Érdeklődéssel hallgatom a számomra értékes tájékoztatást, aztán én is elmondom, hogy a vadászházba igyekszem, a holdvilágos éjszakákat szeretném itt tölteni.
-Hát akkor ne mennyen a dülüúton, az erdőn keresztű van egy gyalog út, közelebb is, hűsebb is, ott vezet a gunyhóm mellett.
Felszedelőzködünk, elindulunk. A dűlőútról hamarosan egy gyalogútra térünk. Ahogy az erdő felé közeledünk, egyre több vadcsapást látok. Gyalogútszerű váltók, helyenként szobanagyságú területek teljesen letarolva a gabonában. Hamarosan elérjük a megváltást jelentő árnyékos erdőt. Az öreg tölgyes alatt hűvösebb van, de az összeaszalódott keserűbombák és kókadt szirmú harangvirágok is az esőt várják. A kis erdei tisztáson feltűnnek a kunyhó falai. Csikordul a zár, dohos földszag áramlik a kis boronafalú kunyhóból. -Hát itt vónánk.
A homályos kunyhóban penészes hordók, az asztalon a csorba cserépkorsó mellett szétfolyt gyertyacsonk, a sarokban törött lábú priccs. Míg a gazda odabent rendelkezik, leülök az öreg körtefa tövébe és gyönyörködöm a csodálatos göcseji tájban. A békés csendet csak a körtefa oldalában levő odúba ki-berepdeső lódarazsak zümmögése töri meg.
-Talán jobb idekünn a körtefa alatt. – A tarisznyából szalonna, rozskenyér, főtt tojás, tejfeles túró, hagyma kerül a tiszta, kiterített kendőre. Én is kipakolom szegényes elemózsiámat.
-Na mielőtt harapnánk igyunk egyet. A nohaborom már elfogyott a sógor jóvoltából, mert az még a harmatot is felnyalná, ha cefréből lenne présülve. De ez a körtepálinka is itt termett ezen az öreg fán, magam főztem a télen.
Éhes voltam, a pálinkától még éhesebb lettem, a gazda jó szívvel kínálgat. Jólesik a hűvös tejfelestúró. A lódarazsak is nagyobb érdeklődést tanúsítanak iránta, mint a körtefa iránt. Kisujjnyi nagyságú kapitális lódarazsak rajzanak a túrósköcsög körül. A gazda, látva idegességemet, megnyugtat, hogy nem bántanak, csak nem szabad feléjük csapkodni, mert akkor bemérgesednek. Hát én nem bántottam őket, a következő pillanatban, mint a villám, vágódik arcomhoz egy jókora darázs, égető fájdalmat érzek. -Megszúrta? – Meg, az istenverte!
Érzem, hogy dagad a jobb képem és úgy kiráz a hideg, még a fogam is vacog. Beszédelgek a kunyhóba, lerogyok a priccsre. Pillanatról-pillanatra érzem, hogy torzul a képem. A jobb szememmel már nem is látok, az orrom, ajkam úgy megdagadt, hogy beszélni sem tudok. Hát engem jól elintézett ez a féreg. Nem elég, hogy enni nem tudok, de a jobb szemem dagadt be, úgy célozni is képtelen vagyok. A gazda aggódva nézi egyre torzuló képemet, de bajusza mögött alig bírja elfojtani a kirobbanó nevetést. Oda a vadászat, oda a gyönyörű holdvilág, talán napokig nem apad le a képem. Indulnék, de a gazda lebeszél, hogy jobb lesz „hüssivel” elindulni. A kunyhóban hűvösödik, a darazsak is behúzódtak az odúba, visszaülünk a körtefa alá.
-Tuggya-e, mi a legjobb orvosság darázscsípés ellen? Hugyozza le a zsebkendőjét, azzal borogassa, az lehúzza a dagadást. A tehénhúgy még hamarabb használ.
Én még trágyalében is megfürdenék, ha a szemem környéke leapadna – válaszolok mérgemben. Beérem hideg-vizes borogatással. Ha ne is apad, legalább enyhíti a fájdalmamat. A nap már lemenőben, az öreg körtefa árnyéka elérte a kunyhó falát. Újból megköszönöm a vendéglátást, indulni akarok. A gazda egyre hajtogatja:
-Alugyék itt, én se menek haza, elbeszélgetünk, meg aztán megláttya mennyi disznó gyün ki éjjel.
