Bársony István: Itt vannak

Bársony István volt az első, aki a vadászatról írva szélesebb olvasóközönséghez igyekezett szólni. Írásainak zöme nem is a szaklapokban, hanem a szépirodalmi folyóiratokban, újságokban jelent meg, ezzel is igyekezve minél több embert közelebb hozni a természethez. Ő alakította ki a vadászelbeszélés jelenleg ismert műfaját, kibontva azt a vadászrajt – kívül állók számára lényegtelen – szakmai ismeretanyagából. A most közölt elbeszélése az „Erdőn-mezőn” c. kötetéből való.

A szárnyas világ szerelmi kalandjainak a kezdődő időszakában, a mézesheteket ígérő tavasz elején, egyszer csak egy várva-várt üzenet fut végig a vadászok táborán.
„Itt vannak valahára!”
Itt vannak azok a ritka, érdekes vendégek, „akikről” csak úgy szoktunk beszélni, mint az inkognitóban utazó feleségekről. Nem is említjük őket a nevükön, mégis mindnyájan tudjuk, hogy kiket kell értenünk a titkos harmadik személy alatt, akikről szó vagyon.
Itt vannak valahára!
Érkezésük hírére csak úgy feszül a találkára vágyó vadászkebel: egyszerre mintha megszépült volt általuk a világ, mintha elmúlt volna a holt évad uralma.
Amint a tél folyamán elkövetkezik a februarius, vége a friss hó vonzó erejének: láttára nem ragyog már szemünk az örömtől, hisz úgyis hiába lelkesednénk. A puha fehér hótakaróba lerakott nyomvonalak nem ingerelnek többé, hogy lépésről-lépésre kövessük a haladás irányát: inkább gúnyolnak, bosszantanak, kötekednek velünk. Amerre a síkon megfordulunk, szemünkbe ötlik mindenütt a nagy bál jele. Tele a hó a kullogó róka egyenes nyomával, ficánkoló nyúl bakugrásaival; a falkába szorult fogoly előlünk rebben, előttünk fut, alig törődve velünk.
Mintha tudnánk, hogy a holt évad tilalma megvédi őket. Egyszerre megszaporodik az erdőségek, meg a síkságok lakossága, mindenfelé látszanak az egymást kergető, egymásba folyó vadnyomok. Azt hinné a tapasztalatlan vadász, hogy téli álmot aludt a nyúl is, mint a morga, hogy olyan jól eldugta magát a nagy fagyok alatt, amíg az enyhülő februárius egyszerre tudatjával cicáztatja őket a réten s a repceföld tábláin. Pedig csak onnan van a látszólagos megsokasodás, hogy az első langyos sugár vágyakat gyújt a nyúlszívekben is és tűrhetetlen epedésében egyre száguldoz attól kezdve a csábító nyúlficsúr, s tele rajzolja kalandozásai színterét csonkakereszt alakú nyomával.
Amíg ki nem süt március tavaszi napja, legfeljebb valami varjú kerülhet aggatékunkra, vagy egy-egy utunkba vetődő dúvadat pukkanthatunk agyon. De a déli szellők feltámadásának igézete hirtelen felold a keserves lidércnyomás alól. Napról napra türelmetlenebbül várunk valamit; tudjuk, hogy kedves vendégek vannak útban felénk, s a langyos fuvalmak minden percben ide lendíthetik a várt vendégek „szálláscsinálóit”.
Milyen érdekes látogatás ez!
A szálláscsinálók egy-két tagja is elég, hogy kicsalogasson bennünket az erdőségbe, a kopasz fák közé, ahol még mindenütt hófoltok vannak a völgyekben, s a mohokon kívül alig lehetne valami zöldet találni.
