A változás változást von maga után és ma már tudjuk, hogy a varjak táplálkozása is jelentősen módosult. 1978-1979-ben 860 vetési varjú gyomortartalmát vizsgáltam meg és arra a következtetésre jutottam, hogy táplálékában – még a fiókanevelési időszakban is – a növényi eredetű anyagok (haszon magvak) vannak túlsúlyban.
A korábbi rovarevő madárból magevő madár lett! Kiváló alkalmazkodóképességének, no és természetesen védelmének köszönhetően számuk is megszaporodott. 1942-ben a Kárpát medencében (Erdélyt és a Felvidéket is beleértve) 120-130 ezerre becsülték a fészkelő állományt, míg napjainkban hazánkban – természetesen csak becslés alapján – 650 ezer költő pár jelenlétével számolunk. Ez már nem lebecsülendő mennyiség, arról nem is beszélve, hogy mezőgazdasági kártételén túl vadgazdasági károsítása is kimutatható, a fácán és fogoly fészekaljak, valamint a kisnyulak pusztításával. Nagy varjúkolóniák közelében ez a veszély fokozott, annak ellenére, hogy áprilisban és májusban 361 varjú gyomortartalmát analizálva csupán kilenc madárnál találtam fácántojás-maradványokat! A kilencből hat esetben lucernakaszálás idején gyűjtöttem be a varjakat, s feltehető, hogy a madarak a kikaszált tojásokat ették meg.
A VETÉSI VARJÚRA jellemző, hogy nem szívesen táplálkozik magasra nőtt növények között, szeret látni, ezért nehezen képzelhető el, hogy a jól elrejtett fácán- és fogolyfészkek kirablására „specializálódna”. Mindannyian hallottunk viszont példákat, hogy odaszoknak a fácántelepek tojató ketreceihez vagy megvámolják a nyílt helyen fészkelő madarak tojásait. Megítélésem szerint vadgazdálkodási szempontból az a varjú gyérítésének alapja, hogy táplálék konkurense a hasznos vadfajoknak. Hazánkban hozzávetőlegesen 4-5 millió varjú telel át és (gyomortartalom alapján átlagolva) 200-240 vagon kukoricát és búzát fogyaszt, októbertől februárig! Hihetetlenül nagy mennyiség ez és természetesen az sem mindegy, hogy a táblákról összeszedett magokat nem hasznos vadfaj fogyasztja – magyarul: nem lesz belőle vadhús!
A varjú számlájára írható az is, hogy a lakott területekre beszorulva fertőző betegségek, paraziták hordozójává és terjesztőjévé válik, amelynek vadegészségügyi következményeit most nem kívánom ecsetelni!
Mindezen indokok alapján nyugodt szívvel teszem a megállapítást: számukat jelentősen apasztani kell. Igen ám, de hogyan? Terjeszkedését csak puskával nem lehet megállítani és korábbi phosdrin mérgezések, a százezres nagyságú tojásmennyiség kirakása ellenére sem vágtak rendet a „fekete seregben”. Ez a mérgezés ráadásul azzal is járt, hogy a tojások miatt sok, hazánkban a kipusztulás szélén álló ragadozó madár pusztult el.
Új módszerre volt tehát szükség. Fácánkerten, a Vadvédelem-technológiai Állomáson 1976 óta foglalkozunk a kotlott varjútojások kihűtésének módszerével, a vetési varjú fészektelepi gyérítésével. 1978-ban kidolgoztuk a fészektelep riasztás technológiáját. A varjakat két napon át –az éjszakai órák kivételével – távol tartottuk a fészkektől. A riasztás eredményeképpen a szaporulat elpusztult, a telepet a varjak elhagyták. 1979-ben a Tolna megyei vadásztársaságok irányelveink alapján a 100 fészkelő párnál nagyobb telepek 65 százalékán elvégezték a riasztást. Az eredmény: a költő állomány a megyében 8780 párból párra csökkent.
A VÉDEKEZÉSI MÓDSZEREK választékát bővíteni akartuk és a megoldást a szelektív mérgezésben találtuk meg. Ennek lényege, hogy a csalétket csak a gyéríteni kívánt faj vegye fel és fogyassza el, illetve a hatóanyag csak olyan lehet, ami kizárólag a gyérítendő fajokra hat.
A kutatások során megtaláltuk ezt az anyagot – továbbiakban F-1-nek nevezem – amelyet alkalmasnak láttunk a vetési varjak mérgezésére. (Nikodémusz, Kalotás 1978). Jellemzője, hogy csak a varjúfélékre mérgező, a ragadozó madarakra nem, illetve elhullást csak 100-120-szor nagyobb adag okoz.
Az anyag emlősökre veszélytelen.
Az F-1 anyag hatására a varjúféléknél a húgysav sói a vérben felhalmozódnak (uricaemia) és bizonyos töménység elérése után a savós hártyákon és a vesecsatornákban kicsapódnak (uricosis). A letális dózis (halálos adag) felvételétől számítva a varjak 24-48 óra múltán elpusztulnak! Az anyagot tojás csaliban használtuk fel, mert így könnyen kezelhető és ellenőrizhető. A hatásos koncentrációt választásos etetési tesztekben vizsgáltuk. A méregfalatként használt tojásokat biztosan ölő koncentrációval preparáltuk és az első kísérletet Tolna megyében 1979 április-májusában kezdtük el.
FONTOS VOLT TUDNUNK, hogy a vetési varjakon kívül milyen más fajok élnek a mintegy 3500 hektárnyi területen. Három-három pár egerészölyvet és erdei fülesbaglyot, két pár vörösvércsét és kuvikot számoltunk meg, valamint a varjúfélék közül 30-40 pár dolmányos varjút, 10-15 pár szarkát, 5-6 pár szajkót és 3-4 pár csókát.
Három telepet mértünk fel, ahol közvetlen számolással és fényképek segítségével megszámoltuk a fészkeket, valamint fészektükrözéssel azok lakottságát. A végeredmény 554 pár. Több napos figyeléssel megállapítottuk azokat a táblákat, ahová a varjak táplálkozni jártak, s az F-1-gyel injektált tojásokat ezekben a kultúrákba raktuk ki. Akkora mennyiségre volt szükség, hogy azt a varjak maradéktalanul elfogyaszthassák.