Bodor Miklós: Karácsonyi ajándék

A falvakban a betlehemesek jártak házról házra, a városok terein karácsonyfát árultak. Engem pedig régi emlékek leptek meg elmúlt fehér karácsonyokról Akkor még a betlehemesek hozzánk is bekopogtattak. Több volt így ekkortájt az izgalmas titok, lázasabb a várakozás, emlékezetesebbek az ajándékok…
Az első légpuska, egy villanyvonat, fémépítő szekrény (ez még ma is megvan).
És egy másik emlék…
Volt a barátomnak egy kis játékautója. Semmi különös nem volt rajta. Több tucat volt nekem is – talán szebb is, jobb is -: de nekem az tetszett. Kértem apámat, vegyen egyet. Hozott is, de az másforma volt. Mikor odaadta, Feri is nálunk volt. Sírtam, hogy ez nem olyan és nekem éppen olyan kell. Apám kiment, mondván: olyan nem volt az üzletben, hisztériás kölyökkel pedig nem foglalkozik. Ha lecsillapodtam, szóljak. Feri elment, én magamra maradtam. Sokáig sírtam, és reggel ki kellett hívni az orvost. Tüdőgyulladásom volt, magas lázzal.
Nem! Persze, hogy nem lehet attól tüdőgyulladást kapni, ha egy játékautó nem elég áramvonalas. Inkább a lappangó kór okozhatta a nyűgösségemet. Abban az évben az ágyból néztem a karácsonyfát. Ritkán néztem, mert tőlem jobbra esett, és több deci kristályos Penicillint döfött a fenekembe az egyesített orvosi és szülői túlerő.
Karácsony másnapján megjelent a barátom egy újságpapírból hevenyészett csomaggal.
-Neked hoztam! – mondta egyszerűen, és a mákos kivételével mind megette az ágyam mellé rakott beiglit. Ha jól emlékszem, még a kanalas orvosságot is megkóstolta.
A csomagban az autó volt! Szerette ő is! Annak is örült talán, hogy csak neki van olyan, mégis nekem adta.
Most itt l mellettem. Van két gyereke. Nekem is. Szidja a jeges utat, az autó előtt átrohangáló kutyákat, türelmetlen embereket és engem, mert összebüdösítem a kocsiját a cigarettával.
-Ha sokat morogsz, alhatsz a jó szagú kocsidban. A vadászházba ugyanis nem engedlek be! Hajnalban pedig Tóni bácsi hízóját lövetem meg veled!
-Nem érsz te oda reggelig! Megállunk egy bisztrónál kávézni. Én egy pillanatra távozom, és elfelejtek visszamenni érted. – Értetted?!
-Hát! Ha öregedtünk is egynéhány évet, csipkelődni még tudunk.
Gyerekkori barátok vagyunk. Olyan igazi barátok, hogy valamikor én voltam a postás barátom és első szerelmének „levelező-tagoatú” kapcsolata idején. Erősen felvágott nyelvű barátom ugyanis szíve hölgye jelenlétében meg se tudott mukkanni. Hát én hordtam a leveleit! Csak azt nem értettem, miért épp azt a szeplős, cingár „csajt” imádja? Sajnos, ezt meg is kérdeztem….
A verekedés végén, amikor én a daganatot borogattam a szemem alatt, ő pedig az orra vérét próbálta kimosni az ingéből, elmagyarázta, hogy Ildikó nem csaj, és télen alig szeplős. Továbbá nem cingár, hanem karcsú, és ha nem születtem volna hülyének, akkor ezt nem kellene nekem magyarázni…
Bealkonyult, mire megérkeztünk a vadászházhoz. Vígan pipált a kémény. Csodálatosan sikerült a vacsora.
-Akkor én megyek is! – kelt fel Tóni bácsi, miután megtörölte a száját. – Reggel jókor menjetek ki. Este a Kiskapui szóróhoz megyek a kocsival.
Elköszönt. Mi lefeküdtünk és reggel olyan hidegre ébredtünk, amilyenre ezen a vidéken nem emlékszem. pedig előző nap már csöpögött az eresz…
Igen vastagon öltöztünk. Lusta köd terpeszkedett az erdőn. Lépteink alatt ropogott a „mélyhűtött” hó. Régi romokhoz értünk. Hajdan kolostor volt, a pálosok egyik rendháza állt itt. A barátok elmentek, kertjükben néha én ülök a vén kövek között perceknek tűnő órákat.
Most nem!
A völgyből meredek kaptató vezet fel a gerincre. A hidegben kellemesen átmelegedtünk. Odafenn enyhén mozgott a levegő, és bár változatlanul hideg volt, reménykedtünk, hogy elviszi a ködöt másfelé.
Így is lett.
Nyolc óra felé köd már csak a völgyekben volt. Kisütött a Nap is. A tegnapi enyheség visszatért. Teljese pompájában parádézott a tél. Vastag jégpáncél alatt fénylettek az ágak. Egyetlen kék-ezüst ragyogás volt az erdő. Csak a beavatott szem látta meg, hogy kegyetlen szépség ez. AZ ágak torz módon görnyedtek, sok le is szakadt a teher alatt. A váltókon véresek voltak a csapák. Szarvasok rohantak keresztül az úton. Leírhatatlanul szép látvány volt, amint a testükkel félretaszított gallyakról milliárd szivárványszínű szikrát vetett a lepattanó jég. Jó volt a szelünk.