Hajlok az okos tanácsra, visszaheverek a körtefa tövébe. Nézem a lenyugvó napot, aztán feljövő csillagokat és már többet hallgatunk, mint beszélgetünk. Hol egyikünk, hol másikunk bólogat, csak Mackó kapja fel időnként az orrát, ha az esti szellő valami szimatot hoz az erdő felől.
A gazdát elnyomja a pálinka, én még bóbiskolva hallgatom az erdei csendet és gyönyörködöm a lappantyúk játékos repkedésében. Lassan teljesen besötétedik. Mackó morgására figyelek fel. Feszülten hallgatózom, de a falusi kutyák távoli ugatásán kívül egyebet nem hallok. engem is elnyom az álom, Mackó vakkantására riadok fel. A gazdával együtt ugrunk talpra és tátott szájjal hallgatózunk. A hegyoldalból halk ágroppanások, majd mind hangosabb száraz levélsustorgás hallik.
-Gyünnek a disznók – súgja a gazda és elkapja Mackó bundáját. A zörgés egyenesen felénk közeledik. A tisztás szélén megállnak, csendesen figyelnek. Az egyik süldő már kint van a tisztáson és nesztelen léptekkel jön a körtefa felé. testének körvonalait már látom, csámcsogva eszi a körtét. Szelünk jó, moccanni sem merünk. Malacok is jönnek, őket nem látom, csak a száraz fű sustorgásából és malachangjukból következtetek. Ők bátrabbak, mohón csámcsognak. Egy malac már itt csámcsog mellettem. A nagyobb disznók óvatosabbak. Szél alá kerülve közelítik meg a körtefát. Valamelyik szagot fog, nagy szimatokkal kémlelődik, majd halkan morog. A többi abban a pillanatban elcsendesül, figyelek. Mackó a gazda bekecse alatt sem bírja idegekkel, kitépi magát és a disznók közé rohan. Nagy bufogás, sistereg a száraz aljnövényzet, ahogy rohannak vissza a hegyoldalba. Aztán halkul a csörgés. Mackó zihálva érkezik vissza.
-Ugye mondtam, hogy idegyünnek körtét enni?
Kiment az álom a szememből, hűvös is az éjszaka. Hevenyészett tüzet rakunk a kunyhó előtt, csendesen beszélgetünk, várjuk a hold keltét. Akkor érdekesnek tűnt, hogy a disznó mennyire szereti a gyümölcsöt. Ma már – harminc évvel öregebben, de ugyanannyi vadászév tapasztalataival gazdagabban, – számtalan megfigyelés birtokában meggyőződtem róla, hogy ahol kevés a felszíni víz, aszályos időszakban a vad az életfunkcióhoz szükséges nedvességet részben lédús takarmányban, vadgyümölcsben keresi, de a harmatot is legeli. Szinte bizonyosra vehető hogy ilyenkor minden csülkös vad felkeresi a termő vadgyümölcsfákat és főleg hajnalban, harmatlecsapódás után a harmatdús lóherét, lucernát. Teljes közelségből figyeltem, hogy a disznók nem a növényt legelték, csupán a harmatot szürcsölték be a növényről.
Két barátomat elnyomja az álom. Egyedül virrasztok a hamvadó tűz mellett, hallgatom a csendet, amit csak egy-egy álmodó madár rövid csirrenése szakít meg. Az öreg tölgyes néha nagyot sóhajt, amikor az esőt hozó szellő végigsimogatja. Valahol nagyon messze dörög és villámlik. Fohászkodom, bár csak lenne egy kiadós eső. Minden felfrissülne és az én képem is leapadna legalább annyira, hogy valamit lássak. A sűrű lombkorona felett világosodik, kel a hold.
