Farkas Pál: Így történt!

Amikor a vadászatból még csak a vadgazdálkodás érdekelt, a mesének is beillő vadászkalandokat, vadászélményeket magam is csak mesének tűnő vadászélmények többnyire nem mesék, valóságos esetek. Így hát az élmény és az izgalom nálam is igaz történet. Eddig minden nagyvad elejtéséhez élmény fűz, amely ma is megelevenedik előttem, ha trófeáimra tekintek, vagy feljegyzéseimet olvasgatom. Tekintsék ezt a történetet olyannak, mintha valamennyien egy nagy asztalnál ülnénk, és most én mondanám el első vaddisznóm is az első őzbakom elejtésének történetét. Így lettem én is a hallgatóból fokozatosan mesélő vadász.

Az igazgatómtól engedélyt kaptam egy selejt őzbak lelövésére. Az engedély birtokában egyre nyugtalanítóbb napokat éltem át, mert mint erdész sokat jártam az erdőt – hisz a munkaterületem volt -, de vadászni nem vadásztam. Alig vártam, hogy a kísérőmül kijelölt szakfelügyelővel, Elemér bácsival kitűzzük a vadászat időpontját. (Sajnos, Elemér bácsi már nem él, autóbaleset áldozata lett. A tragédia előtt egy héttel még együtt elevenítettük fel az együtt töltött munkáséveket…első őzbakom történetét. Kiváló erdőmérnök volt, akit emberségben, szakmaszeretetben és a vadászatban való jártasságában mindig nagyra becsültem.).
Azon a bizonyos napon, 1963. június 11-én, két napi élelemmel a hátizsákban, szorongva indultam útnak. Elemér bácsi az erdészetnél várt és megérezte idegállapotom, szerencsére nem sokáig marasztalt.
-Jobb ilyenkor az erődben – mondta s elindultunk.
Akik mellettünk a faluban elhaladtak, azt gondolhatták, haragszunk egymásra, mert Elemér bácsi néha még erőltette a beszélgetést, de én csak igennel, vagy nemmel válaszoltam. Gondolataim már a hársasi dűlőben jártak.
-Ne izgulj, mert akkor elhibázod a bakot – hallottam.
-Nem izgulok – mondtam -, csak jó lenne már túl lenni rajta.
Ilyen gondolatok között értünk a hársasi „erdész pihenőre”. A tágas szobában két vaságy, egy asztal és három szék várt bennünket.
-Vadászatra csak a legszükségesebb elszerelést visszük magunkkal – adta ki Elemér bácsi a jelszót, és én azonnal készen álltam az indulásra.
Ő elől, én utána. Utunk egy szálerdő szélén vezetett keresztül. Tudtam hová megyünk, a hársasi fiatalosok közé beékelődött tisztások valamelyike lesz az őzbakvárás színhelye. Kísérőm a „nagy fűzfás” magasles mellett döntött. Elhelyezkedtünk a magaslesen, szinte néma csönd vett körül bennünket. Csak a madarak éneke és kergetőzése „zavarta” meg a csendet.
De őzbak sehol.
Az esti lesen csak mezőre tartó szarvasokat láttunk. Jobb is volt, mert a szarvasok lassú, motoszkáló zörgésének hallatán olyan izgalom vett erőt rajtam, hogy biztos elhibáztam volna az őzbakot. Pedig 7,62 milliméteres puskám céltávcsövében ragyogóan láttam a szarvastehenek oldalán a szálkeresztet. Az őzbak – az viszont más! Azt lehet, és én azt szeretnék lőni.
-Nem baj, majd reggel – mondta Elemér bácsi.
-Igen, majd reggel – válaszoltam és a szúnyogok zümmögésétől kísérve elindultunk az „erdész pihenőre”.
Vacsora közben és utána a szakmáról beszélgettünk. Tisztítottunk és gyérítettünk. Vita közben gyorsan telt az idő és 11 óra már elmúlt, amikor elaludt a petróleumlámpa. Nem sokat aludtam, ez az igazság. Első őzbakom nem hagyott aludni. Irigykedve hallgattam Elemér bácsi egészséges szuszogását.
De a csillagok sem aludtak. Egyike-másika betekintett az ablakon, hogy nemsokára átadja helyét a hajnal derengésének. Csend, mindenütt csend, csak Elemér bátyó szuszogása hallatszik. S a csendbe beleberreg az ébresztőóra éktelen csörömpölése, amely hajnali 3 órát jelez.
-Jó reggelt! – mondom lassan kászálódó Elemér bácsinak – nem késünk el?
-Nem! Az őzbakod biztosan megvár. De azért jó lesz, ha indulunk.