Tudtam itt egy tisztásról, ahol sózó is van. Pár hete fényképeztem disznókat ott. Most is ott lehetnek! Letértünk az útról. A cserkészút persze jeges volt. Csak centiméterenként jutottunk előre.
A hajnali ködnek nyoma sem volt. A tisztás felől süldő visítását hozta felénk a szél. Kúszva-térdelve csúsztunk fel a már régen nem használt, düledező leshez. A konda kint volt! Egy vadrózsabokor takarásából látcsöveztük őket. Volt köztük egy – szerintem – három éves kancsi. Némelyik süldő széttúrta a jeges füvet, avart, és elfeküdt napfürdőzni. A kiszemelt disznó ezek közül akart elzavarni egyet.
Intettem fejemmel, és barátom a vállamra támasztotta a fegyvert. Mikor elsült, azt hittem megsüketülök, és a nyakam teli volt jéggel. A vad nem szenvedett, a konda pedig nagy zajjal világgá szaladt.
Ilyen töretet kevés vadász kapott eddig! Jégpáncélba bújt csipkebogyó- ágacskát mártottam a sebvérbe. A töret „szabálytalan” volt, de nagyon szép. A disznó viszont holtában „megfiatalodott”. Nem volt az három, csak kétéves, de „nagyot mutatott”. Lehúztuk az útra. Jó betakargattuk, hogy ki ne kezdje valami, és visszamentünk a házba.
Délután jól kipihenve mentünk ki újra. Most a Tóni bácsival megbeszélt hely közelében próbáltunk szerencsét. Itt fel kellett ülni a magaslesre, mert bokros bozótba kell belátni. Alkonyattájt befelhősödött az égbolt, és feltámadt a szél is. Barátom úgy festett, mint Guyon Richárd a Branyiszkói hágón – című képen, amit nagyapáméknál láttam a Tolnai Világlapja képes műmellékletén. Vastag prémes sapkáján fehéren pompázott a dér. Semmi nem mozdult. A süvöltők is eltűntek az ágak végéről, és a szajkók is természetüket meghazudtoló módon csendben voltak. Fáztunk! Sőt: nagyon fáztunk! Már kezdtem lemondani róla, hogy lövök valamit, amikor finom nesszel megjelent egy kan! Fekete István úgy jellemezné: akkora volt, mint egy zongora.
Ekkora disznó nincs is! – gondoltam, és amikor a messzelátó az orrom elé közelítette az agyarait, egyszerűen leesett az állam. Eddig nem igen hittem, hogy Zrínyi Miklóssal elbánhatott az a bizonyos vadkan. Szegény régen elporladt Póka vadászra és a konkurenciára, a féltékeny talján marsallra acsarkodókkal tartottam. De ha 1664-ben Csáktornyán tartózkodott ennek a kannak az ük öregapja, akkor lehet….
Feriék területén nincs disznó. Láttam az arcán, hogy nagyon „kívánja” ezt a kant. Tavalyelőtt lőttem nálunk egy nagy bakot! Vendégként. Abban az évben neki, úgymond nem jutott…
De ami azt illeti: ekkora kant én se lőhetek egyhamar….Néztem az öreg kant. Néztem a barátomat: szinte remeg belül, de nem mutatja. „Neked hoztam!”-vetül elém az a régi jelenet.
-Lődd meg kérlek! Befagyott a puskám: nem sül el – mondom.
Felragyok az arca, céloz, aztán rám néz!
-Tessék, itt az enyém! Rajtad a sor! – és nyújtja a fegyvert. Csak a fejem rázni van erőm, szólni nincs. Valami gombóc nő a torkomban! Ha eddig gyűlöltem volna is, most ezért a mozdulatért meg kellene szeretnem!!!
Céloz ismét! Kicsap a láng a csőből. Kicsit mélyre csúszott a lövés! A hatalmas test megrándul, óriásit ugrik. Zörögve száll a még füstölgő hüvely, és várom az ismétlést. Üresen csetten a puska, barátom felnyög!
Most ár vállamnál a puskám, és ahogy kiront egy alig szobányi tisztásra a kan, meg is szólal! Kétszer, mert elsőre csúnyán félre lövök. Másodszorra elzuhan a nagy test…
Ezt a disznót nem húztuk sehová!
Feri mellett maradt: az övé! Ha nem lövök rá, akkor is meglett volna. Valamennyire még elvitte volna a lövést, de Tóni bácsi kutyája biztosan rátalált volna.
Elindultam a kiskapui szóró felé, de félúton meghallottam a terepjáró hangját.
Beleizzadtunk, mire feltettük a kant. Aztán a délelőttit is. A ház közel volt. MI gyalog mentünk. Mire megmosakodva, átöltözve előkerültünk a fürdőszobából, Tóni bácsi visszatért hozzánk.
-Kellemes karácsonyt! – mondtam, és barátom öröme feledtette velem, hogy az agyarak nem az én szobám falát díszítik majd.
-Ahhoz képest, hogy befagyott a puskád, elég nagyokat szólt! – mondta ő csendesen. Ilyen puskát én is veszek! – tette még hozzá, és átölelte a vállam.
Igen, ilyen puskát kéne venni valamennyiünknek, mosolygott ránk öreg barátunk.