Milyen öröm, amikor hű vizslánk először jelzi, hogy előtte van egy a szépek szépe közül. Alig, hogy elkészülünk az üdvözlő lövésre, felszáll a vendég a tüskebokorból, egy-két szárnyvillanás és már eltűnt. Nagyon félénk, nem könnyen ösmerkedik; csak egy pillanatra mutatja meg rozsdás tollát, alig van időnk észrevenni, hogy nem a bagolyfejű nemzedékből való.
Az erdei szalonkák futárja, egy kis kéklábú szálláscsináló csapott el előttünk.
Most már bizonyosak lehetünk benne, hogy érkezőben vannak a többiek is, a nagyok, a sárgalábúak, a bagolyfejűek. Rózsás reménység fakad szívünkben az iránt, hogy jó szalonkázó-évadunk lesz. Hogyne! mikor ily korán itt vannak már a kéklábú futárok, a nyugtalan hírvivők, amelyek csudálatosképpen mindig korábban érkeznek hozzánk a nagyoknál, pedig a természetrajzban tudós férfiak egy fajnak vallják valamennyit. Annyi bizonyos, hogy alig van madár, amely oly csudálatos változatosságot mutatna az alapjában véve hasonló tollazat tarkaságában, mint az erdei szalonka, s így érthető, a sok nézeteltérés.
Valami nagy gyönyörűség az, a tavaszi szalonkázás idején bújni az erdőt.
Meleg még nincs; ami verőfény megbizsergeti tagjainkban a vért, az nem hogy terhünkre lenne, sőt inkább kívánatos, mint öreg embernek a kenegetés. Az újjászületés jótékony nemtője elkezdte munkáját: érezzük már a tavasz balzsamát; minden kis szellő tele van ígérettel, aminek a beváltásában bizonyosak vagyunk; itt-ott látni egy kis folt füvet, csak afféle sárgazöld elevenség az nagyon fiatal még; pelyhes libának a színéhez lehetne hasonlítani.
Minél mélyebben vagyunk a sűrűségben, annál ritkább nyoma van előttünk az ébredésnek; szunnyad a természet, de már nyughatatlan; még nincs nyitva a szép tündér szeme, de már hall mindent, amit róla mondunk. s elmosolyodik rá. A rügyfakadás kora elérkezett; a korai cserjében pici rügybimbók nőnek, hasadoznak; ibolya kacérkodik velünk a melegebb, szélvédett pontokon.
Ez az időszak rendszerint a java a kedves vendégek itt mulatásának.
Az erdei szalonkák ezek a mi kedves vendégeink, ezek a szeszélyes, finnyás vándorszárnyasok, amelyek csak tavasszal meg ősszel mulatják nálunk magukat. Tavasszal, amikor nászútra indulnak, s azután messze tőlünk, a kék hegyek közt családot alapítanak, – s ősszel, amikor a házastársak a felnőtt fiókákkal egy idő tájt visszaeveznek a közelgő tél elől oda, ahol nincs zord vihar, s fagyos eső – ahol terített asztal a porhanyó talaj.
Itt vannak! – útban vannak a nász paradicsoma felé. Ez az ő idejük, amikor az őszi vetések fölött már szól a pacsirta, s ha csak a hideg tavaszi szél vissza nem nyomja, felemelkedik a magasba, keresi az utat a felhők felé, ahová majd akkor látogat el igazán, ha a májusi ragyogás új pompával teszi ékessé az eget, s ha a búza közt fészkelő párját akarja onnan felülről mulattatni.
Olyan egyhangú volt az erdő, amíg a szabadság meg nem érkezett. Most ez a félénk kis madár meghozta bele a változatosságot. Keressük az érdekes vándort mindenütt, s boldogok vagyunk, ha találkozunk vele, ha ritka véletlenből megleshetjük, amikor gyanútlanul pihen vagy csemegézik.
