Schmidt Egon: Madarászélmény

A visszatért déli széllel érkezett enyhe levegő egy csapásra megszabadította a Dunát a súlyos jégtábláktól. Amikor legutóbb a Sződliget alatt haladó kis öbölnél jártam, még egymásra torlódott, fehér táblákat hömpölygetett a folyó, és a fekete-fehér kercerécék, akárhogy is igyekeztek, csak alig-alig találtak annyi helyet, hogy leereszkedhessenek a víz felszínére. Most viszont zárt csapatban úsztak, vitették magukat az árral, de amikor a kőgátig értek, mindig felkerekedtek, és mintegy vezényszóra visszarepülnek kiinduló pontjukra. Sebesen suhogó szárnyaik jellegzetes kerepelése már messziről hallatszott.
A kercék alig tottyantak a vízbe, máris bukdácsolni kezdtek. Hol egyik hol a másik tűnt el a mélyben, és néha csak jóval távolabb bukkant fel ismét. A kercerécék nagy utakat tesznek meg a víz alatt, és a fenéken mozgó kagylókat néhány méter mélységben is felkutatják.
A tőkések viszont úgy látszik már megelégelték a lubickolást. Zárt tömegben ültek kint a parton a sziget oldalánál, helyenként szinte feketedett tőlük a hó.
Távcsövemet lassan vezettem végig rajtuk, néztem a sok zöldes és barna fejet egymás mellett, és úgy próbáltam megszámolni őket. Becslés szerint lehettek vagy másfél ezren de azért szerettem volna ez a feltételezést pontos számadatokkal is alátámasztani.
Magamban halkan mormolva már-már ezer felé jártam, amikor hirtelen két fehér kupac tűnt fel a távcső látómezejében. Akár hórakásoknak is gondolhatta volna őket az ember olyan mozdulatlanok voltak, mégis nyomban láttam, hogy hattyúkkal van dolgom. Egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy hol is tartottam a tőkések számlálásában. Mindegy. A kacsák nyugodtan üldögéltek a helyükön, a munkát majd újra kezdhetem, most pillanatnyilag a hattyúk sokkal fontosabbak.
Ismét rájuk irányítottam a távcsövet, de bár a januári nap szépen sütött, a nyolcszoros nagyítás éppen csak annyit árult el, hogy hattyúkkal és nem a faluból elkódorgott libákkal van dolgom. Gyorsan előszedtem hát a magammal cipelt nagy faállványt, rászereltem egy erős nagyítású messzelátót, azután az egészet felállítottam a partot borító vastag hó szőnyegen. Kíváncsian néztem a lencsébe, a nagy fehér madarakra irányoztam, azután amennyire lehetett élesre állítottam. Egy kicsit remegett a kép, de ez a nagy nagyítások többnyire kiküszöbölhetetlen hátrányai közé tartozik.
Sajnos, a hattyúk fejüket tollaik közé rejtve szunyókáltak, pedig a fajmeghatározáshoz pont a fejüket, helyesebben a csőrüket kellett volna látnom. A sárga és fekete színek aránya és elhelyezkedése a döntő bélyeg. A énekes hattyúnál ugyanis a csőr az orrlyukakig sárga, és ez a szín alul hegyesedő formát öltve még tovább terjed a csőr hegye felé.
A nálunk igen nagy ritkaságnak számító kis hattyúnál viszont a sárga színeződés csak a csőr tövi részén látható, az orrnyílásokat nem éri el. A hazánkban előforduló harmadik faj, a bütykös hattyú öreg példányainak csőre narancsvörös, de jelen esetben csak az első kerttőről lehetett szó. Amíg azonban fejüket eldugva tartották, legfeljebb találgathattam magamban.
Furcsa türelemjáték kezdődött, a két nyugodtan pihenő madár a túlsó parton, én pedig az állvány mellett topogva az innenső oldalon. Helyesebben azt hiszem, a játékot, ha egyáltalán annak lehet nevezni, csak én egyedül játszottam hiszen a hattyúk látszólag tudomást sem vettek jelenlétemről, fejüket elrejtve üldögéltek tovább.
Legalább háromnegyed óráig néztem őket, közben a nagy nagyítású távcső segítségével közelre hozott nászruhás tőkés gácsérokban gyönyörködtem, amikor egyikük végre mégis csak megmozdult. Kikukkantott a szárnya alól, azután tollait kezdte rendezgetni.
Na, most a csőrét! A lencséhez hajoltam, de nagy igyekezetemben véletlenül meglöktem az állvány egyik lábát. Alig értem hozzá, a hattyú mégis egy pillanat alatt eltűnt a látómezőből. Lázas gyorsasággal igyekeztem újra „visszahozni”, de mire sikerült, a madár feje már ismét a szárnya alatt volt. Szerencsére azonban úgy látszik, még nem végzett a rendezgetéssel, mert néhány pillanat múlva ismét igazgatni kezdte a tollait, és csakhamar társa is csatlakozott hozzá.
Itt volt a nagy pillanat! Majd kiesett a szemem, úgy néztem a tollakkal matató csőröket, és bár a madarak elég messze voltak, a ragyogó napsütésben a jellegzetes színelosztás pontosan látható volt. Csak nem felkiáltottam örömömben! Kis hattyúk voltak!
