IN MEMORIAM Bástyai Lóránt 1910-1993
A ragadozó madarak, a solymászat nemzetközi hírű szakértője Bástyái (Holtzer) Lóránt Szegeden született. A természet szeretetét édesapjától örökölhette, aki szenvedélyes vadász volt. Gyakran elkísérte, de a vadont járva inkább az állatok életét figyelte, mint vadászott.
A család később Budapestre költözött. Az Agrártudományi Egyetemre iratkozott be, ahol hamarosan az érdeklődése egyre inkább a vadon élő madarak, főként a ragadozó madarak felé irányult. Ebben az időszakban egy gazdag angol hölgy Mrs. Mac-Line indiai solymászokkal bemutatókat tartott Gödöllőn, akikkel valószínűleg Bástyái is találkozott, hogy egész életére elkötelezettje legyen ennek a sportszenvedélynek.
1937-ben részt vett a Deutscher Falkenorden (Német Sólyomrend) berlini nemzetköz i találkozóján, aminek hatására hozzálátott az első magyar solymászegyesület megszervezéséhez. Ebben olyan neves személyiségek is támogatták, mint Nemeskéri Kiss Géza, Nádler Herbert, Lelovich György. A második világháború, amelyben négy nehéz évet szolgált a magyar hadseregben, azonban kérészéletűvé tette tervei megvalósítását. 1945 nyarától már ismét egy ragadozó madár kísérleti telep létrehozásán fáradozott, amelynek célja a hazai ragadoz ó madarakkal kapcsolatos tudományos kutatások végzése volt. Dr. Tüdy Zoltán, dr. Szederjei Ákos és dr. Hauer Lajos támogatásával először Fegyverneken, majd 1948-tól Gödöllőn valósult meg az Erdészeti Tudományos Intézet Ragadozómadár-kísérleti Telepe. Sokan megfordultak itt: kutatók, vadászok, solymászok, filmesek és persze látogatók is. Olyan személyiségek írták be nevüke a telep történetébe mint dr. Homoki Nagy István, Jilly Bertalan, dr. Montágh András, dr. Nagy Endre, Szigethy Kálmán.
Akkoriban kezdték felismerni a biológiai védekezés jelentőségét a mezőgazdaságban. Megragadta a lehetőséget és kezdeményezésér e néhány alföldi állami gazdaságban bevezették az idomított ragadoz ó madarakkal való védekezést a halastavak vámszedői ellen. Ebben a munkában személyesen is részt vállalt, mint a nagykunsági telep vezetője, Pusztataksony, Abádszalók környéki tavak halállományának védelmében. Később a Budapesti Állat- és Növénykert Madárosztályának vezetőjeként gyakran látható volt kedvence, a Bátor névre hallgató szirti sas társaságában. Ezt a madarat sokan megismerhették a „Gyöngyvirágtól lombhullásig” című Homoki Nagy István filmben. 1957-ben édesanyja súlyos betegsége miatt Angliába, Stratford-UponAvonba utazott, aki azonban rövidesen elhunyt és ő végleg Angliát választotta második hazájának. A Chesíer Zoo-ban, majd a Slimbridge-i szárnyasvad-mentő telepen dolgozott, később a Newport Múzeum munkatársává vált. Kezdetben preparátor, utóbb részlegvezető lett. Hivatásos solymászként a Wels Mountain Zoo-ban, Colwyn Bay-ban találta meg igazi hivatását. Nagy szervezőkészségét külföldön is kamatoztatta, 1960-ban létrehozta a Wels Hawking Clubot, amelynek Lorant de Bástyái haláláig elnöke volt.
Az utóbbi évtizedekben Leamington Spaban (Velszben) élt nejével Nancyval. Nemzetközi hírű, elismert ragadozó madár specialista és solymász volt, tagja számtalan klubnak, egyesületnek, nemzetközi szövetségnek, mint pl. a brit, az észak-amerikai, az osztrák, francia, német, ausztrál stb. szervezeteknek és tiszteletbeli tagja a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Solymász Szakosztályának is. Mintegy negyven kiadványa, könyve jelent meg főleg Angliában. Hazai legismertebb könyve az ötvenes évek végén megjelent „Vadmadárból vadászmadár”. Több cikke jelent meg főként angol lapokban, de olvashatók írásai a Nimród vadászújság utóbbi évfolyamaiban is. Kiváló tehetség volt a szervezésben, kapcsolattartásban, levelezésben. Ennek köszönhetően nagyon sok barátja volt a világ minden táján. Magyarországi kapcsolatai különösen fontosak voltak számára, hiszen szívében mindig magyarnak tartotta magát. Ahol lehetett, jó hírét keltette hazánknak és ha segítségre volt szükség, rá mindig lehetett számítani. Hosszú külföldi távollét után az utóbbi években néhányszor hazalátogathatott, de ezek az utazások romló egészségi állapota miatt egyre nehezebbek lettek… és maradt a levelezés. Utolsó nekem írt levelét ezzel fejezte be: „Mielőbbi válaszod várva szeretettel ölellek a régi barátsággal: Lóránt bátyád” …és a választ már nem volt hová küldeni… Halálával kiemelkedő egyéniséget, kiváló szakembert, magyarságára mindig büszke, segítőkész, melegszívű, igaz barátot veszítettünk el. Emlékét örökre megőrizzük.