Magányos utaiban meg-megkeresi a föld nedvesebb pontjait, ahol elég laza a humusz, hogy beleszúrhassa hosszú csőrét. Ott elkezd forogni a saját csőre körül, egyhangú, doromboló ümmögést hallat hozzá, két szárnya hegyét lecsüngeti, rövid farktollait meg-megbillenti, néha megáll, aztán újra kezdi ezt a mulatságot. Aki látja, és nem érti, hogy mi az, azt hihetné, hogy valami tőr fogta meg szegény madarat, vagy mintha egy kicsit beszeszelt volna, s attól olyan bolond kedve. Pedig nagy fifika az, amit ilyenkor a szalonka véghezvisz. Ez tudniillik az ő kenyérkeresete. Gilisztát, földi kukacot kutat a nedves földben; a megriadt féreg nyugtalankodik. s elő is mászik a doromboló moszatolásra, s egy pillanattal később a szalonkának isten kegyelméből való csemegéje lészen.
De alkonyatkor vége van ennek a prózai foglalkozásnak. A tavaszi naplemente egyszerre költői hangulatot kelt a szalonka szívében. Fölötte elröppent egy tüzesvérű társa, s elvartyogta magát. Messziről, mintha éles cirpegés lett volna rá a válasz.
Egy bájos jérce szólt ott, talán egy még le nem foglalt kisasszony.
Megberzenkedik ott lent a kis kakas és surrogva röppen fel. Ki, az ágak között a fák fölé! Elbódulásában ringva-ingva hintázza magát a levegőben: csupa forró vágy, csupa édes kívánság dagasztja csepp szívét: egyszerre nyakát megtekerve, belecippant ő is az alkonyat csendjébe, mintha kiáltó szózattal hívná fajának eladó szüzeit: „jertek, erre jertek! itt vár, itt repdes hű lovagotok!”
A dombtetőn elhal a cippanás, de visszakérezkedik a visszhanggal egy másik jeladás, egy másik hímszalonka „krij”-szava, amelyből egyaránt kiérzik a vetélytárs iránt érzett gyűlölet, s a szerelmi hevület.
Megtelik ezekkel a hangokkal az esti levegő. Kis szárnyas árnyékok libegik végig a völgyeket, elsiklanak a domb felett, betekintenek a szomszéd hajtásokba, s eközben folyvást hallani hívó szavukat jobbról, balról, fent és alant: cpsz! cpsz!…kroj! kroj! kroj!
A szálláscsinálók, a félénk futárnépek, mintha kevésbé értenének ehhez a pompás mulatsághoz. Ők mintha izgatottabbak, idegesebbek és vadabbak lennének, mint később érkező társaik, a bagolyfejűeka szalonkatársadalom előkelői, rangosai; ők a legszebbek, s a vadászember előtt a legkívánatosabbak. Langyos tavasszal lomhán, nehézkesen szeldelik a szellős magasságot; nagy szegletes fejök gally végén levő bütyökhöz hasonlít, szürkületkor már alig látni vékony, keskeny csőrüket; az egész madár, úgy amint felettünk nesz nélkül elsuhan, nagyon titokszerű.
Húznak, egyre húznak, amíg végre az éj megülni kényszeríti őket valami bokorban. Nemsokára kisüt a holdvilág; a néma meleg éjben újra felkerekedik egyik-másik pihenő szalonka; most már nem kirándulás az, amire készül, hanem utazás. Folytatja vándorlását a messze cél felé. – Csak az éjszaka alkalmas az ilyen nagy útra; fel kell a gyönge madárnak a jó időt, s a jó alkalmat használni arra, hogy közeledjék a kék hegyek felé.
Így apad a számuk éjről éjre. Az újra érkezők egyre kevésbé pótolják az elbúcsúzottak tömegét, amíg egyszer csak, mintha a szél fújta volna el valamennyit, mintha a napsugár fölszítta volna mindet: eltűnik erdeinkből az utolsó bagolyfejű is.
Akkor megint csendes és egyhangú odakint a világ, lesipuskás durrogatása nem zavarja az alkonyati mélaságot; a kizöldült bokrok közt szajkó meg fekete rigó csapja a legnagyobb zenebonát.