Még csak sejteni lehetett a derengést. Egy-két csillag világította mindössze a cserkészösvényt. Itt-ott felhőket lehetett észrevenni.
-Eső lesz – hallottam a megállapítást. Lehet – gondoltam magamban, de nem tudakoltam, hogy honnan tudja ilyen biztosan. Én az engem váró őzbakkal voltam elfoglalva. Mire beértünk a völgybe, már szürke volt az ég alja és lassan világosodni kezdett. Elemér bácsi pedig új tervet állított fel.
-Te felülsz a „nagy fűzfás” lesre, mert itt disznók is jöhetnek, én pedig elmegyek a bakot figyelni. Ha kint van, érted jövök. Vigyázz, mert egy magányos kan is jár erre.
No, még csak ez kell az őzbak előtt – húztam el a szám, majd elváltunk. Ő jobbra tartott, a mezőszél felé, én pedig fel a lesre.
A mozdulatlan némaságot nemsokára a madarak ébredése váltotta fel és közben valóban esőfelhőkel lett teli az ég. Az erdők csöndje és a madárvilág egyre hangosabb ébredése megnyugtatott. Jöhet a „nagy kan” – gondoltam magabiztosan.
A hajnal párás derengésében, a mindjobban megvilágosodó tisztáson őzsutát fedeztem fel. Nyugodt volt, reggelijének csipegetése közben csak néha-néha emelte fel vigyázó tekintetét. 7X50-s látcsövemmel azonnal a bakját kerestem, de hiába. A következő pillanatban viszont halk zörej, majd erősebb ágroppanás ütötte meg a fülem. A másodszori zörgés hallatán megállapítottam, hogy a mező felől, a fenyő fiatalos déli lejtőjén valami felém, illetőleg a tisztáson keresztül igyekszik nappali búvóhelye felé. Idegeim megfeszültek és pulzusom is egyre szaporábban vert. Megfogtam a puskát és éreztem, hogy reszket a kezem. Végem van – sóhajtottam olyan halkan, hogy magam sem hallottam. Csak semmi izgalom, bíztattam magam, de az önnyugtatás nem igen vezetett eredményre, lövésre tartott puskám csöve változatlanul aprókat koppant a magasles korlátján. Időm viszont nem volt tovább, hogy magamra nyugalmat parancsoljak, mert a következő pillanatban tőlem körülbelül 60 méterre megjelent – ugyan nem az Elemér bácsi által jelzett magányos kan – hanem három süldő és három korai malac. A fiatalosból kilépve megmerevedtek és figyelő állásba helyezkedtek. Izgalmam a tetőfokára hágott, ahogy a három süldő közül az egyiket a céltávcsőben igyekeztem megtalálni.

-No de nem mesélem tovább, hisz mindenki ismeri…

Csak annyit még, hogy utolsó erőfeszítéssel, mély lélegzetet véve a hajnali friss levegőből, s talán akkor egy pillanatra meg is állhatott a szálkereszt, puskám hatalmas dörrenése vetett véget legalább negyedórás, idegtépő állapotomnak.
A lövés után csak annyit láttam, hogy a disznók elrohannak és egyet sem tudok fölfedezni a fűben elfeküdve, ahogy utolsó leheletével búcsút vesz a hársasi birodalomtól. Önkéntelenül cigaretta után nyúltam, most meg az öngyújtóm nem akart meggyulladni. Verejtékező homlokom törölgetése közben, s azon való töprengésemből, vajon meg van-e a disznó, Elemér bácsi hangja riasztott fel.
-No mire lőttél? Megvan a disznó? Nagy volt?
Hirtelen azt sem tudtam, melyik kérdésére válaszoljak.
-Disznók voltak és nagy is meg kicsi is – és amíg a magaslesről lekászálódtam, valamit elmondtam abból, ami történt.
-Csak nyugalom, semmi idegesség – hallottam – mert kint van az őzbakod.
De erre már nem válaszoltam, hanem elindultam a rálövés helye felé…
Vér, piros vér a fűszálakon. De disznó sehol. Viszont Elemér bácsi jóslata bevált, mert elkezdett az eső szitálni. Még ez is, elmossa még azt a kis nyomot is, ami van. Töprengésemből Elemér bácsi gyors invitálására megjelöltük a helyet, ahol a disznókat a tisztás másik oldalán levő fiatalos elnyelt, hogy majd később megkeressük.
