Ugrósdy Péter: Hurkolók

Eddigi – meglehetősen rövid – vadászpályám során az első hurokkal egy szárnyazott fácánnal kapcsolatosan találkoztam. A kukoricásból – ahol társam meglőtte – kiszaladt és a tábla szélén levő bokorban eltűnt. Miután a bokor kicsi volt, és nem láttuk kijönni, keresni kezdtük. Szinte azonnal meglett – vékony dróthurokkal a nyakán, amit a bokorhoz rögzítettek ismeretlen kezek.
Sokáig bántott a dolog, de kezdő lévén, hajlandó voltam az idősebbek véleményét elfogadni, akik – sebzett apróvadról lévén szó – nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget az ügynek. Szidták ugyan az ismeretlen „kezeszárát”, de ezzel napirendre is tértek az ügy felett.
Pár évvel később őzbakra hívott meg az egyik barátom. Az eredménytelen esti les és a reggeli cserkészés után hazatérőben voltunk, toronyiránt egy búzatábla közepén.
Az enyhe dombhajlat után megpillantottunk egy bakot. Lassan, szinte egykedvűen ballagott előttünk keresztben, mintegy 50-60 lépésnyire. Láttam, ahogy fiatal és így érthető, hogy agancsa május 5-én még barkás.
Ennek ellenére lehúzódtunk, és a hajlatot kihasználva, elé szaladtunk egészen az erdősáv széléig. Jött is lassan, egykedvűen. Valami nem tetszett a viselkedésében, kedvezőtlen volt az összhatás, sovány teste, csapzott, bozontos szőre és szinte életunt nemtörődömsége lövésre bíztatott.
Vendéglátóim, aki távcső nélkül nézte, ellenezte a lövést, mert, mint mondta, ő jobb bakot szánt nekem.
Rövid huzakodásunkat az egyre közeledő bak is megsokallhatta, mert megállt, és alaposan megnézett bennünket. A távcső tisztán mutatta, hogy itt valami nincs rendben – a külleme és a viselkedése mellett a barkás agancs már sok volt. Lövök – leheltem barátom felé, és lassan felcseréltem a távcsövet a puskával. A mozdulatra persze elugrott, de szelünk jó volt, így hamarosan megállt és visszanézett. Így lőttem nyakon.
Aztán gyorsan kiderült minden. A bak nyakán mintegy 2 méter hosszú, rozsdás, 2 milliméter átmérőjű drót lógott. A hurok már a bőrt horzsolta.
Barátom szidta a szerencsémet, a nap ragyogott, és én arra az „emberre” gondoltam, aki a hurkot kitette. Azt a hurkot, amelyet – ha rövid időre is – de máshol is el tudtam volna képzelni. A bak egyébként valóban fiatal volt, barkás agancsa nagy koponyával 260 grammot nyomott.
Vendéglátóim közölték, hogy ilyen előzmények után lőhetek még egy bakot, ha van kedvem.
Augusztus 8-án még sötétben indultam el hazulról, és fogalmam sem volt arról, hogy milyen ritka élményben lesz majd részem.
Cserkelés közben egy előttünk átszaladó bakot pillantottunk meg, pár centis aganccsal, orra a földön, nyilván suta nyomán járt. A bak felénk kanyarodott, és körülbelül 50 méterre megállt. „Hurok van a nyakában!” – hallom hátam mögül. Emelem a puskát, mert az agancs egyértelműen nem kívánatos minőségű. Aztán úgy elhibázom, hogy jobban se kell! Megfordult és elrohant, de jó 150 méterre ismét megállt és visszanézett. Futása közben egyre hallom a hátam mögül: – Lőj, te szerencsétlen, ez hurkos! Ahogy megállt, lőttem – tűzbe rogyott.
Aztán megint a régi nóta, a drót minősége azonos a múltkorival, de ennek két hurok van a nyakán, az egyik húsig bemaródva, a másik lazán. A helyszínen készült kép világosan mutatja. A bak fiatal, agancsa nagykoponyával 220 gramm.
A két eset között három hónap telt el, a távolság két-három kilométer lehetett.
Mindez 1973-ban történt, amikor is mentségképpen megélhetési gondokat felhozni nevetséges.
Magamról tudom, hogy a vadászat szinte mindent elsöprő szenvedély. Egyetértek Széchenyi Zsigmonddal, aki az osztrák hegyi pásztorok között levő vadászjegy nélküli, de igaz vadászi elveket valló puskásokat vadászüdvözlettel köszönti. Szinte szívemből szól Rózsahegyi Kálmán, amikor azt írja, ha nem lett volna módja ezt a szenvedélyt nyíltan űzni, ő lett volna az ország legnagyobb vadorzója.
Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a XX. század második felében vagyunk. Magyarországon, ahol minden arra érdemes állampolgárnak joga és lehetősége van vadászni.
Persze nem könnyű vadásztársaságba bekerülni, de a társaságok a várakozási idő alatt szívesen látják a jelentkezőket hajtónak, és a „lődühöt” az egyre szaporodó sportlövő pályák is levezetik…
Lehet, hogy látszólag a húsos fazék mellől nyugtatom az éhezőket, de szilárd meggyőződésem, hogy ezek a mai hurkoló, kutyázó lesipuskások nem azonosak a Széchenyi és Rózsahegyi által szinte egyenrangúnak elismert „kollégákkal”. Ezek bűnözők, akikre a bíróságoknak lényegesen nagyobb és komolyabb büntetéseket kellene kiszabni, figyelembe véve társadalmi veszélyességüket is. Az ilyen és ehhez hasonló esetek mozgatója ugyanis nem a vadászszenvedély, hanem a jogtalan haszonszerzés. Szinte restellem leírni, de a törvényes vadászjeggyel rendelkezők között is fel lehet lelni hasonlókat…
Ha ezt a kóros tünetet sikerülne megszüntetni, vagy csak némiképp mérsékelni, meggyőződésem, hogy sok igaz vadásszal gyarapíthatnánk táborunkat.