A gazdát sem kell ébresztgetnem, elvégzi helyettem egy éppen az orrára hulló körte. Összeszedjük a szükséges holmit, Mackót a kunyhóba zárjuk, elindulunk. Csendesen, többet ácsorogva hallgatózva, mint haladva cserkelünk az erdőszélen öreg tölgyre épített magasles felé. A gazda elöl mezítláb, én étlen, szomjan, dagadt pofával szédelgek utána. Őz ugrik meg mellettünk, szerencsénkre nem riasztva, csak dobbanó ugrásokkal távolodik. Felérünk a dombtetőre, megérkezünk a magaslesre. Régi tákolmány a vén tölgy koronájában. A létrafokok korhadtak, hiányosak, de sikerül feljutnunk. Elénk tárul az egész mezőszél. A hold emelkedik, rövidül az erdő árnyéka, de a távoli dörgés, villámlás is közeledik. Bal vállról próbálgatom a célzást, bal szememmel valamit látok. Jól feltámasztva talán menne a lövés. A gazda érdeklődéssel figyeli célzási gyakorlatomat, majd a drillinget veszi szemügyre.
-Az a harmadik kis likú csű mire való? – kérdezi suttogva. Nehezen mozgatom számat, motyogva magyarázom, hogy az a golyós cső és az való vaddisznóra és egyéb nagy vadra. A két felső cső pedig, nyúlra, fácánra. Látom, hogy nem tartja logikusnak magyarázatomat és kétkedve morfondéroz. – Hát a nagyobblikuval csak erősebb lüvés megy mért nem azzal lüvi a disznót, a kis likuvalmeg az apró jószágot? – Alaposabb ballisztikai magyarázaton töröm a fejem, amikor az erdőből halk lépéseket, majd motoszkálást hallunk. – Disznó – súgja csendesen. Óvatosan nekikészülődöm a bal vállról való célzáshoz. Alattunk kell kijönnie az oldalban. Feszülten figyelünk, de a tölgyes zúgása minden egyéb hangot elnyel. Hirtelen sötét felhők közelednek, a szél egyre erősödik, nagy ritka esőcseppek koppannak az öreg tölgy koronájában. Akkorát villámlik és dörren, majd leesünk a lesről. Aztán, mintha dézsából ömlene, megered az eső. Recseg, ropog alattunk a magasles. Most már mindegy, csak a töltényeket és a gyufát igyekszem száraz helyre menteni. Hátunkon csurog a víz, nincs már száraz pont rajtunk. Amilyen gyorsan jött a vihar, olyan gyorsan elvonult. Egyre több csillag bújik elő és lassan a hold is ki-kibukkan az elvonuló felhők között. Az eső eláll, csak a levelekről hullanak az összegyűlt nagy cseppek. Mikor az utolsó felhő is elvonul a hold elől, olyan világos, csillogó minden, mintha lámpát gyújtottak volna. Néma csend van, csak egy macskabagoly pásztázza mélyrepüléssel a mellettünk lévő lóheretáblát. A levegő lehűlt, fátyolszerű ködfoszlányok terülnek el a mélyebb völgyeken. Éhes, szomjas vagyok, és vagy a csípés okozta láztól, vagy a vizes átázott ruhától didergek. De nem mozdulunk, mert érezzük, hogy maradnunk kell, hisz csodálatosabb nyári éjszaka el sem képzelhető. Mélyen az erdőben egy őz riaszt, aztán ismét mélységes csend, nyugalom, mintha az élet is megállt volna. Egy szarvastehén is olyan csendben jön ki az erdőből, hogy csak akkor vesszük észre, amikor már a zabban áll. Egy darabig mozdulatlanul figyel, majd csipegetni kezdi a tejesedő kalászokat. Hamarosan mellette terem borja is. Játékosan körbeugrálja anyját, majd szopni kezd. Próbálgatom a célzást, pontosan tudom helyezni az „ezüst legyet” ahová akarom. A tehén felkapja fejét és mereven figyel a völgy felé. Mint egy fekete árnyék lép ki az erdőből egy tavalyi süldő. Kicsit turkál az úton, majd belép a zabba. Aztán jönnek a többiek, kettő…három…négy…öt…hat…hét…Lassan csámcsogva vonulnak a zabtábla közepe felé. Csak fülük csúcsa és gerincvonaluk feketedik a fehér zabból. Bal vállról célozgatom hol egyik, hol másik süldőt. Kicsit messze vannak, a célgömb majdnem takarja az egész disznót. A gazda kérdően néz rám, hogy mért nem lövök? Talán fordulnak és közelebb kerülnek. Ha távcső lenne a puskámon, a legjobb távolság lenne. És mintha valaki súgná, hogy türelem. A szarvastehén lassan átlegel borjával a lóhere felé. A süldők egyre távolodnak, majd eltűnnek a ködös völgyben. A gazdából kitör az elfojtott türelmetlenség:-Mi az istennyilára várt? Itt vótak a szánkba! Most már leshetjük őket!