Ez a faj a tundrazóna lakója, a Szovjetunió északi részein, Észak-Szibériában, a Kola félszigettől a Lena folyó torkolatáig terjedő területen fészkel. Az állomány egy része rendszeresen telel Nyugat-Európában, főleg a Brit szigeteken, de évente megjelenik a Káspi tenger környékén is. A szárazföld belsejébe csak egészen ritkán vetődik el. Erre mi sem jellemzőbb, minthogy például hazánkból egészen a legutóbbi időkig mindössze egyetlen adatot ismertünk 1899 októberéből. Az elmúlt években viszont érdekes módon két biztos hír is érkezett kis hattyúkról. Egy sérült példányt fogtak 1975decemberében Baranyában, 1976 áprilisában pedig Lajosmizse környékén figyeltek meg négy példányt. És most itt az újabb, a dunai előfordulás!
Persze az ilyen „összezsúfolódott” adatokat szülheti egyszerűen a szeszélyes véletlen is de mindenesetre intő és figyelmeztető jel arra nézve, hogy nézzünk meg nagyon alaposan minden átvonuló hattyút, amely vándorútja során Magyarországra vetődik!
Vagy másfél óráig gyönyörködtem a két északi vendégben, amelyek sajnos egész idő alatt egy helyben ültek, és a legkisebb hajlandóságot sem mutatták arra, hogy megmozduljanak. Láthatóan élvezték a napsugarakat, tollászkodtak, és egykedvűen nézték az egymást hajszoló, folyton izgő-mozgó tőkéseket. Így ültek akkor is, amikor tovább menve a folyó partján aznapra búcsút vettem tőlük.
Látványuk azonban nem hagyott nyugodni! Ki tudja, mikor kerülök megint olyan helyzetbe, hogy láthatom őket? Így azután másnap két barátommal ismét a helyszínen voltunk, de ezúttal a sziget felől igyekeztük megközelíteni a madarakat. Óvatosan lopóztunk a part felé, ahol előző nap üldögéltek, de bizony hiába távcsöveztünk minden irányba, csak tőkés récéket és néhány kóválygó sirályt láttunk. Igaz, a tegnapi ragyogó napsütés után súlyos felhők borították az eget, és rövidesen megindult a havazás is. Eleinte csak szégyenlősen szállingóztak alá a fehér pihék, de néhány perc múlva már sűrűn esett, és pillanatok alatt hóemberré varázsolt mindhármunkat.
Tisztára véletlen volt, hogy a hattyúkat végül mégis csak megpillantottuk – de a túlsó oldalon. Alig hajtásnyira attól a helytől, ahonnét tegnap nézegettem őket! Erre nem számítottunk. Gyors haditanács…A váci révnél még éppen elértük az induló kompot, s rövidesen ismét a tegnapi helyen álltunk. A hattyúk azonban közben lejjebb húzódtak, és a kőgát eltakarta őket. Nagy kerülővel tovább mentünk, majd a parti erdő védelmében ismét közelebb settenkedtünk. A hó olyan sűrűn hullott, hogy a távcsöveket a kabátunk alá kellett rejtenünk, és csak a szélnek hátat fordítva, kissé lehajolva tudtuk úgy elővenni, hogy a lencséket a nedves pihéktől megkíméljük.
A két hattyú ide-oda úszkált a part közelében, és hol az egyik, hol a másik dugta le a fejét a víz alá táplálékot keresve. Ezúttal kézi távcsöveinken át is jól láttuk őket, de a közben felszerelt nagy távcső segítségével egészen közelre „varázsoltuk” őket. Megfigyelhettük vaskosabb nyakukat is, ami szintén megkülönböztetési bélyeg az énekes hattyú viszonylag karcsúbb nyakával szemben.
Éppen olyan lelkesedéssel néztem őket, mint egy nappal azelőtt. Az élmény öröme a múló idővel semmit sem változott! Sajnos, gyorsan sötétedett, amit siettetett az erős havazás is. A füzesbe szarkák szálltak be éjszakázni, valahol fácán kiáltott, a folyó felett kercerécék jellegzetes szárnyverése hallatszott. Ha nagyon megerőltettem a szemem, még láttam is őket, de már csak bizonytalanul, sejtelmesen, a sűrűn hulló hópihék fehér függönye mögött.
Még maradtunk egy darabig, azután leszereltük az állványról a távcsövet, és a falábakat egymásba toltuk. Amikor elfelé indultunk kabátunkon, kalapunk karimáján vastagon ült a hó és csak egy kis ökörszem vett észre minket, és lármázott méltatlankodva a nagy tuskó körül nőtt sarjúhajtások sűrűjében, ahová bizonyára éjszakázni húzódott be.
A kanyarban még egyszer megálltam. Gumicsizmám csak nem a száráig süllyedt a friss hóban. Távcsövemet óvatosan előkotortam a kabátom alól, és a hattyúkat kerestem. De a Duna szélén már csak két bizonytalan, nagy fehér foltot láttam.
A folyó komoran és sötéten nyújtózkodott előttünk fehérbe öltözött partjai között, el-elrejtőzve a feltámadó szélben kavar hópihék kusza forgatagában.