajánlkozik ilyenkor a vadász számára: ha jó viszonyban van a termelővel – ami nagyon kívánatos -, vágathat egy-két gépsor széles nyiladékot a kukoricába – estetésre, silózásra az zölden is alkalmas és kárba nem vész – és akkor van esélye arra, hogy a bikát a nyiladékon lövésre kapja.
De a legtöbb nagy kukoricatáblán van lapos, mély fekvésű, tavasszal, kora nyáron vízjárta hely, ahol nem kelt ki a kukorica, vagy visszamaradt a fejlődésben és alacsony.
A szarvas csapat minden bizonnyal előszeretettel jön ki az ilyen helyekre, amelyek olyanok, mint a tisztások az erdőben, annak sűrűjében. Ha van ilyen „tisztás” a kukoricatábla mélyén, már félig-meddig nyert ügye van a vadásznak, mert itt elkaphatja a bikát.
Ilyen helyzet nem ritkán állt elő a dél-somogyi vadgazdaságba. Gyakran kint tanyáztak a szarvasok bőgés idején a kukoricatáblákban.
Egy ízben – már úgy a bőgés dereka táján jártunk, – jött a jelentés az egyik vadőrtől, hogy a Terézmajor melletti nagy kukoricatáblában öreg hangú csapatbika bőg. De kint is lakik a kukoricában – nem vált az semerre sem.
Kimentünk a helyzetet felderíteni és a szarvasok által összejárt tábla mélyén ráakadtunk egy körülbelül 150 lépésnyi átmérőjű gazos laposra, amelyen nyár elején víz állt és a kukorica így jószerint kiveszett belőle. A szarvasok összejárták – henteregték a még sáros helyeken dagonyázta – nyilvánvaló volt hát, hogy ide megjön a szarvas csapat a bikával.
Akkoriban a vadgazdaság minden egyes területén volt legalább 3-4 hordozható magasles: fenyő- vagy hársfából (hogy könnyű legyen), összecsavarható és percek alatt szétszedhető, 3,5 méter magas. Az egésznek a súlya nem több egy mázsánál – szétszedve négy ember vállon könnyen elvitte, vagy egyszerűen lovas kocsira döntöttük és azon vittük be a kukoricába, hogy ne taposson is annyi szárat, mint a gép.
Másnap reggel felállítottunk egy ilyen hordozható magaslest a kukorica közepén, a tisztás szélén, és kora délután a vendégvadásszal felültünk rá. Még magasan állt a nap, már megszólalt a bika, azután rövidesen soroltak ki a tehenek a tisztásra, utánuk a bika. A magaslessel mit sem törődtek – amint ezt gyakran tapasztaltam. Erős, derék, érett tizennégyes volt, el is érte a golyó!