A csendes korholást még tovább folytatná, de mögöttünk egy erős ágreccsenés…Feszülten, tátott szájjal hallgatózunk. Halljuk, hogy turkál. A gazda jobbra, én balra figyeljük az erdőszélt. Percekig néma csend, csak egy bagoly szólal meg mélyen a völgyben. Érzem, hogy a gazda könyökével óvatosan megnyom. Lassan jobbra tekintek. Uram Isten! Egy hatalmas disznó fekete kontúrja rajzolódik ki az erdőszél holdárnyékában. Nincs messzebb negyven lépésnél. Kínos pillanatok, a disznó, mint egy szobor áll és előre figyel. Lélegzetet sem merünk venni, nemhogy a puskáért nyúlnék. Végre elindul, belép a zabba. Sáros oldala úgy csillog a holdfényben, mintha ezüstporral lenne behintve. Fehér agyarai megcsillannak, ahogy tépi a kalászokat. Óvatosan emelem a puskát…Kibiztosítok…Előre nyomom a gyorsítót…A halk csettenést is meghallja, fejét felemelve figyel…Lüktet a nyakam, de a célgömb biztosan ül a lapocka mögött… Megérintem a ravaszt…Csett!…Csütörtök…Kiver a hideg veríték. A kan csak a fejét emeli fel, hangtalanul felénk fordulva figyel…Végtelenül óvatosan töröm meg a puskát a köpenyem alatt. Csattan az ejektor, a disznó, mint a villám ugrik vissza az erdőbe, majd nem messze megáll, morogva fúj, aztán csak távolodó ügetését halljuk. Hogy mit éreztem azt nem lehet szavakkal elmondani. Szerencsétlen voltam! Nyomorult. Elment életem Nagy Kanja. Ültem magamba roskadva, szomorúan, magam elé bámulva. Hát ekkora disznó is létezik?…
-Hát hallja, mikor megpillantottam ezt az állatot, azt hittem, hogy a sírásó cigány számára szabadult el Alszegről, aztán az kóborol itt az erdőn….
Ennek a puskának három Fkja van, mégse tud egy rendes lövést elereszteni belőle. Ollan közel volt, ha nem akkora behemót állat, a fokosommal is agyon dobtam vóna. De ne busullon, ezzel még találkozunk, de akkor töltse meg mind a három csüvet, aztán ha nem szuperál az egyik oda a másikkal.
Óránk egyikünknek sincs, de már közeleg a hajnal. Az alsó madarak már kezdenek ébredezni, a holdvilágot a hajnali derengés váltja fel. A varjak is elhagyják szálláshelyüket, károgva szállnak a mező felé. Felállok a magaslesen, elgémberedett tagjaimat megmozgatom. Nincs értelme tovább maradni, lassan felkel a nap. A forrás a magaslestől háromszáz méter, lassan lemászom, friss vizet hozzak a les alatt hagyott bugyigakorsóba.
A gazda megvár addig itt a lesen:
-A puskát miért nem viszi?
Válasz helyett felveszem a korsót, ballagok a forrás felé. A forrás környéke összetúrva, itt dagonyáztak éjjel a disznók. Megtöltöm a korsót és lassan ballagok vissza. Mélázásomból éles füttyentés ébreszt fel. A gazda a magaslesen áll és erőteljes mozdulatokkal mutogat a mező felé.
Óvatosan feljebb lépegetek, hogy fellássak az oldalba. Még nem látok semmit, csak hallom, hogy sistereg a zab, felém közeledik valami. Leguggolok, úgy leskelődöm a hang irányába. Már egész közel van…Fellesek…Eláll a lélegzetem…Az éjjel látott Órás itt áll előttem tíz lépésre…Pár másodpercig nézzük egymást, majd egy mérges horkantás és mint egy mozdony berohan mellettem az erdőbe. Nem bírok felocsúdni, úgy érzem, ami azon az éjszakán történt, csak álom volt. A gazda mezítláb cuppogva a sárban közeledik.
Ugye mondtam, hogy vigye a puskát! – Együtt bámultuk szótlanul a göcseji Remete hatalmas nyomait, vadászéletem Nagy Kanjának hagyatékát.