Kittenberger már első útja során maláriát kapott, így az első hetekben betegen feküdt. De ahelyett, hogy pihent volna, megtanult szuahéliül és rovarok, lepkék gyűjtésével töltötte a lázrohamok közötti időszakokat. Később, már egyedül, Damaszkin nélkül (aki időközben hazautazott, pénz nélkül hagyva magára a fiatal Kittenbergert), igen szegényes körülmények között Tanganyika, Kenya és Uganda földjén szervezett expedíciókat, ahol helyiek segítették, s rengeteg más európai vadásszal és felfedezővel szemben nemhogy bántották volna, de megszerették a hihetetlenül elmés, gyorsan tanuló, kultúrájukat tisztelő fiatalembert. Ekkoriban írta első munkáit az olyan állatok természetéről, mint az afrikai elefánt, az orrszarvú, a kafferbivaly, az oroszlán, a krokodil, vagy épp a leopárd. Ezen munkái is jól tükrözik, hogy Kittenberger nem trófeázni ment Afrikába, hanem tanulmányozni az európai ember számára eladdig tökéletesen ismeretlen területek állatvilágát és természetrajzát. Kittenberger szíve akkor is Afrikában dobogott, ha idehaza volt kénytelen tengődni. Egészen addig nélkülözött, amíg Kovács Ödön, Kittenberger vadásztársának családja Kovács tragikus halálát követően támogatni nem kezdte a szerencsétlen fiatalembert.

Kittenberger ekkor Nagymarosra költözött, s más egyéb tevékenységei mellett felvirágoztatta a Nimród vadászújságot, komoly szakmai lappá, s irodalmi igényű folyóirattá emelve az eladdig igen változatos minőségben megjelenő lapot. Kittenberger Kálmán szegényen, alig felszerelve, de ember feletti erővel és kitartással kutatta Afrika legeldugottabb vidékeit, amíg csak tehette, de sajnos 1949 után az ő sorsa is megpecsételődött. Számára nem adatott meg az a lehetőség, hogy idős korára elismerjék (ellentétben Széchenyi Zsigmonddal). Fegyvereit elkobozták, az 1956-os harcok során gyűjteményének nagy része is megsemmisült, s nélkülözésben, szegényen, ahogyan fiatalkorát is töltötte, úgy halt meg. Felbecsülhetetlen, hogy mi mindennel tartozunk ma neki.