-Megvan a bakod. Kint van a mezőn – hallottam újra. – Most elszívunk még egy cigarettát, hogy teljesen megnyugodj…
Könnyű neked Elemér bácsi, de milyen nehéz egy kezdő vadász élete. A kalapunkra hulló eső halk nesze mellett indultunk az őzbak becserkelésére. A tervünket könnyűszerrel hajtottuk végre, mert az a bizonyos őzbak, ha igaz, 100-120 méterre kellett, hogy legyen a magaslestől egy enyhe hajlatban.
Bevallom, cserkelés közben semmit sem láttam, csak azt, hogy Elemér bácsi tekintete nyugalmat, magabiztosságot áraszt felém. A pulzusom még javában lüktetett, amikor a les létrájának felső fokáról beléptem a magaslesbe. Elemér bácsi nyomon követett. Látcsövébe nézett és – jó selejt bak – halk megjegyzésére vettem tudomásul és láttam meg, hogy itt a bak.
Nem kell sietni, ráérünk, csak nyugalom.
Közben én is megszemléltem életem első meglőhető bakját. Szűk állású, a jobb szára hajlott, és rövidebb a bal szárnál. Elemér bácsi szerint 6-7 éves. Valóban az enyhe kis hajlatban legelészett és lassan, nagyon lassan haladt a fiatalos felé.
Az eső egyre sűrűbben hullt. Hiába, vigasztalan időben vigasztalan a sorom. De sikerülni kell, csak nyugalom, bíztattam Elemér bácsi szavaival gondolatban magam. S hogy teljesen bőrig ne ázzunk, döntöttem. Megpróbálom a lövést. Csak a szálkereszt ne mozogna!
-Most próbáld, jól áll! – hallottam valahonnan nagyon messziről Elemér bácsi bíztató hangját.
Újra mély lélegzet, most már az erősen nyirkos levegőből, az őzbak lapockája körül mintha egy pillanatra megállna a szálkereszt, görbítem az ujjam, s ahogy a puska hátralök…éppen nem látok semmit.
-Gratulálok – szólalt meg Elemér bácsi, aki távcsövén figyelte, hogyan jelzi a bak a lövést.
Nem dicsekvésből mondom, de tűzberogyott.
Közben Elemér bácsi cigarettával kínált. AZ első szippantás után csak annyit tudtam felelni.
-Igaz? Megvan? Lehetséges?
-Azt hiszed, más nem így kezdte? – válaszolt Elemér bácsi és fenséges nyugalommal szívta a cigarettát.
Tíz perc múlva elindultunk a rálövés helyére, de ez a 10 perc nekem óráknak tűnt. Szerettem volna már közelről látni a bakot, az első bakomat, az első trófeámat, amelyért – akkor azt hittem – szerintem igen-igen megszenvedtem. Szinte hihetetlen, hogy itt fekszik, oldalára dőlve, üveges szemmel, az utolsó falattal szájában, s levett kalappal, szótlanul adhatom meg neki a végtisztességet.
-Indulhatunk a disznód megkeresésére – adta ki zsigerelés után a jelszót Elemér bácsi.
Ekkorra már csak nem átáztunk a szűnni nem akaró szitáló esőben. Ennek ellnére hajnali első leshelyem felé igyekeztünk. Közben – már felszabadultan – részletesen elmeséltem a történteket, a szálkereszt táncolását, a disznó célbavételét….
-Meglesz! – hallottam a bíztató megállapítást, csak nehéz lesz utána keresni ebben az esőben.
Milyen magabiztos, gondoltam. Mintha az ő keze érintésével hagyta volna el a golyó a csövet. Mert Elemér bácsi – ami igaz, az igaz – idősebb kora ellenére is jól lőtte mind a futó, mind a repülő vadat. Pedig, ha látta volna izgalmamat, biztosan nem volna ilyen bizakodó a véleménye. De hát – gondoltam – legyen neki igaza.
Lassan beszélgetve a helyszínre értünk. Vér már sehol, az eső ellenünk esküdött. Mi azonban pásztára fogtuk a magas fűvel benőtt és bozóttal tarkított tisztást. Már jó negyed órája kerestünk, se bennem egyre kisebb lett a remény, amikor Elemér bácsi hangja hallatszik olyan 20 méter távolságból.
-Megvan a disznód! Kan!
Csak nem az a nagy – villant át az agyamon és már futottam is a hang irányába. Elemér bácsi mosolygó arccal fogad, mert előtte a fűben, már legalább egy órával előbb kimúlt malac feküdt. Kicsi, nem kicsi…nem tudott érdekelni, csak az, hogy itt van előttem, az első disznóm, amelynek elejtése felejthetetlen lesz számomra.
Nagyon boldog voltam, az első bakom és disznóm egy hajnalon történő elejtésének izgalmával és emlékével. Csurom vizesen még sokáig álldogáltunk a disznó mellett.