Saly Géza: Kinek szól a tábla?

A hegyvidéki vadásztársaság intéző bizottsági ülésének végére már csak egy megbeszélendő téma maradt: egy kárvallott autós kérésének teljesítése. társaság elismeri, hogy a vadászterületét keresztülszelő főútvonalon átválthat a nagyvad, váratlanul bukkanhat fel a gépjármű előtt, s az ütközést elkerülendő, a félrekapott kormány miatt az árokba csúszott autóban keletkezett kárt az Állami Biztosító fizesse meg.
A trófeás vad elosztásának kérdéseiben nem támadt ekkora perpatvar a vezetőség tagjai között, mint ebben a látszólag aprócska ügyben.
-Kérem szépen – mondta az elnök – a kárbejelentő lapot nem vagyok hajlandó kitölteni és aláírni, mert ellenőrizhetetlen, hogy az illető valóban a mi területünkön, a KRESZ előírásait betartva autózott. Az is bizonyításra szorul, hogy valóban a szarvas megjelenése miatt kapta el a kormányt, és törte össze a kocsiját, vagy egyszerűen csupán kicsúszott a kanyarban. Ütközés nem történt és a vadőr sem tud a dologról. Potyára nem fizetünk…
-Nem potyára fizetünk és ráadásul nem is mi fizetünk – tromfolta le a gazdasági vezető. – Tudhatnád, hogy az Állami Biztosítóval évek óta szerződésünk van, s ennek értelmében a biztosító fizet. Szerintem írjuk alá, ez egy vasunkba se kerül…
-Aggályaim vannak az úton lévő táblák miatt. Van e ott vagy nincs ott vadveszélyt jelentő tábla? – óvatoskodott a vadászmester, aki évekkel ezelőtt hallott arról, hogy a bíróság elé került vad-gépkocsi ütközés perében a vadásztársaságot marasztalták el, mert nem volt az úton tábla.
-Változatlanul tartom magam ahhoz, hogy nem írjuk alá – szólalt meg határozottan az elnök – az autós oda megy panaszra, ahová akar. Bizonyítsa be, hogy vaddal találkozott…
-Ne légy már ilyen merev – csitította a titkár – én is elhiszem neked, amikor a cserkelésből visszajöttél, hogy mi mindent láttál, vagy mit lőhettél volna…Értsd meg, hogy a kárt nem mi fizetjük, hanem a biztosító!
Az állás döntetlen. Kérdezzünk tehát meg szakértőket, akiknek „hivatalból” pontos és határozott választ kell adniuk. A telefonvonal túlsó végén Szalai Béla a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium Közúti Főosztályának munkatársa.
-Az alábbi ügyhöz kérek tanácsot: vadásztársaságunk területén olyan út vezet át, amelynek néhány szakaszán gyakori a vadváltás. A veszélyre figyelmeztető tábla viszont hiányzik. A közelmúltban baleset történt, amit szeretnénk megelőzni. Hogyan és milyen módon kérhetünk táblákat?
-Az út a megyei Közúti Igazgatósághoz tartozik, oda kell kérvényt benyújtaniuk, és abban három évre visszamenőleg adatokkal bizonyítaniuk, hogy a balesetek miatt jogos a vadveszélyt jelző tábla kihelyezése. Azt is meg kell írniuk, hogy melyek azok a kilométerszelvények, ahol a vadjárás gyakori. Egy tábla költsége háromezer forint, ezt a társaság fizeti, a további karbantartása már a mi feladatunk.
-Miért fizeti a társaság a táblánkénti háromezer forintot? Nem a vadnak kérjük a táblát, hanem az autósoknak…
Ez a gyakorlat – hangzott a felelet – de ha erről többet óhajt tudni, szívesen megadom az illetékes jogász nevét és telefonszámát, aki készséggel elmagyarázza az okokat.
A kérdést dr. Balla István jogtanácsosnak is feltettem:
-A szokásjog alapján alakult ki az a ma is elő helyzet, hogy a vadásztársaságok fizetik a vadveszély tábla költségét. A falvak határában gyakran látható „csordatábla” árát is a községi tanácsok fedezik. Miután nem áll szándékunkban olyan táblákat kitenni, hogy 3-5-10 kilométeren keresztül állandó a vadveszély. 1980. január 1-től csak ezer méterig hatályos a tábla, s ha ezután is várható a vad felbukkanása, újabb táblát kell kirakni – hangzott a jogi indoklás.
Nem akarunk pápábbak lenni a pápánál, de néhány dolog érthetetlen. Kinek a feladata, hogy az autóst a kanyarokra, az alacsonyan szálló repülőgépre, az úthibákra figyelmeztesse, ki fizeti a kőomlást, útpadka hiányát jelző táblák költségeit? Az igaz, hogy a vadászoknak nem érdeke, hogy a kezelésükre bízott, de az állam tulajdonát képező vadat gépkocsi üsse el, de a közlekedésben az ember a legfontosabb, és csak utána következik a jármű vagy a vad. Az is tény, hogy a korábbi években a tábla hiánya perdöntő volt a bírósági eljárás során. 1977 óta a kártérítés kifizetésekor nincs jelentősége a tábla létének vagy hiányának.
A MAVOSZ és az Állami Biztosító között létrejött megállapodás hatalmas anyagi és adminisztrációs terhet vett le a vadásztársaságokról. Volt eset, amikor a gépkocsiban keletkezett káron túl a megsérült autósnak és utasának kártérítést, haláleset kapcsán pedig az özvegynek járadékot ítéltek meg, és a vadásztársaság százezreket fizetett. Ezt ma a Biztosító vállalta át, de a kárbejelentés és ügyintézés sok helyen ma is olyan döcögős, mint a télen felfagyott utak.
Tudunk vadásztársaságról, ahol a bianco kárbejelentő lapot lepecsételték és aláírták, mondván azt ír bele az autós, amit akar. Ritka kivétel, hogy ha nem történt ütközés, csak a vad megjelenése okozott kárt, megnézik a helyszínt, valószínűsítik a vad felbukkanását. Olyan is előfordult, hogy a kárvallott autós jogos bejelentésére egyáltalán nem válaszoltak, és végül a MAVOSZ-nak fegyelmit kellett indítania a nemtörődöm elnök ellen.
Az Állami Biztosító szakembereitől tudjuk, hogy a kárbejelentő autósok túlnyomó többségének nincs Casco biztosítása, s a köztudatban is elterjedt, hogy minden árokba csúszásos sérülést rá lehet fogni a vadra! Ebben az esetben ugyanis teljes kártérítésre számíthatnak…Az ütközések egy részét így is a Casco biztosítás alapján rendezték.
Vitathatatlan tény az is, hogy a vaddal ütközés után a helyszín biztosítása, az elütött állat elszállítása, a karambol bejelentése, a vadásztársaság vagy más vadászatra jogosult képviselőjének megkeresése és fellelése (gondoljunk csak az esti, éjszakai vagy hajnali órákra, hiszen a vad akkor mozog) enyhén szólva is hosszadalmas, olykor kilátástalan. Pedig ezt jogszabály írja elő…
(Saját tapasztalat: a pécsi országúton Tolna megyében szemtanúja voltam egy őzsuta elgázolásának. Az állat elpusztult, az autóban nem volt kétszáz forintnyi kár. Segíteni akartam, s az autósnak megadtam azt a legközelebbi címet, ahová az őzet szállítani kell. Megköszönte, elment. Az őzet a mai napig viszi a társaság vadászmesteréhez. Javasoltam, hogy jelentsük fel, négyen vagyunk tanúk. Lehurrogtak, eszük ágában sincs pereskedni, Szekszárdra járni tárgyalásra egy őzsuta áráért.)
Az idegenforgalmi idény közepén vagyunk, megsokszorozódik az országutak forgalma, és mi vadászok is gyakrabban járjuk a területet a vöröscsuhás őzbakok után. Zavarjuk a vadat, és ennek a valszószínűsége, hogy az utak közelébe kerül, átmegy vagy átugrik azokon. A vad nem ismeri a közlekedés szabályait. Vándorlásában az ösztöne hajtja, megszokott váltóitól nem igen tér el, ha kell századszor vagy ezredszer is nekivág az útnak, így elsősorban az autóson múlik, hogy összeütköznek-e avagy elkerülik egymást.
Az autópályák mentén az utóbbi években javult a helyzet, vadriasztó prizmák, kerítések tartják távol a vadat a gépkocsiktól. De az alacsonyabb rendű utakon a táblán kívül nincs más figyelemfelhívó. Ezért a takarékossági szempontokra hivatkozva nem igen értjük a kilométerenként ismétlődő táblák létjogosultságát. Így egy tíz kilométeres szakaszon – az út két oldalán – tizennyolc tábla elhelyezésére van szükség, ami háromezer forintjával ötvennégyezer forint kiadást jelent. Nincs minden vadásztársaság abban a helyzetben, hogy erre ennyit kifizessen – még ha a „szakjog” ezt is diktálná…
Mi ebben az ügyben nem a vad és a vadásztársaságok érdekeit tartjuk előbbvalónak, hanem a közlekedőket. Inkább pusztuljon el az ország útjain száz őz, mint egyetlen ember. Ennek a felfogásnak az érvényesítéséhez azonban partnerekre is szükségünk van, mert a vaddal még mi vadászok sem tudunk szót érteni.